A vándorlás színháza – Kritikák a Peer Gyntről

A Stúdió K Peer Gyntje a szó szoros értelmében megmozgatja nézőit. Kérdés, hogy csupán a szó szoros értelmében teszi-e ezt.

Hegymegi Máté nem mindennapi kiszerelésben rendezte meg Ibsen nagy ívű, bölcseleti drámáját. Az ötórás előadás a Stúdió K-ban kezdődik, egy gigantikus kőbányai pincerendszerben folytatódik, rövid időre felbukik a Dréher-villába, aztán ismét a pincemélybe kúszik, végül a Bakáts téri altemplomban ér véget. Jászay Tamás Revizoron és Antal Klaudia Kútszéli Stíluson megjelent (Hegymegi Máté és Polgár Csaba két különböző Peer Gynt-rendezéséről írt) kettős kritikáját szemléztük.

Nagypál Gábor és Nyakó Júlia (fotók: Slezák Zsuzsi)

Jászay Tamás a helyszínek és a jelenetek szerves egységével indítja írását. Sok különleges helyen játszódó előadást látott már, de olyat keveset, „ahol a néző a monstre előadás játékidejének többségében érzi és érti, hogy miért éppen ott járunk”. „A monumentális könyvdráma a Stúdió K Színház pöttöm, a kőbányai pincerendszer grandiózus, majd a Bakáts téri altemplom ódon szakrális terébe fogalmazva mit sem veszített fenségességéből, sőt. Bevallom, engem ez a lépték mindenestül lenyűgöz: kivételes erőpróbának tartom ezt az előadást, színésznek, nézőnek egyaránt” – fogalmaz a helyszínek közötti utazások miatti kizökkenésekre és talán a pincében uralkodó dermesztő hidegre és a nyirkos pincerendszeren belüli vándorlás kényelmetlenségeire is utalva.

Úgy véli, „a rendezés tudatosítja, hogy a Peer Gynt az időről, annak egy helyben állásáról és megállíthatatlan múlásáról is szól, és teszi mindezt úgy, hogy azt a néző egyszer csak a saját bőrén kezdi érezni. Testi tapasztalattá válik tehát a szó, a már említett utazás, loholás vagy bandukolás a teljes élmény esszenciális hozzávalója lesz. És ilyen sok együtt eltöltött időbe minden belefér, a fáradtság, az időnkénti unalom vagy az elbizonytalanodás is”.

Nagypál Gábor és Nyakó Júlia

Eleinte zavarta, hogy a speciális helyzetek és terek miatt „nincs az a nézőpont, ahonnan mindent láthatna. Az ismerős tereket hangokkal, mozgással, képekkel kitágító, vagyis újraépítő látásmód a nagy kép apró részleteihez enged csak hozzáférést, ezzel (is) biztosítva a személyre szabott élményt”. Végül le is tett arról, hogy mindent lásson, helyette a maga „személyre szabott élményeit” kezdte gyűjtögetni.

„Szépségesen pusztuló, kietlen és nyirkos terek, ahol azért mindvégig nagyon is észlelni a tegnapi és mai emberi jelenlét nyomait. A szűk, sötét folyosók, a semmiből elénk táruló hatalmas csarnokok, az egykor itt működött gépek nyomai, a kitépett kábelek, rozsdás csövek saját poétikával rendelkeznek” – írja a pincerendszerről, hozzátéve – „a játszók birtokba veszik, életre keltik, értelmezik a változatos tereket”.  „A ruhák is játszanak, és nem csak azért, mert folyamatosan cserélődnek és vándorolnak”, hanem mert „csupa jellemfestő viselet”. Ráadásul „a kalandok szó szerint nyomot hagynak, nem (annyira) a jellemen, de a jelmezen” – fogalmaz Jászay Tamás. 

Kurta Niké és Nagypál Gábor

Ami a Bakáts téri altemplomban történik, arról a kritika szerzője úgy tartja, hogy nem szabad beszélni. Mindössze annyit ír kritikája zárásaként, hogy „Meszléry Judit néhány perces jelenete nem egyszerűen pontot tesz a hosszú utazás végére, de egy másik dimenzióba lendíti azt. Ami ott történik, az után lehetetlen tapsolni, fel kell kapaszkodni a kanyargós lépcsőn, és másik szemmel nézni az úgynevezett valóságra”.

Antal Klaudia – Jászay Tamással ellentétben – úgy véli, hogy „a tér nem válik az előadás és az utazás szerves részévé. (…)  Egy helyspecikfikus előadás esetében a helyszínnek és a produkciónak olyannyira eggyé kellene válnia, hogy elképzelhetetlen legyen a máshol történő megvalósítása, jelen esetben azonban a tér nem töltődik fel többletjelentéssel, nem derül ki, hogy Peer miért épp itt és nem egy erdőben vagy (a tervezett) kórházban barangol” – írja.

Véleménye szerint a helyszínek közötti vándorlás sem nyer önálló értelmet: ”az alagútrendszerben történő vándorlás sem jelent többet a helyszínek közötti mozgásnál”.  Ezt a mozgásnak tűnő statikusságot Nagypál Gábor Peerjén is érzékeli: „hiába vándorlunk, jelenetről jelenetre ugyanaz az állapot jellemzi a főhőst, és amikor szövegileg az idős Peer történeténél járunk, akkor valójában ugyanazt a figurát látjuk, mint az előadás elején”.

Ettől függetlenül az előadás képeit emlékezetesnek tartja. „Olyan, mintha egy hatalmas képeskönyvben sétálnánk, melynek lapjai Kálmán Eszter és Fekete Anna munkáját dicsérik” – fogalmaz.

„A színészi játék legizgalmasabb pontjait számomra azok a részek adják, amikor egy-egy gesztus vagy mozdulat válik a jelenet központi elemévé, például amikor az anya ölelése fullasztó szorításba fordul át, vagy amikor Peer császárnak titulálja magát, és ütemes mellkasdobolásával szinte beszakítja a tüdejét” – írja.

Ezt az egyes jelenetekben feltűnő sűrítést hiányolja az előadásból, illetve „azt a komplexitást is, mely például a Kohlhaasra jellemző, hogy tudniillik a zene, a mozgás és a verbalitás egyenrangú kifejezőeszközként van jelen benne” – zárul Antal Klaudia írása, utalva Hegymegi Máté korábbi rendezésére, amivel a fiatal rendező egyik pillanatról a másikra berobbant a színházi köztudatba.

Nagypál Gábor

További kritikák az előadásról

Art7 – Németh Fruzsina Lilla: Menni, menni, menni

Hegymegi Máté előadása „kényszerít” minket arra, hogy fizikailag (is) részt vegyünk Peer Gynt vándorlásában. Olvasson tovább >>>

Dionüszosz Magazin – Szekeres Szabolcs: Azt, amit én, nem tudja senki sem

A Stúdió K Színházban és külső helyszíneken megtekinthető Peer Gynt nemcsak a páratlan csapatmunka miatt kihagyhatatlan, hanem mert a saját korosztályának egyik legkiválóbb színésze nyújt olyan alakítást, amely eddigi pályája mérföldkövének tekinthető. Olvasson tovább >>>

Szinhaz.net – Török Ákos: Gondolkodók vándorlása

Az ürességtől és elhagyottságtól kongó szakrális tereken való vonulás, majd az elénk kerülő, lényegükre lecsupaszított jelenetek már-már rítusszerűvé erősítik a keresés és rátalálás egymásutánját.              Olvasson tovább >>>