A hét legundokabb néző

Akik a legjobb előadást is taccsra vágják.

A telefont ki nem kapcsoló

Hiába a sok furfangos, még a legmagasabban lévő ingerküszöböt is könnyedén megugró csörömpölés, figyelemfelhívó zajongás, aludtej-hangú figyelmeztetés az előadások megkezdése előtt: a nézők közül mindig akad valaki, aki a telefonját nem kapcsolja ki. A jelenség mögött persze ugyanúgy állhat ártatlan figyelmetlenség, mint leküzdhetetlen csakazértsem-ösztön: az a bizonyos, a lehető leglélegzetvisszafojtottabb pillanatban érkező, félreérthetetlen csörgés olyan bosszantó, mint egy félbemaradt tüsszentés. A telefon-ügynek persze számos fokozata van:

Fotók: Mészáros Csaba

1. A tettes a lehető legkisebb zajt okozva, lelkiismerete és a nézőtársak sóhajtozásai és szúrós pillantásai nyomása alatt, megsemmisülten és villámgyorsan nyomja ki a telefont.

2. A tettes ún. ’női táskában’ tartja mobilját: az ilyen jellegű táskák sajátossága, hogy mindent ki kell pakolni belőle, hogy az az egy valami meglegyen, amit a tulajdonos éppen keres. A táska tartalmának alapos felforgatása természetesen nem csöndben zajlik. A tettes a szünetben a vécében bujkál és átértékeli életét. Úgy érzi, mindenki őt nézi, és igaza is van.

3. A tettes úgy tesz, mintha nem is az ő telefonja csörögne. Ártatlan arccal tekinget körbe, hogy vajon ki lehetett az az infantilis hülye, aki ezt az ostoba csengőhangot választotta. Jó esetben egy-két vehemensebb székszomszéd azért megelégeli a dolgot, és kezelésbe veszi a felelősséget nem vállaló elkövetőt.

4. A tettes fölveszi a telefonját, és beszélni kezd. A mezei néző figyelmét egy-kettőre elvonja a színpadról a földöntúli nyugalomban cseverésző nézőtárs hanyag eleganciája. A kategória csúcsa, amennyiben a telefonáló egy másik színházból telefonáló nézővel vitatja meg forródrót-jelleggel az előadást.

A könyökharcos

Kié a karfa? Vannak, akik szünetben inkább a helyükön maradnak, elfehéredő kézzel szorongatva a karfát, a problémás kérdést azonban legtöbbször inkább a farkastörvények döntik el. Ki ne ismerné az érzést: a nézőtér sötétjében először csak gyengéd érintésnek tűnik a közeledő könyök, ami aztán egyre erőteljesebben feszül a mienknek? Büszkeségünk nem enged, ezért felvesszük a harcot. Két roham között lopva oldalra nézünk: az érdekszférát kijelölő könyök egy teljesen nyugodt, cseppet sem ziháló testben, majd egy angyali nyugalomban figyelő arcban folytatódik: kacarászik, könnyezik, áhítattal összpontosít – az előadásra. Érthető, hogy feldühödünk: ennyire félvállról veszi a mi világraszóló küzdelmünket itt, deréktájon? Tanácsos engedni neki, mert egy gyakorlott versenyzővel lehet dolgunk. A megoldás: az iménti profi technikáját ellesve a másik oldalon próbálkozni területhódítással. Legrosszabb esetben a saját ölünkben is pihentethetjük harcban megfáradt végtagjainkat. Ide, reméljük, már senkinek nem fűződik területi igénye.

