Varga Miklós rendező búcsúja, aki utoljára dolgozott színpadon Schubert Évával, a Macskajáték című előadásban.
Talán az utolsó rendező voltam, aki dolgozhatott vele színpadon, mielőtt a betegsége teljesen elhatalmasodott rajta.
Talán az utolsók között voltam, aki látta a Színésznőt!
Régi álmom volt, hogy Pásztor Erzsi főszereplésével megrendezem Örkény Macskajátékát.
De kellett mellé egy partner, barát, társ. Giza szerepére.
Erzsike, miután elvállalta Orbánnét, halkan de irányítva megjegyezte, hogy a Gizát a Schubinak kellene játszani.
Úristen, gondoltam. Schubert Éva?! Imádom, szeretem, de félek tőle.
Mert Schubi, az Schubi volt.
Schubert Éva a Macskajátékban
De legyen!
Miután Erzsike előkészítette a terepet, felhívtam. Paff, rögtön elvállalta. Kezem, lábam remegett.
Aztán már jöttek is a próbák, küzdelmek és sok szeretet!
Ezt kaptam én 2006-ban. A nézők meg egy előadást, amit imádtak, a két főszereplő miatt.
Szinte most is látom, ahogy ült mindig az IBS Színpad takarásában a kerekesszékben, koncentrált. Mert precíz és pontos színésznő volt.
Emlékszem, ahogy egyre közelebb kerültünk egymáshoz, ahogy a félelemből valami más lett.
Segített, tanított, utat mutatott.
Volt egy mondata, ami az összes előadáson elhangzott:
„Miklós! Nem itt kellene szünetet tartani a darabban.”
És milyen igaza volt…
Közben mentek az előadások, újabb tervek a közös munkára, de…
De közbeszólt a betegség.
(Varga Miklós rendező)
Egyre nehezebben mentünk neki már a Macskajátéknak.
Félteni kezdtem. Láttam, ahogyan fáj mindene, minden szavában a színpadon ott volt a szenvedés.
De muszáj leírnom: fantasztikus volt. Mert amíg a nézőket szolgálta, Éva kifelé fájt és nem befelé.
Akaraterővel, kitartással, fog összeszorítással.
Két év és számtalan előadás után nem tudtuk továbbjátszani a „Macskát”.
Ezért a színpadot felváltotta a privát beszélgetések sora.
Nem sokszor, de elégszer, hogy az életem egyik fontos pillanata legyen a Művésznő, a Színésznő.
Most, hogy meghalt, egy mondat zakatol a fejemben. Bármikor felhívott ismeretlen számról - de én rögtön tudtam, hogy Ő az -, beleszólt: „Halló, Miklós!”
Az az orgánum, az a kedvesség, szelídség, az a pillanat, melynek varázsa volt. Mindig megörültem neki.
…És úgy éreztem Ő is örül, hogy hallja a hangom.
Néhány sütizés a lakásán, beszélgetések, családi titkok kifecsegése, napi politika, minden, mert minden érdekelte és mindenről volt véleménye.
Csak 5 percre ugrottam fel, de két óra múlva mentem el… Hányszor…
Most Ő ment el. Örökre.
Mindig dolgozott valamin, most úgy érezte ez a dolga. Elmenni.
Hála mindenkinek Kossuth-díjat is kaphatott!
Amikor átvette a Parlamentben a díjat, Schubinál csak mi voltunk boldogabbak Erzsikével.
Mert járt neki!
Annyi embert tanított, szeretett, pályára állított…
Annyi ember kapott Tőle estéről-estére szépet valamely színház színpadán.
Kellett valamit kapnia cserébe.
Talán akkor érezte, hogy a művészete a helyére került?!
Aki ismerte, akit közel engedett magához, csak az tudta, hogy Schubi, mitől a Schubi!?
Bár nekem mindig csak Művésznő volt. Mert neki járt ez is.
Most elment. Leírhatatlan a hiánya. Üres lett minden.
Nézem a telefonomban a számát… Úgy felhívnám…
Halló, Művésznő!
Nyugodjék békében!
Varga Miklós, 2017. július 12.
Kapcsolódó cikkek
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.