POSZT 2017 - Feljegyzések a zsűri-páholyból

Hogyan látta az idei színházi találkozót a szakmai zsűri elnöke? Pozsgai Zsolt írása. 

Egy hónap eltelt a Pécsi Országos Színházi Találkozó zárása óta, és az eddigi visszajelzések, reflexiók, értékelések után talán nem érdektelen a szakmai zsűri elnökeként reagálni ezekre. (A POSZTról szóló két írásunk itt és itt olvasható.) 

                               Pozsgai Zsolt (forrás: Szegedma.hu)

Végtelen öröm számomra, hogy ez a fesztivál a színházról, a szakmáról szólt. Nem keltett politikai vitákat, vagy botrányokat, minden értékelő kiemelte, hogy a válogatás jól sikerült, valóban reprezentálta a valódi színházi műhelyeket itthon és a határon túlról. Mintha az a görcsös, ostoba erőlködés, hogy melyik színház a „mienk”, melyik a „tietek”, ezt hogy lehet korrekt alapon, de teljességgel szakmai szempontok nélkül összehozni – megszűnt volna. A mesterségesen kialakított lövészárkokat, úgy tűnik, olykor egy gesztus, egy válogatás be tudja temetni, legalábbis erre a kis időre.

De az is lehet, hogy a különböző politikai oldalon álló szakmai szervezetek, kritikai fórumok belefáradtak ebbe az értelmetlen játékba. Mindegy is miért, örüljünk, hogy ez a szorítás megszűnt. „Kompromisszumok fesztiválja” - siránkozott az egyik elemző, miközben kiemelte, hogy jó helyre kerültek a díjak, minden rendben. De a botrányok elmaradtak, márpedig nem kevesen élnének ebből. 

A legtöbben azt hiányolták, hogy a mostani POSZT igyekezett megúszni a valódi szakmai vitákat, helyette közönségtalálkozókat tartott, ami hálás, de helyenként rendkívül unalmas tud lenni. Az alkotók elmondják, amit úgyis láttunk, a pécsi közönség örül, hogy élőben látja kedvenceit. És kész. 

Fotó: Hegyi Júlia

Magam több jelentős nemzetközi színházi fesztiválon dolgoztam a zsűrikben, és valóban, szinte mindenhol a legérdekesebb program az előadást követő másnapi szakmai vita. Ahol a zsűri tagjai szembeültek az alkotókkal, körülöttük az érdeklődő színházi szakemberek és a közönségből azok, akik befértek egy ilyen terembe, és „kritikai szellemű”, olykor vérre menő viták zajlottak le. A valódi színházi ember heves természetű, szenvedélyes, természetes, hogy ezek a viták időnként hangosak voltak – de a valódi szenvedély velejárója, hogy pillanatok alatt átalakulhat, akik a vitán egymásnak mentek, utána megölelik egymás. Ilyen ez a szakma. És jól is van így. Igen, talán meg kellene gondolni a jövőben, mi van akkor, ha ezt a módszert alkalmazzák. És az előadás alkotói szembesülhetnek első kézből a visszajelzésekből, módjuk van kifejteni a saját álláspontjukat.

Régi közhely, nincs olyan díjazás, ami mindenkinek tetszik. Szubjektív a műfaj, minden szinten. Függ a zsűri összetételétől, attól, hogy az adott előadás épp milyen formáját futja aznap este, és még megannyi más. Ezen a fesztiválon csak kiváló előadások voltak. Jók és kicsit jobbak. A kicsit jobbakat kellett díjazni. Most már talán lehet beszélni a zsűri belső életéről. És az előadások általunk történt megítéléséről. 

A debreceni Jadviga párnája nagyon szép előadás, visszafogott, halk eszközökkel, nem biztos, hogy a legjobban sikerült dramatizáció, de hatásos, értékes. Kicsit több narratív elemmel, mint kellene. Itt, ennek az előadásnak a megítélésénél az döntött, hogy a többiekhez képest kevesebb volt a megélt, és sok az elmesélt helyzet. Hangsúlyozom, a  többiekéhez képest. De ez nem von le az előadás saját értékéből. 

