A Színikritikusok díjának jelölése kapcsán beszélgetett a színésznővel a Revizor – szerepépítésről, próbákról és színészi pályájáról.
Vasvári Emese 1993-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Szirtes Tamás osztályában. Ezután mondhatni, magától értetődően indult a pályafutása a Madách Színházban. 1997-ben azonban részt vett a Bárka Színház alapításában és ott folytatta a színészi pályáját. Nem sokkal ezután lett szabadúszó. A kassai-komáromi Bányavakság Iringójaként bekerült az első három közé a Színikritikusok díjának várományosaként a legjobb női mellékszereplő kategóriában.
Vasvári Emese a Bányavakság előadásában (fotók: Kiss Gibbó Gábor)
Vasvári Emese szerepei kapcsán nem a szerep elemzésében, hanem az egyre mélyülő szemlélődésben hisz. „Elmerülni benne a puszta figyelmemmel, minél mélyebbre. Így eljutok a szerepember félelmeiig, ami társul az ő bűntudatával. Ha itt még mindig nem veszítem el a bátorságomat, még lejjebb megyek, és akkor megértem az egészet” – fogalmaz az interjúban. „Amikor kapok egy szerepet, mindig úgy élem meg, hogy ez a minden. Csak ez van, most van először és utoljára, ez a teljesség, ez az egész. Mindennél jobban izgat, hogy rájöjjek, mi van azzal az emberrel, akit játszani fogok” – fűzi hozzá.
A próbákra már mindezek után érkezik: „Felkészülök minden próbára, mert a próba nem próbálkozás – arra nincs idő, hogy mindenki összevissza lőjön –, hanem kipróbálom, amit már látok” – meséli.
A bányavakságbeli szerepéről is beszélgettek: mit talált ennek a figurának a mélyén? „Ez a nő háromszoros gyilkos. Neki már nem lehet kamuzni, nincs mit, ő átlát a szitán. Viszont nincs megoldása az életére, mert a mintája csak egy falu, ahol már bánya sincs, semmi nincs, lekaparják a falat és pálinkát főznek belőle” – mondja, hozzátéve – „Elhangzik, hogy van egy seb az arcán, mert verte a férje. Felmerült, hogy a fodrásztárban majd ragasszanak egy cuki forradást az arcomra, de ösztönösen nem akartam. (…) Nincs sebe. Az egész arca a seb”.
Vasvári Emese úgy látja, noha húsz éve nem adatik meg neki a társulatban való építkezés lehetősége, már húsz esztendeje is „készen volt”. „Egyszer még a főiskolán sorra megkérdeztek bennünket, hogy miért akarunk színészek lenni. Én nem akarok színész lenni – mondtam –, én az vagyok. Az élet aztán a társulati helyzeteket elvette tőlem, cserébe viszont megkaptam az önállóságot, a felelősséget a sorsomért” – fogalmaz.
Vasvári Emese az interjú korábbi részében úgy fogalmazott, hogy a „próba nem próbálkozás”, hanem a figura általa korábban megtalált mélységének a kipróbálása, márpedig ezt a legtöbben másképpen gondolják. Amiből akár konfliktusok is adódhatnak. „Szándékosan meg nem bántottam még senkit. A próba persze nagyon kitett dolog, ott mind a saját életünkkel sáfárkodunk, magával az emberi élettel, a partnerével is. Soha nem vagyok türelmetlen rendezővel szemben, partnerrel szemben sem, csakis magammal. Ha valakiben ez összekeveredik, nem tudok mit tenni. Megsértődni nincs értelme. Mindenki más tempóban dolgozik, és bármi történik a próbán, az a célért van, ezt sosem szabad elfelejteni” – mondja a próbákkal kapcsolatban Vasvári Emese.
„Kevés egyébként az olyan emlékem, amikor muszáj volt engem instruálni, mert nem tudtam, mit csináljak. Ilyen esetben, amikor nem találom a megoldást, nem vagyok profi abban, hogy áthidaljam a nehézségeket mindenféle ügyes dolgokkal. Érzem, hogy hazudnom kellene, de a színpadon nem vagyok képes rá. Ilyenkor nézhetetlen vagyok” – fűzi hozzá.
Az interjúból megtudható, mi a legnagyobb kihívás Székely Csaba Bányavakságában Vasvári Emese számára, miért csak ötödik alkalommal vették fel a Színműre, és ha már a Színikritikusok díja kapcsán beszélgettek, mit gondol a színikritikáról.
A teljes interjú itt olvasható.