Nagy Feró: „Szerettem próbálgatni a határokat”

A Beatrice frontemberét kérdeztük a zenekar történetéről szóló „rock hórukk” bemutatója kapcsán. 

November 24-én mutatják be az Újszínházban a Ricse, Ricse, Beatrice cím musicalt, melyben a legendás rockegyüttes története elevenedik fel. Az előadás zenéjét a mai Beatrice szolgáltatja, és maga Nagy Feró is fellép. Vele beszélgettünk. 

Nagy Feró (fotók: Szécsi István / Fidelio)

Honnan jött az ötlet, hogy musical szülessen a Beatrice történetéből?

Hogy az ötlet honnan jött, arról nem engem kell megkérdezni: az Újszínház igazgatója, Dörner György keresett meg, hogy a színház készítene egy darabot a Beatricéről írott könyvem alapján (Nagy Feró Boldog szép napok című könyvéről van szó – a szerk.). Én persze örültem a felkérésnek, hát hogy ne örülne az ember, ha előadást készítenek róla…

Falussy Lilla drámaíró írta a darab szövegkönyvét. Mennyire vettél részt benne, szóltál bele ennek készítésébe?

Egyáltalán nem szóltam bele. Persze beszélgettünk Lillával erről-arról, de ez végső soron nem az én dolgom, hanem az övé meg a többi alkotóé. Az természetesen fontos, hogy hiteles legyen a darab, de a Beatrice története épp elég izgalmas úgy is, ahogy történt, nem nagyon kell kiszínezni.

Neked mi lesz a szereped az előadásban?

Én eredetileg nem is akartam benne szerepelni, mert nem szerettem volna saját magamat játszani, de aztán meggyőztek, hogy lépjek fel benne. Csurka Laci barátommal együtt szerepelünk az egyik utolsó jelenetben, ahol megbeszéljük, mivé lett a világ, és mivé lettem én.

A színlap alapján az előadás a Beatrice első nagy korszakát fedi le. Hogyan reagáltak a még élő tagok az előadás ötletére?

Nem kérdeztük meg őket, de a bemutatóra mindannyian eljönnek, már akik élnek, mert szegény Lugosi Laci barátom már odafent van. Vagy a pokolban, mert a rockerek állítólag oda kerülnek. (Nevet). Valóban a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji korszakról szól elsősorban az előadás, amikor én, Lugosi Laci, Miklóska Lajos, Donászy Tibi és Gidófalvi Attila alkottuk a zenekart. 

Szerepel az előadásban nyomozó, rendőr, kiszesek és még Horváth István belügyminiszter is.

Igen, Horváth elvtárs is megjelenik, volt vele is dolgom, de most nem lövöm le a poént, hogy hogyan. A KISZ akkoriban atyaúristen volt a rockzenében, az ő támogatásuk nélkül nem lehetett összehozni olyan nagy bulikat, mint a „Fekete Bárányok” koncert. (1980. augusztus 23-án lépett föl a Hajógyári szigeten 25 ezres tömeg előtt a három nagy lázadónak nevezett zenekar, a Beatrice, a P. Mobil és a Hobo Blues Band – a szerk.).

Volt anno egy kisebb afférod a rendőrséggel az „ideiglenes” szó használata miatt. Ez hogyan volt?

Tudod, a kommunizmusban voltak bizonyos szavak, amiket nem lehetett használni. 56-ot például nem lehetett kimondani: úgy számoltunk, hogy 1954, 1955, 1957, 1958. Ha valaki kimondta az 1956-ot, máris jött a rendőrség, hogy mit is akart mondani? Szóval nem volt tanácsos kimondani. Így volt ez az „ideiglenes” szóval is, mert az a szovjet hadseregre utalt, a hazánkban „ideiglenes állomásozó” szovjet hadseregre. Aki ezt kimondta, azt máris le lehetett tartóztatni, de minimum igazoltatni.

Én persze szerettem próbálgatni a határokat, úgyhogy az egyik bulin, amikor egy dalban a szólórészhez érkeztünk, elkiáltottam magam, hogy „ideiglenesen ihaj-csuhaj”, ami azt jelentette, hogy lehet táncolni. Aztán másnap reggel kijött értem a rendőrség, bevittek, és rögtön nekem szegezték a kérdést, hogy Nagy elvtárs, mit is mondott a hazánkban ideiglenesen tartózkodó szovjet hadseregről? Én persze játszottam a hülyét, hogy csak annyit mondtam, hogy „ideiglenesen ihaj-csuhaj”, vagyis hogy amíg a szóló tart, lehet táncolni. A rendőr verte az asztalt, de nem ment velem semmire, ki kellett engedniük.