Jadviga párnája

A Chicagói hercegnő a kakukktojás, az Operettszínház előadása fontos volt, hogy megjelent. Hiszen az utóbbi években olyan korszerű színházi eszközökkel operálnak a műfaj újraértelmezése ügyében, ami feltétlenül figyelemre méltó. Az új Kálmán Imre Színházukban pedig kifejezetten a megújításra törekszenek. Bodor Johanna nem azért kapta a legjobb koreográfus díját, mert ez volt az egyetlen, kifejezetten koreográfust igénylő előadás – hanem mert zseniálisan megoldotta a feladatát. Az Operett megjelenése örvendetesen kitolta a műfaji határokat. 

A marosvásárhelyiek Retromadár…-ja is nagyszerű ötlet, parádés alakítások sora, de nagyon hosszú, legalább nyolc befejezéssel, ez pedig nagyon lefárasztja a nézőt, annyira, hogy egy idő után már elsiklik az értékek felett. Az „érték és mérték” problémája amúgy is erősen jelen volt a fesztiválon. 

Székely Kriszta Nóra-rendezése a Katonából valódi, revelatív élmény. A színészek elképesztő teljesítménye, különösen Ónódi Eszter, Fekete Ernő és Pelsőczy Réka játéka a színház húsz-harminc évvel ezelőtti hangulatát idézte. Miközben alaposan leporolták az eredeti művet, a másfél órás előadás teljes, katartikus élményt nyújtott. Itt például a „mérték” tökéletesen a helyén volt. Remegve jöttünk ki az előadásról, valódi Ibsen láttunk, mait, szenzációs alakításokkal. Hasonlót éreztem pár éve a teheráni nemzetközi fesztiválon, ahol a zsűrinek megtiltották a tetszésnyilvánítást az előadások után, de volt, hogy ez nem érdekelt. Lázas állapotomban felrohantam az előadás után az ott még ünneplő társulathoz, és kénytelen voltam megölelni mindenkit. Most ugyanezt éreztem, nem voltam vele egyedül. 

Ónodi Eszter és Fekete Ernő a Nóra – karácsony Helmeréknél előadásában (fotó: Toldy Miklós)

A Nemzeti Színház/Gyulai Várszínház III. Richárd-ja egy rendkívül tehetséges, fiatal rendező újabb ígéretes megnyilvánulása, remek főszereplővel. Az ifj. Vidnyánszky – Trill Zsolt páros kiválóan működött. Itt a fiatal rendező „mindent beleteszek” törekvése talán inkább gátolta az előadás élvezetét, mint segítette. Szinte már kötelező egy Shakespeare-en reppelni. Ráadásul hiába ajánlanánk  a közönségnek, az amúgy briliáns vendégszereplők, mint Eszenyi Enikő és Hegedűs D. Géza egyeztetési nehézséget jelentenek a produkciónak, nagyon ritkán látható. Az előadásban nagy hangsúllyal résztvevő kaposvári növendékek amúgy optimizmussal tölthetnek el bennünket a jövőre vonatkozóan. 

A Vígszínház Bűn és bűnhődése volt talán az egyetlen, amely nem váltott ki különösebb vitákat a zsűri értékelése során. Egyetértettünk abban, hogy egy kevéssé átgondolt színpadi változat, rendkívül látványos, ám némiképp öncélú látványelemekkel. Háttérbe szorítva a színészi munkát. Ez alól csak Stohl András alakítása lehet kivétel, ő láthatóan nem hagyta magát. 

Hasonló egyetértés volt, de más irányban a Mesél a bécsi erdő kapcsán. Újszerű tér-ötlet, kiváló színészvezetés, tempós előadás, remek egyéni teljesítmények. Bagossy Lászlótól senki sem vitatja el, hogy az egyik legjelentősebb kortárs színházi rendező, ez most is megnyilvánult. Az Örkény csapata pedig – hasonlóan a Katonáéhoz - úgy tud együtt gondolkozni, együtt lélegezni, ahogy azt kell.  És ez lejön az előadásukból. 

