Söröskupak és korona – Kritikák a IV. Henrikről

Csuja Imre egyszerre jeleníti meg a királyt és Falstaffot az Örkény Színház legújabb bemutatójában, Nagy Zsoltot pedig „pofán csapja” a Herceg szerepe.

Az Örkény Színház Mácsai Pál rendezésében mutatta be Shakespeare keveset játszott királydrámáját, a IV. Henriket. Az eredetileg kétestésnek szánt darabot Ari-Nagy Barbara húzta meg 3 óra 30 percesre, Nádasdy Ádám legújabb fordításának felhasználásával. Az Örkény a városmajori kitérő után ezzel az előadással tért vissza a felújított Madách téri épületbe.

Urbán Balázs a Kutszéli Stíluson és Zappe László a Fidelión megjelent kritikáját szemléztük.

                IV. Henrik – középen Csuja Imre és Nagy Zsolt (fotók: Puskel Zsolt / port.hu)

Urbán Balázs szerint az előadás plakátja – söröskupakból formázott királyi korona – jelzi a kocsma világa és a királyi udvar közötti párhuzamot, amit Mácsai Pál rendezése inkább érzékeltet, mint sulykol. A Shakespeare-mű „erénye a két világ szépen kiépített, párhuzamértékű kontrasztja, a Herceg plasztikusan megírt fejlődéstörténete, Falstaff magával ragadó alakja és a többi királydámánál modernebb (de legalábbis a mából nézve izgalmasabb) történelemszemlélete. Merthogy a IV. Henrikben zajló csaták abszurd sajátja az, hogy – szemben a többi királydráma véres dinasztikus ütközeteivel – itt szinte senki sem tudja, miért visel háborút” – írja a kritikus.

Mácsai Pál rendezése „mintha kicsit mindenről szólni próbálna” – jegyzi meg Urbán. „Mindenről mond valamit a rendezés, de jobbára általánosságokat” – teszi hozzá, a hangsúly ezért a játék megkonstruáltságára helyeződik. Az előadást hatásos látványvilág szolgálja, pedig Izsák Lili díszlete csaknem üres tér, „amelynek egyedüli konstans elemei a színházi reflektorok”. Benedek Mari jelmezei kortársi szabásúak, jól elkülönítik a királypártiak és a lázadók táborát.

Negyvenhárom szerepet tizenhét színész játszik. „Éppúgy láthatunk praktikum diktálta szerepösszevonásokat, mint olyanokat, amelyek akarva-akaratlanul is a színészi átváltozás mutatványát emelik ki, és olyanokat is, amelyeknek tartalmi jelentése, jelentősége van.” Utóbbiak között legfontosabb a király és Falstaff szerepének összevonása – írja Urbán, majd sorra méltatja a színészeket: Kókai Tündét, Zsigmond Emőkét, Takács Nóra Dianát, Novkov Mátét, Jéger Zsombort, Ficza Istvánt, Vajda Mátét, Kaszás Gergőt, Pogány Juditot, Znamenák Istvánt és Polgár Csabát.

                Takács Nóra Diána, Polgár Csaba, Kaszás Gergő 

Külön bekezdésben tér ki az egyik főszerepet, a Hercegét játszó Nagy Zsoltra: „Nagy Zsolt Henrik hercege alkatilag eltér a szerepkonvencióktól; nem kamaszkorból épphogy kinövő ifjú, hanem sokat látott, sodródó, felnőni tudatosan nem akaró férfi, aki a történelmi körülmények hatására kénytelen leszámolni a kívülállás illúziójával. Hogy a hatalom elfogadása mennyiben a kései, ám végleges felnőtté válás, a bölcs belátás jele, és mennyiben az elfojtott hatalomvágy kiteljesedéséé, azt az előadás homályban hagyja. Amit persze ambivalens értelmezési lehetőségként is értékelhetünk, ám ez az ambivalencia éppen a Hercegnek az apafigurákhoz kötődő kapcsolatában nem jelenik meg” – írja.

