Kiss Mari, Kerekes Viktória és Huzella Júlia vall önmagáról és a Gólem Színház Anyám mondta című produkciójához fűződő viszonyáról.  

A Gólem Színház Anyám mondta (Mamaleosn) című előadása egy család nőtagjainak három generációját, konfliktusaikat és összefonódásukat mutatja be. A fiatal Rahel tanulmányait New Yorkban végzi, a nagymama túlélte a koncentrációs tábort, és az NDK- ban lett később meggyőződéses kommunista, Rahel édesanyja, Clara pedig sem a judaizmussal, sem a sikertelen kommunista kísérlettel nem tud azonosulni. Nők férfiak nélkül, szembenézés a múlt szenvedéseivel és a szülők- nagyszülők hibáival, rossz döntéseivel – áll a színlapon. 

 Kerekes Viktória, Huzella Júlia és Kiss Mari az Anyám mondta előadásában (előadásfotók: Jókúti György)

Nagyjából a negyvenedik előadásra készültök az Anyám mondta című darabból, amelyet Budapesten és Győrben is játszotok rendszeresen. Milyen érzés sokáig ugyanazt a szerepet vinni? Nem válik rutinná egy idő múlva? 

Kiss Mari: Neil  Simon Hotel Pláza című darabjában közel 300 alkalommal játszottam, és nagyon szerettem. A közönség is, egy kedves bulvár. Minél hosszabb ideje játszol egy szerepet, annál jobban kell koncentrálni. Az érzéseket elő tudod hívni, na de a szöveg...! Ennyi év alatt vizuálisan a fejedből eltűnnek a sorok, ezért nagyon kell figyelni, az adrenalin szint nagyon magas. Az előadás így igazán izgalmas. Ha egy szerepen keresztül átélsz örömöt, katarzist az mindig nagyon jó érzés. A „rutin” egy jó előadásban nincs jelen. 

Kerekes Viktória: Én a nőNyugatot játszottam 110 alkalommal. Ha egy előadás igaz, akkor az életed átfolyik rajta. Ez az Anyám mondta című előadásra is nagyon áll. Két különböző darabot látnánk, ha levetítenék az legelső és a legutóbbi alkamat. 

Mit jelent az, hogy a színésznek meg kell találnia önmagát ahhoz, hogy jól tudjon alakítani a színpadon? Az ember azt gondolná, hogy neki az a feladata, hogy mindig más és másmilyen legyen. 

Kerekes Viktória: Hogyha egy szerep elég gazdag, akkor lesznek találkozási pontok a saját személyiségeddel, vagy a sorsoddal. Ha nem szűrödik át rajtam, nincs hitelesség. 

A próbán ezek szerint magatokat is elemzitek? 

Huzella Júlia: Igen, és nekem ez a legizgalmasabb. Főleg, amikor azt érzem, hogy nagyon távol áll tőlem egy szerep. Az a jó, ha hajlandó vagy beismerni magadnak, hogy az adott embernek a gyengeségei igenis jellemzőek rád. Hajlamosak vagyunk jót gondolni magunkról, de a színészi munka során nem szabad hárítani, hanem fel kell tárni a kapcsolódásokat. 

Az Anyám mondta három női karaktere mennyire állt közel hozzátok? 

Kerekes Viktória: Ez a három szerep kellően árnyalt és komplikált ahhoz, hogy az ember találjon azonosságot. Az én életemben egyébként talán ez volt a legbeszélgetősebb próbaidőszak. 

Milyen szempontból? 

Kerekes Viktória: Ez egy közép-európai történet, amely a negyvenes évektől a mai napig nők sorsáról szól. Három generáció története. Nekünk is megvannak az emlékeink ittmaradásról, disszidálásról, arról, hogy ki hova utazhatott, miért utazhatott vagy miért nem, szülők-gyerekek viszonyáról, gyerekek elköltözéséről, összezárt vagy szétszakított családokról. 

A te életed során is felmerült a disszidálás. Úgy tudom, apukád Kanadában élt, és szerette volna, ha te is kint maradsz. Ebből a helyzetből tudtál meríteni? 

Kerekes Viktória: Nagyon sokat. És az anyukám rémületéből, hogy elveszít, mert az apukám joggal kapacitált, hogy maradjak kint. De én nem tudtam volna ezt megtenni anyámmal, így visszajöttem, aztán egy-két évtizeddel később apám hazaköltözött. 

 Kerekes Viktória és Huzella Júlia

És nem bántad meg, hogy hazajöttél? 

Kerekes Viktória: Soha. Soha. 

Mari, te hogy tudtál közelíteni ehhez a zsidó nagymamához, aki valaha besúgó volt? 