Mesél a bécsi erdő (fotó: Puskel Zsolt / Port.hu)

A kecskeméti társulat egyre épülő színvonalának egyik szép példája Szász remek, mélyen átgondolt rendezése, a Platonov. Ezúttal kevesebb filmes módszerrel, sokkal elmélyültebb elemzéssel. És remek egyéni alakításokkal. Úgy gondoltuk azonban, szinte minden zsűritag, hogy pont a főszereplő veszett el ebben a remek Csehov-tűzijátékban. Nem a színész képességeivel van gond, Kocsis Pál remek színész – a második és főleg a harmadik részben már nem értettük, miért rajong mindenki ezért az alakért. Márpedig a Platonovban ez kulcskérdés /láthattunk ebben a tárgyban már nagyszerű értelmezéseket/. Itt tehát ez volt az, amitől a Platonov sokak szerint érdemtelenül nem kapott díjesőt, bár milyen az élet, a közönségdíjat és még egyet pont Kocsis Pál hozott el, és ez jól is van így. 

A kolozsváriak Mélyben előadásának első része egészen döbbenetes gorkiji vízió mai köntösben, megrendítő, katartikus. A szereplők alig tudnak beszélni, szinte csak makognak, a tér zseniális, a világítás is az, valóban, ezek az alakok itt élnek körülöttünk, a feleség-férj játéka, majd az asszony halála is szakmai csúcs. Ha csak ennyi lett volna, egy felvonásnyi, sikerrel indulhatott volna a legjobb előadás címéért is. Azonban jött egy második rész, ahol úgy érezték, kénytelenek „visszatérni” Gorkijhoz /pedig el sem mentek onnan/, és mindaz, ami az első részben elképesztő sűrűségben volt jelen – felhígult. Kár. 

A Nemzeti Részegek című előadása érdekes kísérlet, érdekes mű, kár hogy csak az életképek nagyjából fele eredeti és jól kitalált, egy csomó közhelyet kell végigélnünk. Itt szerintünk az alapmű nem volt elég erős.  

              Részegek (forrás: Nemzeti Színház)

És a Móricz mű. A Kivilágos kivirradtig. Mi volt a bajunk vele, ezt kérdezték a legtöbben. Megint azt kell mondjam: nagyszerű színészcsapat, remek színpadi tér. Igazi móriczi hangulat. Egy árulkodó hibával: a főszereplővel bánt a legmostohábban a rendező. Gáspár Tibor, akinek páratlan tehetségében senki sem kételkedik, száműzve lett az előadásban, hol bal szélre a kemence mellé, hol a tömeg mögé, ahol nem tudott mást, mint „jelen lenni”, szöveg nélkül reagálni. Az adaptáció készítője nem tudta eldönteni, mi a fontosabb: az egyéni sorsok erőteljes felmutatása egy-egy erős jeleneten belül, vagy a zsidókérdés kibontása, a „magyar-zsidó” /ez is milyen buta terminológia/viszony móriczi értelmezése. És mivel ez utóbbira billent a hangsúlyt, számos közhelyet is kénytelenek voltunk unos-untalan hallgatni. Közben pedig felvillant a nagyszerűen összeállt miskolci csapat példás együttes munkája. Így a főhős halála az előadás végén tét nélküli lett, nem adta azt az élményt, amit kellett volna. DE! Itt megint hangsúlyozni kell, hogy mihez képest. Ez a miskolci előadás mindent egybevetve sikeres, kiváló – de ahogy mondtam, voltak olyan előadások, ahol ilyen hibákat nem éreztünk. És ebben a zsűri sem volt egységes, ez az előadás váltotta ki a legtöbb vitát. 