Csuja Imre egy személyben játssza el a királyt és a „pókhasú lovagot”, Falstaffot: „Csuja Imre IV. Henriket klasszikus hivatalnokkirálynak játssza, puha diktátornak, akiből csak akkor tör ki az igazi despota, amikor hatalmát fenyegetik. Falstaffként pedig a szokottnál tudatosabb, az eseményeket nem a boroshordón keresztül szemlélő lovagot játszik, hanem olyat, aki nagyon is jól ismeri a világot, és levonta a megfelelő következtetéseket. Kívülállása, alkoholizmusa tudatos magatartás, amit akár lázadásnak is gondolhatnánk, ha a konformizmus nem írná árulkodó módon felül” – vélekedik Urbán Balázs.

Az előadást bírálva megjegyzi, hogy „a főszereplők önmagában igen meggyőző játéka csak ritkán szikrázik össze”, továbbá nincs kontraszt, változatosság, ezért monotonná válik a produkció ritmusa. A sok kis rendezői ötlet mellett mélyebb gondolat nem fedezhető fel. „Így aztán az előadás nem a történelmi, illetve morális dilemmák aktualitásáról, hanem a társulat szakmai kvalitásairól tudósít” – összegez Urbán Balázs.

Zappe László kritikájában azt írja, a mai színháznak „egyáltalán nem első számú ambíciója, hogy klasszikus dramaturgiai normákat kövessen. Sőt, éppen azok felrúgását, elsöprését tekinti feladatának. Ez a divat, ez a trend, ez van a levegőben. Ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy a IV. Henrik színpadra kerüljön.” De van egy mélyebb oka is Mácsai Pál választásának: az, hogy a dráma olyan kort ábrázol, „amikor a mélyben, a felszín alatt, láthatatlanul gyűlik a szenny, a baj, a méreg”. A rendezői aktualizálás ugyanakkor „nem megy túl a ma szokásos mértéken” – teszi hozzá.

Urbán Balázshoz hasonlóan kitér Izsák Lili díszletére és Benedek Mari jelmezeire, majd a szerepösszevonásokról ejt szót: „A színházszerűséget és egyúttal a történet modellszerűségét erősíti fel az is, hogy a színészek több szerepet játszanak, olykor nemet is váltanak, nők férfiakat, férfiak nőket adnak. Ezek a szerepcserék sokszor erős tartalmi üzenetet hordoznak, de néha úgy hatnak, mintha valaki csak azért jönne be a színre, mert éppen ő van kéznél. Az előadás színházszerűsége ezt elfogadhatóvá, sőt magától értetődővé teszi” – írja.

                Polgár Csaba és Kókai Tünde

Zappe is kitér az egyes színészekre, kiemelve, „tartalmi jelentőségű, hogy a címszereplő uralkodót és a léha, iszákos kövér lovagot, Falsaffot egyaránt Csuja Imre játssza”. A Herceg szerepe pedig „pofán csapja” Nagy Zsoltot, aki „indulatos és érzékeny ifjút” játszik, „sejthető, hogy nem igazi lump és rabló, és végső megkomolyodása sem megjátszás, álca. Egy igazi nagy király ígérete van benne” – írja Zappe László.

További kritikák az előadásról

24.hu – Muchichka László: A kettészakadt ország, ahol mindent a propaganda határoz meg

Mácsai Pál rendezése aktuális problémákat vet fel, hiszen a magánéleti drámán kívül a soha véget nem érő hatalmi harcokról, ide-oda vándorló királyi tisztségekről és a kiszolgáltatott nép helyzetéről szól. Olvasson tovább >>>

Art7 – Szekeres Szabolcs: Egyszer fenn, egyszer lenn

Mácsai Pál rendezése hol alulnézetből, hol felülnézetből láttatja a hatalomért viaskodókat. Nincs nagy választék a formátumos aspiránsokból. Olvasson tovább  >>>

Magyar Hírlap – Forgách Kinga: Amikor fény gyúl a sötétségben

Mácsai Pál rendező úgy vitte színre az eredeti történetet, hogy a cselekményt és az alapproblémákat megtartva, csupán a kereteket módosította. Olvasson tovább >>>