A tánctörténet robotosa – Fuchs Lívia 70 éves

Fuchs Líviát hetvenedik születésnapja alkalmából meglepetéspartival köszöntötte a tánc- és újságírószakma.

Fuchs Lívia táncosként kezdte a pályáját Vécsey Elvira balettiskolájában és folytatta 1969–1978 között a Vasas Művészegyüttesben. 1971-1972 között a 25. Színház tagja volt. Már előadóművészként is foglalkoztatta a tudomány, az elmélet. 1972-1977 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója volt, majd 1981-1985 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója színházelmélet–dramaturgia szakon. Számos tánctörténeti és táncszakmai tanulmány, kötet, valamint kritika szerzője.

       Fuchs Lívia (balra) a laudáció közben (fotók: Halász Tamás)

1976-2000 között a Magyar Táncművészek Szövetsége tudományos tagozatának tagja, 1986–1988 között titkára volt. 1982-1989 között a Magyar Táncművészek Szövetségének Táncarchívumát vezette. Pedagógusi pályája 1989-ben kezdődött, amikor a Magyar Táncművészeti Főiskolán elkezdett tánctörténetet tanítani, előbb adjunktusként, majd 1995 óta docensként. 2005 óta tagja a legjobb progresszív kortárstánc előadásokat elismerő és elismertető Lábán Rudolf-díj kuratóriumának.

A Trafóban tartott meglepetéspartin Lívia barátai és ismerősei mellett a hazai táncélet olyan alkotói gyűltek össze, és válthattak néhány szót egymással, akik ki tudja, mikor találkoztak egymással személyesen. A Színház folyóirat Fuchs Lívia náluk megjelent írásait gyűjtötte kötetbe, ezzel köszöntötte az ünnepeltet. A kötetlen hangulatú ünnepségen Rényi András mondott laudációt, amelyben arra az ellentmondásra hívta fel a figyelmet, amely Fuchs Lívia életművének minősége és mennyisége, valamint elismertségének hiánya között feszül.

                       Rényi András

 Lívia egy hatalmas, a klasszikus balettől a néptáncművészeten át a független kortárs táncig terjedő kulturális terület, a magyar táncművészet hosszú évtizedek óta a pályán lévő egyik legstabilabb intézménye, legmegbízhatóbb archivistája, történész-krónikása, fáradhatatlan propagátora, tánctörténeti forráskiadványok és intézménytörténeti kompendiumok és kézikönyvek szorgos robotosa, számos jelentős szaktanulmány és tánctudományi monográfia szerzője, emellett lapszerkesztő, kritikus és három generációnyi magyar táncművész-növendék tanára, háta mögött szakérettségik és diplomamunkák százaival, tehát olyasvalaki, akit mindenki ismer, és akinek munkáit mindenki forgatja  – kezdte a gondolatmenetet .

Szemléletét – talán épp a hagyomány rendkívül alapos ismerete miatt – a mindenkori progresszív törekvések, a még ismeretlen terrénumok felfedezőinek és a már ismert világok kreatív újragondolóinak támogatása, a koreográfiai komplexitás és a technikai tudás iránti igényesség jellemzi. Nem savanyodott bele egyetlen olyan ízlés- vagy stílusvilágba sem, amelyet korábban preferált – hű maradt a folyamatos megújulás elvéhez – folytatta Fuchs Lívia kritikusi pályaművével kapcsolatban.

 Ennek ellenére – fogalmaz Rényi András – nem tartozik azok közé, akiket jeles napokon rendre, de tízévente biztosan fölköszönt és körülajnároz az úgynevezett „szakma”.

Lehet, hogy erre az észrevétlenségre inkább büszkének kellene lennie? – teszi fel a kérdést – Hogy egy szorgalmas munkával hiperaktív életen át sikerült elkerülnie, hogy stallumok, címek, díszplecsnik elfogadásával belekorrumpálják egy szinte mindig és szinte mindenhol a hatalomvágy, a személyes ambíciók, az irigykedések, törleszkedések, kiszorítósdik és elvtelen háttéralkuk mozgatta szakmai „közélet” átláthatatlan játszmáinak szövevényébe?

Angelus Iván koreográfus, rendező, főiskolai tanár és Nánay István szerkesztő, kritikus, egyetemi tanár

Rényi András válasza erre egy határozott igen: Lívia büszke lehet arra, hogy úgy sikerült jelentős és nem az íróasztalfiókban maradt életművet alkotnia, hogy nem függött soha lojalitást vásárló pénzosztó helyektől, miniszteriális és egyéb potentátoktól, vagy informális baráti társaságok akolmelegétől. Sosem fürdőzött a díjalapítók és véleményvezérek dicsfényében – szerényen ebben is csak mások teljesítményének elismertetésére figyelt. Nem tüntették ki és nem ismerték el, mert egy olyan – egyébként abszolút kompetens és kiválóan teljesítő – szakembert, akinek legfőbb attribútuma a függetlenség, ebben az országban egyetlen hivatalnak, pláne politikai intézménynek sem éri meg önmagáért is díjazni.