A Radnóti Futótűz című előadásától személy szerint én többet vártam. Nem a színészektől, azokat ismerjük, szeretjük. A rendezéstől. Kicsit úgy tűnt, mintha Alföldi Róbert „másodkézből” rendezte volna meg, nem éreztem, hogy sok köze lenne a dráma problémájához. És amit talán inkább szituációba kellett volna tenni, azt elmonologizálták a szereplők. A szándék, hogy beszéljünk színpadon a mai közel-keleti válságról, a háború borzalmairól – szándék maradt. De ez nem is csak az ő hibájuk. A libanoni származású kanadai szerző darabját már volt alkalmam látni, pont a háború kellős közepén Bagdadban egy fesztiválon. Ahol a közönség az előadás végére szép lassan elfogyott. Maradt a zsűri. Azok az emberek, akik minden nap átélték vagy átélhették ezt a borzalmat, úgy érezték, nagyon le lett egyszerűsítve a tragédiájuk. Ennek ellenére a nagyszerű színészek mindent megtettek az előadásért, és ezért is lehet az, hogy az anyaszínházban olyan nagy sikerrel megy a produkció. De Alfölditől több szellemi izgalmat vártam volna el /nem véletlenül beszélek most egyes számban/. 

Csomós Mari és Kováts Adél a Futótűz előadásában (fotó: Mészáros Csaba)

És maradt a szombathelyi Falu rossza, egy rendkívül élvezetes, ötletekkel teli, remek alakításokkal tarkított előadás, amelyet a közönség is rendkívül hálásan fogadott. Ráadásul a Mohácsi testvérek az előadás utolsó jeleneteiben váratlanul egészen közel hozták az előadás témáját, olyan közel, hogy belevertük a fejünket. A sok abszurd, látszólag tőlünk távol levő jelenet és a figurák hirtelen közel kerültek hozzánk, az ölünkbe ültek. Megrázó felismerés volt. Itt talán megint a mértékkel volt a gond. A témához képest túlságosan hosszú előadásban egyes, amúgy kiváló ötletek kioltották egymást. És a szabadjára engedett színészi improvizáció pedig sok, már unalomig ismert színpadi viccet hozott be ebbe az egyébként rendkívül egységesnek tervezett előadásba. Ettől függetlenül a fesztiválon a közönség ezt az előadást jutalmazta a legnagyobb ovációval. 

És a fesztivál utolsó estéjén még kaptunk egy gyomrost. A Proton Színház előadása egészen döbbenetes hatással bírt. A téma brutálisan jelen van mindannyiunk életében, Monori Lili az egyszerűségével nagyszerű – a díszlet pedig, és az ezzel megvalósított attrakció….ezt nem is lehet elmesélni, látni kell. Sajnos, itthon ritkán lehet, legközelebb novemberben, és aki tudja és nem látta még, feltétlen menjen el rá. Mundruczó Kornél munkája a jövő színházát idézi. Lehetett volna ez a fesztivál legjobb előadása, a zsűri összetétele azonban azt eredményezte, hogy ezen rendkívüli összművészeti produkció „csak” két díjat kapott, a legjobb előadást olyan színháznak ítéltük, amely közelebb van a hagyományosnak mondható színházi nyelvhez, és azok értékeit hozza felsőfokra. 

Láng Annamária a Látszatélet előadásában (fotó: Rév Marcell / Proton Színház)

Rendkívül sajnálom, hogy kortárs dráma nem szerepelt a versenyprogramban. Ez is mutatja, hol tart jelenleg – de ez legyen egy másik tanulmány tárgya. 

Az egyetlen fiaskó szerintem a zárógála volt. A Golden Globe díjátadását szerette volna imitálni hatalmas kerek asztalokkal, showműsorral, látványosnak szánt színpadi elemekkel. Szente Vajk, korunk színházának Jolly Jokere /jó értelemben, hiszen remek író, rendező, színész és még annyi egyéb/- mintha ezúttal nem tudta volna, hol van, amikor ezt a gálát összeállította. A színpad közepén levő jókedvű kórus időnként elénekelte a díjat átadók nevét, az enyémet is. Kórusműként, a nevemet énekelve hívtak a színpadra, amitől volt egy olyan érzésem, hogy inkább elsüllyedek, nem megyek ki, mert egy komoly előadás komoly művészének szeretnék átadni egy komolynak gondolt díjat. 