A krónikusan köhögő

Ascher Tamás köhögés elleni szélmalomharcával mélységesen egyet tudunk érteni. Nincs is bosszantóbb annál, mint egy sokáig tartogatott, orkánerejű köhögés szelét a tarkónkon érezni. Talán csak, ha félpercenként, kisebb-nagyobb rohamokban repetázhatunk belőle. A tüsszentők és köhögők különös elit-alakulatát képezik a nézőtéri bosszantóknak, hisz támadásuk kombinált: a cukorpapír-zörgetés, a zsebkendő-keresgélés és orrfújás, a sor közepéről mosdóba kimenés mind-mind a jól bevált fogásaik közé tartoznak, ami ellen semmit se tehetünk; ki merne rászólni betegeskedő embertársára?

A mindenen nevető

A térdcsapkodva, visítva-fulladozva röhögők csak akkor bosszantóak, ha hatósugarukban ülünk: ilyenkor jobb a szünetben egy távolabbi helyért alkudozni egy szimpatikus nézőtárssal, esetleg buddhista nyugalomba menekülni. Azok elől viszont, akik a drámai csöndekbe is feltartóztathatatlanul belekuncognak, nincs menekvés: előadás után érdemes esetleg elcsípni őket - lehetőleg miután vastapsolással elfogadható szintre csökkentettük a dühünket-, és udvariasan megkérdezni: mégis, mi a fene volt ennyire humoros? Ki tudja, hátha egy új életszemlélettel átitatva, végre-valahára megvilágosodhatunk.

A beültetett színész

Sokan vannak, akik szívrohamot kapnak, ha valaki váratlanul a fülükbe üvölt; így vagyunk ezzel mi is. Mikor a nézőtársunknak hitt személy egyik pillanatról a másikra színésszé változik, felpattan, hangosan, hogy mindenki hallja, nyom egy entrée-t, majd valami interaktív színházas néző-abajgatás keretében próbál bevonni minket a játékba. Minket, akik éppen szívmasszást adunk magunknak.

A középiskolás horda

Kellemes karácsonyi-füzér-szerű hangulatvilágítást kölcsönöz a nézőtérnek, ha egy elhivatott irodalomtanárnő által lefoglalt sorban pár tucat gimnazista szinkronban mobilozik. Ne legyünk előítéletesek: nem biztos, hogy a ’ mai fiatalokkal ’ van baj, lehet, hogy az előadás megválasztásával. Az viszont csakugyan bosszantó, ha a polgárpukkasztási ösztöneiket a nézőtéren élik ki: a másik fülébe rágózás, a szándékosan hallható, előadást minősítő összesúgás, a büfében rohangálás, lépcsőkorláton lecsúszás egykettőre feléleszti bennünk az illembajnokot. Ne küszködjünk, felesleges: a pedagógiai kudarctól valószínűleg sokkos tanárnővel érdemes esetleg pár szót váltani, hogy a következő alkalommal mindenki a neki megfelelő módon és helyen szórakozhasson.

A maguk útját járók

Vannak persze olyanok, akikre nincsenek szavak: a kategórián kívül induló versenyzők olyan magányos farkasok, akik egyéni technikáikkal tesznek felejthetetlenné előadásokat. Ilyen például a névtelenségbe burkolózó néni, aki a sor szélén ülve, hegynyi gombolyaggal és két kötőtűvel biztosította, hogy ne unatkozzon, és egyúttal, hogy a többi néző lehetőleg ne jusson be a helyére, és így ne zavarja köreit. Természetesen a műsort rendíthetetlen szorgalommal végigkommentálta.

Muszáj megemlíteni azt a szintén idős hölgyet, aki egy feszült, suttogással teli jelenetet elégelt meg, és jogosan kérte ki magának a dolgot: „Mit mond? Nem hallom!”

A végére hagytuk az önreflexív nézők non plus ultráját: a műsor közepéhez érve, a szimbólumok, metaforák és kijelentések láncolatába bonyolódva, a feltartóztathatatlan megvilágosodás végül egy hangos üvöltésben tört ki belőle: „MI KÖZÖM NEKEM EHHEZ?!”

Majd, mint ki jól végezte dolgát, elhagyta a nézőteret.

Soós András