Kiss Mari: Izgalmas karakter Van benne jó és rossz. Mit, miért tett? Lehet a választ kutatni. Azt gondolom, a szenvedést minden ember ismeri, még ha nem is ilyen   iszonyatos módon tapasztalja meg. A kínzást, a háborút, a halált az én korosztályom szülei nagyon megszenvedték! 

Juli, hozzád közel áll az Anyám mondtában alakított szereped? 

Huzella Júlia: Szeretem Ráhelt, próbálni is szerettem. Úgy érzem, nem kell erőlködnöm egy pillanatig sem. Nagyon szeretem benne, hogy veszi a bátorságot, hogy fejest ugorjon egy új életbe, mert hajtja a kiváncsiság az önmegismerés felé. Olyan zajban él konkrétan és átvitt értelemben is ebben a hármasban, hogy nem hallja saját magát. Ezért akar elmenni. 

Kerekes Viktória: Szeretem Borgula András (az előadás rendezője és a Gólem Színház vezetője - a szerk.) színházát és a világát. András nagyon nyitott, különböző világlátású embereket hoz össze, akikre kíváncsi. Üdítő jelenség, szokatlan az iróniája, a szelídsége. Igazi független. 

Az igaz, hogy amikor ez a darab készült, felajánlottad a gázsidat, hogy az előadás létrejöhessen? 

Kerekes Viktória: Igen, pontosabban az egyszeri fellépti díjamat. Elég méltatlan elbánást kapott a Gólem Színház különböző pályázatokon és bizonyos fórumokon, ez a pici segítség számomra természetes volt. Nagyjából tíz éve döntöttem úgy, hogy amíg vannak nálam szerencsétlenebb sorsú emberek, addig kötelességem segíteni. Például egy Tarnabod nevű községet minden évben támogatok, volt, hogy gyűjtést szerveztem számukra az Örkény Színházban. Ez nekem iszonyúan fontos, bár nem nyugtatja meg a lelkiismeretemet. 

Más közéleti dolgokban, például a Gólem Színház Ki nevetsz a végén! nevű produkciójában is szerepet vállalsz. 

Kerekes Viktória: Ez belső és külső kényszer. 

Hogy érted? 

Kerekes Viktória: Olyan társadalomban élek, amely kényszerít arra, hogy részt vegyek a közéletében. 

Arra is hajlandó lennél, hogy közéleti tévé műsorban is szerepeljél? 

Kerekes Viktória: Most egy év alatt háromszor utasítottam vissza ilyen felkérést. 

Miért? 

Kerekes Viktória: Semmiféle kompromisszumra nem vagyok hajlandó ilyen jellegű dologban. Nem akarom, hogy kényszerítsenek, vagy préseljenek engem bármilyen irányba, nem szeretnék olyan emberekkel együtt dolgozni, akiknél érzem, hogy az ízlésük, a világlátásuk számomra idegen. Ebben a pénz semmilyen módon nem szempont. 

Mindhármótok életében a színház mellett fontosak más dolgok is. Anyaság, sport, más vállalkozások. Marinál például a lovaglás. 

Kiss Mari: Sajnos már nincsenek lovak. De az tényleg mindig fontos volt, hogy ne a színi világ legyen az egyetlen. Ha csak attól teszed magad függővé, akkor nagyon sok boldogtalan év vár rád. A siker csak egy pillanat. Nagy dolog játszani, persze, de próbálni még sokkal jobb. És érdekes, a fájdalom sokkal jobban megmarad, mint a sikerek... 

 Huzella Júlia

A bukás? 

Kiss Mari: Inkább a kudarc, hogy valami nem sikerül. Pedig azon is át kell lépni, különösen most, amikor akkora a kínálat. Én azt egy csodának élem meg, hogy a határok nyitva vannak, hogy egy szabad országban élhetek, ahol lehetnek döntéseid. Az egy csoda, hogy elmehetsz, visszajöhetsz, tanulhatsz, dolgozhatsz bárhol a világon. Amikor én fiatal voltam, ez nem adatott meg. A szabadság a legnagyobb dolog. Szokták mondani, hogy csak egészség legyen, én meg azt mondom, hogy szabadság legyen. Ha szabadságod van, akkor mindent meg tudsz teremteni. Az a te aktivitásodon múlik. Nem hiszek abban, hogy nincs kiút. Mindenből van kiút, csak aktivitás kell. Nagyon sok ember várja a segítséget mástól, miközben a saját aktivitását nem veszi igénybe. Nem hiszek benne, hogy a dolgok el vannak rendelve. 

Színészek között is sok ilyen van? 