Ráadásul a közönség ki volt zárva erről az eseményről, nem is a színházban tartották, hanem a hangversenyteremben, a színháztól jóval messzebb. A díjakban részesülő színházi csapatok zavartan ülték körbe a nagy asztalokat, és hallgatták az eseményhez nem igazán méltó, énekelt vagy prózázott kis jeleneteket a színészi létformáról. Majd a komoly állófogadás, a komoly szarvassült mellett…nem tudom. Ahol eddig megfordultam zsűriként, a fesztivál megkoronázása volt egy ilyen esemény. A közönség látni akarja a díjazottakat, alig férnek be, botrány a bejáratnál. Amikor saját megítélésükkel találkozik egy-egy díj, hatalmas ováció. 

A gála helyszíne (fotó: Hegyi Júlia)

És színházi közeg, a pécsi színház épülete erre tökéletesen alkalmas. És utána közös fieszta, alkotók, szakmaiak, nézők, színházbarátok. Sörrel, pezsgővel, ki mivel szereti. E helyett megpróbáltuk eljátszani Hollywoodot. És ezzel elveszett a legfontosabb lehetőség, a valódi egymásra találás érzése. Akik szerettünk volna még együtt lenni kicsit, rémülten menekültünk erről az elegáns helyről az előadások után a beszélgetéseknek, ismerkedéseknek helyt adó színházi büféhez – de az zárva volt. Az utolsó este. 

Nem tudom, ki válogatta össze a szakmai zsűrit, de úgy vélem, lelkiismeretes, a színháztól idegen értékelési szempontoktól mentes, a színházba szerelmes embereket válogatott össze. Még ha nem is volt köztünk színházi celeb. Deres Péter okos megfontoltsága, Felkai Eszter szenvedélyes, színészközpontú gondolkodása üdítő volt. Márkos Albert végig izzott, minden témához türelmetlen szenvedéllyel szólt hozzá, rendkívül szerethetően. Sebastian Vlad Popa, a bukaresti elméleti szakember hozta az „idegen szemet”, ami nagyon fontos volt. Puskás Panni kegyetlen színikritikus, az is marad, de női bája, embersége rendkívüli. Szlávik István régi motoros, számos alkalommal volt már itt zsűritag, mindig élmény volt, ha megnyílt egy-egy értékelésnél. Tóth Tibor a higgadt komáromi igazgató, aki a színházvezetés gyakorlati oldalát képviselte, olykor nagyokat sóhajtva. És Zakariás Zalán rendező, aki mindannyiunkon túltett olvasottságával, információival az adott előadás kapcsán. Remek kis csapat volt, minden nap „üléseztünk”, volt, hogy kétszer is – a díjak odaítélése pedig a szokásos, heves vita hajnalig. És mivel megválasztottak „elnöknek”, tisztem megköszönni emberségüket, színház iránti alázatukat és szeretetüket. És barátságukat, mert ez a csapat szakmai-baráti közösséggé tudott válni tíz nap alatt is. 

A szakmai zsűri (fotó: Hajdú Zsófia)

Némiképp talán ezzel az írással én is elvetettem a mértéket, ami a terjedelmet illeti, de hátha tanulságos valakinek betekinteni a zsűri munkájába. Fontos megjegyeznem: az előadásokról írtak a saját véleményemet tükrözik, az egyes zsűritagok természetesen mást, máshogy írnának a látottakról. 

Az biztos: a tíz nap alatt a szakmai zsűri egyetlen tagja sem kapott egy félreérthető telefont, személyes noszogatást, megjegyzést arról, kinek és miért kellene még mit adni a díjazásnál. Paradicsomi, rég nem tapasztalt állapot. És számomra rendkívül érdekes volt látni: azok, akik az utóbbi években felhatalmazással vagy anélkül próbálták politikai eszközökkel befolyásolni a színházak életét – teljességgel távol maradtak a fesztiváltól. 

Maradjon is így.

Pozsgai Zsolt

Kapcsolódó cikkek

Van, volt és lesz – A POSZTról, félidőt követően
Az Örkény Színház előadása nyerte a POSZTot
POSZT – Újbor a régi tömlőben