Nem ez az első zenés színházi darab, amiben szerepelsz; több más szerep mellett az István, a király több feldolgozásában is játszottál. Könnyen mondtál igent mondtál a felkérésre?

Szörényi Levente keresett meg az ötlettel, hogy István királyról készülne egy rockopera, és egy Szörényi Leventét nem utasít vissza az ember. Tartottam persze az egésztől, és nem értettem, hogy a hatalom hogyan engedélyezhet egy ilyen „klerikális” dolgot, mint egy Szent Istvánról készülő előadás. Gondoltam is, hogy majd alkalmas időben otthagyom, aztán egyszer csak a Királydombon találtam magam…

És mit hozott a pályádon az István, a király és Laborc szerepe?

Bizonyos értelemben legitimációt jelentett, én előtte amolyan nemkívánatos személy voltam. Akkoriban már a hatalom is úgy volt vele, hogy ki kellene ebrudalni a régi kommunistákat, és nyitni az új generáció felé, ami a mi közönségünket jelentette, meg minket magunkat. Persze akkor is a brancsba kellett tartozni, ha valamit el akartál érni, ahogy ma is. Ma sokan vannak, akik azt mondják, mekkora lázadók meg ellenzékiek voltak akkoriban, miközben sorra jelentek meg a lemezeik. Nekünk ehhez képest 1988-ban jelenhetett meg az első nagylemezünk.

Hogyan választottátok ki az öltözéketeket akkoriban?

Nem nagyon foglalkoztunk mi az öltözködéssel: legyen minél rongyosabb, az a jó. A bőrkabát persze fontos volt, én is magamnak varrtam egyet. Emlékszem, a nyolcvanas években egyszer odajött hozzám két fiatal, és azt mondták, punkok akarnak lenni, hol lehet ezeket a cuccokat beszerezni. Én csak röhögtem rajtuk, nem voltak akkoriban olyan boltok, ahol ilyen ruhákat lehetett kapni. Ma már bemész bármelyik áruház ruhaosztályára, és kapsz egy gyűrött, szakadt farmert jó sok pénzért, de akkoriban még nem volt olyan, hogy metálbolt, ahol mindenféle rockercuccot lehet kapni, mint manapság.

És mi a híres baboskendő eredete?

Én egy lila kendőt hordtam korábban, mire az akkori csajom azt mondta, ezt ne hordjam, mert nagyon ronda. Hát persze, hogy ronda, azért szerettem. (Nevet.) Mire másnap hozott nekem egy piros alapon fehér pöttyös kendőt, amit a munkásasszonyok használtak, hogy ezt kössem a nyakamra inkább. Fel is kötöttem, és hát baromi jól állt a bőrdzsekihez. Mikor Miklóska Lajos meglátta, azt mondta, neki is ilyen kell, úgyhogy ketté is téptük, és ő húzta fel az egyik felét, én a másikat. Jó fricskának tekintettem a hatalom felé, hogy egy olyan kendőt hordunk, amit a munkásasszonyok viselnek, mert abban a rendszerben a munka meg a munkások körül forgott az ideológia. Egyszer megkérdezte egy újságíró, hogy mi a jelentése a baboskendőnek. Mi a jelentése? Nincs annak jelentése, miért lenne jelentése – gondoltam, de aztán azt mondtam, hogy azért vannak vörös alapon fehér pöttyök a kendőn, hogy amikor majd a pöttyök eltűnnek, és marad a vörös, az azt jelenti, hogy megérkeztünk a kommunizmusba.

Végezetül mit vársz a Beatrice-musicaltől, milyen érzésekkel nézel a bemutató elé?

Jó érzésekkel, várakozással teli. Örülök neki, hogy a nézők megismerhetik a Beatrice történetét, és persze többet is, az egész korszakot, amelyben éltünk – ez egyfajta szociológiai tabló is lesz az akkori társadalomról.

B. Kiss Csaba