Juronics Tamás, az Álomutazó rendezője a sajátos kihívásról, a kortárstánc missziójáról és a színházról mint morális intézményről is mesélt a Vasárnapi Híreknek.
Juronics Tamás 2015-ben lépett be a Tulipán Tündér előző évben nagy vihart kavaró, több oldalról is vehemensen kritizált A Játékkészítő című gigaprodukciójába koreográfusként. A finomabb kritikák szerint ez pusztán egy üzleti vállalkozás volt és semmi néven nevezhető művészeti értéket nem tudott felmutatni. A 2014-ben műfajteremtő szándékkal bemutatott, saját fejlesztésű mesemusicalt évről-évre csiszolgatták, míg végül három év után tavaly búcsúzott el véglegesen.
Illés Gabriella producer és Juronics Tamás az Álomutazó sajtóbemutatója előtt (fotók: Dudás Ernő)
A Szegedi Kortárs Balett vezetője már 2015-ben vitte magával a produkcióba a tánctársulatát, ami most az új darab, az Álomutazó esetén sincsen másképpen. Azonban ebben az évben nem csupán a koreográfiát, de az egész produkció színpadra állítását is rá bízták.
A beszélgetés elején A Játékkészítőre terelődik a szó. „Tény, hogy annak az előadásnak voltak gyermekbetegségei, ami természetes egy ekkora vállalkozásnál. De ezek nagy részét – szerintem – 2015-re kijavítottuk, és egy vállalható, jó ritmusú, egy sor újdonságot bemutató produkció jött létre” – vallja a rendező-koreográfus.
„Egy ekkora előadásban a figurák szükségszerűen sokkal elrajzoltabbak, a show-elemek sokkal hangsúlyosabbak” – terelődik a szó az Álomutazóra – „És hogy ez mégis életre keljen a színpadon, ehhez kellenek olyan profi művészek, akiket erre az előadásra elhívtunk, akik képesek ilyen körülmények között is lekötni 4500 néző figyelmét”. „Itt inkább az a nehézség, hogy az Álomutazó igazából családi darab, tehát a mesében a felnőtteknek is meg kell találniuk a maguk poénjait” – utal a produkció családi voltára, és talán arra az alapigazságra is, hogy ha egy gyerekdarabot unnak a szülők, ott baj van az előadással.
Stohl András és Szabó Győző az előadásban
„Az embereknek, de még a színházba járóknak is csak egy szűk rétege az, amelyik igazán érdeklődik a kortárs tánc iránt” – meséli azzal kapcsolatban, mennyire rétegműfaj a kortárstánc – hozzátéve, hogy „ez egy missziós munka”, ami véleménye szerint, legalábbis a Szegedi Kortárs Balett tekintetében sikeres. A tizenhat évvel ezelőtt Szegeden bemutatott Carmina Buranát hozza fel példaként: „Aki megnézi, az képes lebontani magában az előítéleteket, hogy a kortárs tánc az ilyen vagy olyan elszállt, lila, érthetetlen valami lenne”.
Juronics Tamás szerint a színház morális intézmény. „Nagyon fontos szerepet játszik a társadalomban, példákat mutat, csakúgy, mint az irodalom vagy a zene. Ezt a szerepet mi is nagyon komolyan vesszük. Az emberek sokszor nem képesek kifejezni a bennük zajló folyamatokat, és amikor olvasnak vagy elmennek színházba, örömmel tapasztalják, hogy a könyvek és a színdarabok képesek erre. Mi azt szeretnénk bizonyítani, hogy a tánc is képes ugyanerre” – fogalmaz, hozzátéve „A tánc és a színház virtuálisan valahol a kórház és a templom között van. A kórház a testet ápolja, a templom a lelket. A tánc mindkettőt”.
Dudás Ernő előadásfotói a képre kattintva tekinthetőek meg!Fontosnak tartja, hogy az előadásaikban közéleti, társadalmi jelenségekkel is foglalkozzanak. „A nézőnek az előadásban rá kell ráismernie arra a világra, amelyikben él, saját magára, a problémáira. Reagálnunk kell az ő életét is meghatározó aktualitásokra” – vallja. Ám az aktuálpolitika színpadra állítását nem tartja feladatának. „Nem vagyok hajlandó és nem is tudok politikai pártok értékrendje, üzenetei mentén működni, csakis a saját, morális értékrendünk mentén. Ahogy az egyszeri állampolgár és vele együtt a társadalom gondolkodása is összetettebb a politikai pártok üzeneteinél, a színház is sokrétű, árnyalt képet ad a körülöttünk létező világról” – fogalmaz.
Az interjúból az is kiderül, milyen korábbi nagy léptékű produkciók létrehozásában vett részt, és a főként közpénzekből működő Szegedi Kortárs Balett esetén kapott-e olyan kérést „fentről”. amit nem szívesen csinált meg.
A teljes interjú itt olvasható.