Kiss Mari: Igen. Szoktam mondani a kollégáimnak, amikor nagyon el vannak keseredve és szerephiánnyal küzdenek, hogy „Tegyél magadért“. Hívd fel! Menj oda! Mondd meg neki! Sokszor nem arról van szó, hogy valaki nem kell, hanem a találkozások hiányoznak, az illető nincs szem előtt. Ilyenkor jobb lépni, mint magunkban szenvedni. 

Huzella Júlia: Nehéz megtenni ezt a lépést, a színészek nincsenek felkészítve azokra a helyzetekre, amikor önmagát kell menedzselnie. Tulajdonképpen, ez nem is feladata. Ha meg is teszi, az elutasítást egy ilyen helyzetben is kudarcként éli meg. Természetesen fel kell állni, tovább kell menni és küzdeni. Eddig valahogy mindig úgy hozta az élet, hogy amikor igazán vágytam a munkára, mindig jött. De tudom, hogy hosszútávon nem éri meg a sült galambra várni. 

Te két kisgyerekkel nyilván nem vagy könnyű helyzetben abból a szempontból, hogy mindig szem előtt legyél. 

Huzella Júlia: Ez így van. A diploma évében szültem, tehát a pályám elején azonnal kihagytam egy évet, pedig előtte már sok helyen játszottam: a Katonában voltam gyakorlaton, dolgozban Győrben, a Tünet Együttesnél, a Gólem Színházban. 

Kerekes Viktória: Most jöttem el az Örkény Színházból, és fél éve mindenki azt kérdezi tőlem, hogy tehettem ilyet, vagy csodálkoznak a bátorságomon, hiszen ez az ország legjobb színháza. Én viszont azt éreztem, hogy tovább kell lépnem, máshol van dolgom, más inspirációra van szükségem, azzal együtt, hogy nagyon szeretem őket. 

Hány évig voltál ott? 

Kerekes Viktória: Körülbelül tizenhatot, de mindvégig csináltam mást is. Ez alkati sajátosság. Minden embernek, mindig van választási lehetősége. Nyilván a társadalom állapota, szociális, szakmai és anyagi helyzetünk nem könnyíti meg a dolgunkat, de egyelőre többé-kevésbé szabadok vagyunk. 

És hova mész, szabadúszó leszel? 

Kerekes Viktória: Igen, szabad vagyok, szabadon döntök. Játszom a darabjaimat az Örkényben, dolgozom a Gólemben, a Klubrádióban, az Átriumban, a Magvető Caféban és a Karinthy Színházban. 

Mit szerettek jobban? Ha hús-vér karaktereket kell megformálni, mint az Anyám mondta című darabban, vagy a kicsit groteszkebb dolgokat? 

Kerekes Viktória: Csak az az érdekes, hogy kivel dolgozik az ember és mi az anyag. 

Huzella Júlia: Szerintem az a jó, ha minden van. Különféle módokon lehet szeretni ezeket a feladatokat, és az a nagyszerű, ha az ember többfélét csinál. 

Kerekes Viktória, Kiss Mari és Huzella Júlia (fotó: Kern Dóra)

Voltak, meg vannak olyan nagy vágyak, szerepek, amelyek megvalósultak, vagy szeretnétek, hogy megvalósuljanak? 

Kerekes Viktória: Találkozásokra vágyom, nem szerepekre. 

Mari, te azt nyilatkoztad valahol, hogy az álomszerepek azért nem jók, mert sokszor megbukik bennük az ember. 

Kiss Mari: Igen, ezt szokták mondani. Én soha nem mondtam egyetlen rendezőnek, igazgatónak sem, milyen szerepre vágyom. És csak csodálkozom, amikor színészek odamennek a rendezőhöz és leadják a rendelést. 

Van ilyen? 

Kiss Mari: Van, persze, de én mindig arra gondolok, hogy a közös munka úgy működik jól, ha a rendező veled álmodja meg a darabot. Ez már-már egy szerelmi kapcsolat, amely szerintem nem működik jól, ha a rendező úgy érzi, kényszer a számára együtt dolgozni az adott színésszel. 

Fordítva nem kényszer? 

Kiss Mari: Nem annyira. A színész mindig örül, ha főszerepet játszhat, még akkor is, ha a rendezőt nem annyira kedveli. Ez így működik a kőszínházban. 

És a film? 

Kerekes Viktória, Huzella Júlia: Az nagyon jó lenne. 

Ez nagyon egyöntetű volt. Azért ilyen fontos, mert abban kevesebb részetek van? 

Kerekes Viktória: Persze, persze. Más világ, nagyon hiányzik. 

Az interjút Hidas Judit készítette.

...

Az előadás legközelebb október 25-én, este 7 órától látható a Hatszín Teátrumban. 

Kapcsolódó cikkek

Borgula András: „A zsidó színház nem szentségtörés“