„Majdnem-igazság kurta aranykora"

Kritikus Óra keretében beszélgettek alkotók, kritikusok és nézők a Miskolci Nemzeti Színházban A kaukázusi krétakör tegnapi előadása után.

Az esemény résztvevői – a Színházi Kritikusok Céhe tagjai: Gabnai Katalin, Papp Tímea, Kovács Bálint, Zappe László, valamint Bujdos Attila miskolci újságíró, Szőcs Artur rendező, a szereplők: Láng Annamária, Simon Zoltán, Harsányi Attila, Szegedi Dezső, Tenki Dalma, Papp Endre és a többiek, továbbá 18-20 érdeklődő néző – a produkció autógumi-rengetegével keretezve ültek össze a Játékszínben.

Láng Annamária A kaukázusi krétakör előadásában (fotók: Éder Vera)

A beszélgetést Papp Tímea kritikus moderálta, aki az első pillantást a múltba vetette: 1976-ban játszották legutóbb Miskolcon a Krétakört, Csiszár Imre rendezésében, Lázár Katival Gruse szerepében. Bujdos Attila kapcsolódott is a felvetéshez: ő hétszer látta az említett előadást. Hozzáfűzte utóbb azt is: sokat számít, hogy az ember milyen korban találkozik egy művel, értve ez alatt a társadalmi korszakot és a saját életkorát is. Később egy néző csatlakozott az 1976-os bemutató felidézéséhez: fiatalkori élménye volt, erősen megragadt benne a két anya vetélkedése. Nagy elvárásokkal jött tehát, de nem csalódott: megragadta őt ez a mostani előadás.

A darabválasztás kérdésére Szőcs Artur rendező elmondta, hogy rendezőként diplomázva az egyetemről hozott batyujában szerepelt ez a mű. Úgy érezte, itt most megvan a szükséges színészcsapat hozzá. Gabnai Katalin kritikus számára a választás nem kérdéses: valamennyien érezzük, hogy mi van a levegőben. Fájdalomközpontként Láng Annamária Gruse-alakítását nevezte meg, s leszögezte, hogy az előadás eljuttatja hozzánk az érzést, miszerint semmi nincs, senkire nem számíthatsz. Csak magadra.

Láng Annamária és Papp Endre az előadásban

Zappe László kritikus szerint is ezt találja telibe a produkció, amihez a forma is rendkívüli módon igazodik. Az autógumik sokasága nemcsak hangulatilag teremtő erő, de a rugalmassága és az áthatolhatatlansága igen kifejező. Egyszerre puha és kemény, minden kiszámíthatatlanná válik tőle. A gumikról a továbbiakban azt is megtudhattuk, hogy MiReHuKöz Nonprofit Kft. jóvoltából valósulhatott meg a Kovács Dániel tervezte díszlet. Az autógumik az első próbától kezdve ott voltak a színen, másképp el sem tudott volna jutni a műszak és a színészgárda ahhoz, hogy evvel a hatalmas mennyiségű és súlyos matériával ilyen pontosan és gördülékenyen tudjanak dolgozni. A rendező elismerő és hálás szavai a színészeknek és a díszletezőknek szóltak: minden egyes gumit szinte „név szerint” ismernek, akár a pásztorok a nyáj birkáit. Keresztes Sándor színész szerint pedig hatvan fölött kifejezetten hasznos ezekkel a nehéz gumikkal játszani, fizikailag karban tartja az embert.

Kovács Bálint kritikus – akinek különben jól állt a „Mi az ördögnek kell megint színházba jönni” feliratú pólója – úgy véli, hogy a darab által festett kép még talán optimistább is, mint amilyennek mi ma láthatjuk. Ugyanakkor egy véleményt nyilvánító néző szerint ez a bemutató – és a pár évvel ezelőtt ugyanitt játszott Woyzeck is – a kegyetlen színház kategóriájába tartozik. Úgy tetszik, most efelé megyünk: nem eltoljuk, távolabbról vizsgáljuk a brechties történeteket, hanem durván átéljük.

Harsányi Attila és Simon Zoltán az előadásban

Szóba került a színrevitelnek az az eredeti megoldása, hogy a kerettörténetet – a grúz kolhozok vitáját – nem játsszák el, az csak érintőlegesen (ám hatásosan) bukkan fel az előadás elején és végén. De a nézők mégis megismerhetik ezt a mesét is, mivel az előcsarnokban életnagyságú kartonfigurák állnak – fej nélkül –, amelyekre rányomtatták az idevágó szövegrészeket. Gabnai Katalin szerint a nézők aligha fogják elolvasni ezeket. Szőcs Artur azonban meggyőzően állította, hogy nem reménytelen. Ugyanis azt tapasztalják, hogy a nézők a szünetben szívesen állnak be „fejnek” a kartonalakok mögé, s így fényképezik egymást. Márpedig ha a fotót megnézik majd, látják a szöveget is, és hátha akkor elolvassák.

Papp Tímea a zenéről is kérdezett: Paul Dessau songjait mindössze egy tangóharmonikás, Rákai András kíséri. A rendező elmondta, hogy a háborúból indult ki, abból az elképzeléséből, hogy a lövészárkokból egyetlen hangszer hallatszik ki. Felvetődött az álomjelenet is, amelyben egy színésznői kebel fedetlenül mutatkozik, s ez a konkrét oka annak, hogy a művészeti tanács 16-os korhatáros karikával látta el a bemutatót.

Láng Annamária elmesélte, hogy augusztus 22-én tette be a lábát a miskolci színházba, és minden jól ment, kicsit sem volt nehéz beilleszkedni ebbe az erős társulatba. Rég tapasztalt ennyire támogató, elfogadó közeget. Szóba került a gyerekszereplő (Gorgyán Noel), akivel Gabnai Katalin szerint jól bánt a társulat, mire Láng Annamária azt válaszolta, hogy a kisfiú is jól bánt a társulattal.

A beszélgetés végén a Slam Poetry Miskolc két tagja lépett elő az előadás után rögtönzött verses művével, s a villámszlem szép sikert aratott. Azt a sort sikerült röptében lejegyeznem belőle, hogy „Én csak azt nem értem, hogy lehet a gyerek a fő szál ennyi gumi mellett”.

Stuber Andrea

Kapcsolódó cikkek

A nap fotója - igazságról és jóságról