A Lefitymálva produkciójuk 80. előadása kapcsán mesélt Borgula András, a Gólem Színház alapítója az egyetlen hazai zsidó színházról: hogyan született és hová tart.

A Lefitymálva nemcsak a közönség osztatlan tetszését nyerte meg, hanem a szakma is elismeréssel jutalmazta. A 2012-es Vidor Fesztiválon Nagy Mari és Bánki Gergő kapott díjat, míg maga a darab a Thália Színház 2013-as Humorfesztiválján a Legjobb színházi előadás díját nyerte el.

Borgula András (fotó: Kern Dóra)

„A színdarab egyszerre szimpatizál és gyűlölködik minden szélsőséggel, miközben önmagának is folytonosan gáncsot vet. Bevállaltan antiszemita és zsidóbérenc, egyértelműen antinacionalista és fajvédő. Egyszerre holokauszt-tagadó és tartja a holokausztot az aduásznak, amit bármikor elő lehet rántani a pakliból. Addig szeretnénk püfölni a fogalmakat és a kategóriákat, a félelmeket és a fájdalmakat, amíg azok teljesen el nem veszítik eredeti jelentésüket és funkciójukat" - írja a szerző, Vinnai András.

Borgula András 2005-ben hozta létre a Gólem Színházat. Hogy mi okból és milyen céllal, az kiderül a vele készített interjúból. Ahogy az is, mi a következő bemutatójuk éshogyan tudta meg, hogy zsidó származású.

Hogyan és miért hoztad létre a Gólem Színházat?

Tulajdonképpen ez egy személyes döntés volt. Amikor 2003-ban visszaköltöztem Magyarországra Izraelből, elküldtem az összes budapesti színháznak az önéletrajzomat, mivel szerettem volna elhelyezkedni valamelyiknél, gyakorlatilag bármilyen munkakörben. A Tel-avivi Egyetemen végeztem, BA-m van színházrendezésből – bár sose vettem át a diplomámat, de a tanulmányaimat befejeztem. Valamilyen oknál fogva senki sem mutatott tényleges érdeklődést az irányomba. Ugyan fölhívott a Madách Színház akkor igazgatója, Kerényi Imre, hogy elmondja, nem igazán tud mihez kezdeni velem. Egyedül az IBS Színpadra hívott be Vámos Miklós, de feladatot ő sem adott nekem.

Ekkor kezdtem el egy bútorszállító cégnél bútorokat pakolni, amit Amerikában is csinálnak oly sokan, de emiatt kellőképpen frusztrált voltam akkoriban, hiszen mindenképpen színházban szerettem volna elhelyezkedni. Rövid ideig kellékesként dolgoztam az azóta már megszűnt Bárka Színházban, miközben folyamatosan azon gondolkodtam, mit kellene csinálnom.

Arra emlékszem, hogy ültem a kádban, és egyszer csak kipattant a fejemből: vajon miért nincs zsidó színház Magyarországon? Itt él Kelet-Európa legnagyobb és bizonyos szempontból a legproblematikusabb zsidó közössége, aminek önmagával is problémája van és a többségi társadalomnak is problémája van velük – leginkább a feldolgozatlan múlt miatt. Azt gondoltam, ez egy olyan ötlet, amit érdemes megvalósítani. A Gólem Színházat úgy jegyeztettem be, mint egy zsidó kultúrával, zsidó előadóművészetekkel foglalkozó egyesületet, hiszen a kezdetektől fogva ez volt a célunk, ami semmit sem változott azóta.

Nagy Mari, Bánki Gergő, Schmied Zoltán és Tamási Zoltán a Lefitymálva előadásában (fotó: Csata Hanna)

Hány hasonló színház működik ma a világban?

Léteznek állami zsidó színházak. Ilyen például a Bukaresti Állami Zsidó Színház, ami egy több mint százéves intézmény. Jiddisül játszanak egy olyan közösségben, ahol sem ők, sem a közönségük nem beszél jiddisül, gyakorlatilag olyan, mint valamiféle élő múzeum. Egy csodálatos épületben működnek állami támogatásból, bár az, amit csinálnak, nem különösebben érdekes. Vannak közösségi zsidó színházak, főként Amerikában. A közösségi zsidó színházak a saját közösségüknek tartanak előadásokat. Ezek lehetnek akár 200 000 fős zsidó közösségek is, hatalmas közösségi házzal, iskolával, óvodával és egy MüPához hasonló színházteremmel. Az előadásaikat természetesen bárki megnézheti, ám ők kifejezetten a közösségüknek mutatnak be darabokat.

A kezdetektől tudtam, hogy nem akarok ilyen típusú színházat csinálni, nem akarom, hogy a közösség tehetségesebb tagjai játszanak a közösség többi tagjának. Én művészszínházban gondolkodtam. Lengyelországban működik a magánkézben lévő Varsói Zsidó Színház, ami valójában se nem kortárs, se nem érdekes. Svédországban már megszűnt a Svéd Zsidó Színház, illetve Németországban voltak ilyen jellegű próbálkozások. Lehetséges azonban, hogy ezeknek nincs is olyan erősen létjogosultságuk, mint Magyarországon, pont a hazai zsidó közösség miatt, hiszen itt él ez a százezer ember, aki nem tud mit kezdeni magával, és sokszor a politika sem tud mihez kezdeni velük.

Azt gondolom, nincs semmiféle frusztráció a társadalomban a zsidók miatt. Persze vannak antiszemiták, mindig is voltak. Hol hangosabbak voltak, hol kevésbé, és talán most megint szabadabban beszélnek, de nem hiszem, hogy számszerűen többen lennének, mint korábban. A Gólem Színházzal vállaltuk, hogy kortárs művészszínházzá leszünk, és más művészszínházakhoz hasonlóan a mai magyar társadalom égető és izgalmas kérdéseivel foglalkozunk – zsidó szemszögből. Nem tudok olyan színházról, mint a Gólem, ami egyrészről jó, másrészről jobb lenne, ha találhatnánk szövetségeseket, mert a magyar kulturális élet, a hazai színházi élet eléggé zárt rendszerű.

Ha azt mondod, zsidó színház, rögtön hunyorogni kezdenek, és megkérdezik, miért kellett azt odatenni a nevetekbe, rendes színházat nem is tudtok csinálni? Nehéz elmagyarázni, hogy ez ugyanolyan „rendes” színház, mint bármelyik másik. Nem beszélve a közönségről, akiket nehezebb behívni, ha ez egy nyíltan vállalt zsidó színház, mert azt gondolják, biztosan csak a zsidóknak szól, zsidók játszanak benne, zsidóul beszélnek, holott ebből a három állításból egyik sem igaz. Másrészt sokszor felteszik a kérdést: mi közük nekik ehhez? Pedig ahogy Székhelyi József is mondta, nincs olyan, hogy zsidó színház. Jó színház van és rossz színház.

Borgula András (forrás: Jurányi Ház)

Egy történet, egy előadás, ha jó, akkor az globális, és mindenkit megszólít, de közben lokális is, mert egy bizonyos szemszögből meséli el az adott történetet. Egy magyar író bizony magyar szemszögből látja a világot, ami szerintünk, akik itt élünk, nagyon speciális, de ugyanígy van ezzel egy lengyel vagy egy cseh is az. Egymás mellé lehet tenni egy kortárs cseh vagy magyar drámát, erőteljesen megmutatkoznak majd a különbségek. Hiszünk abban, hogy létezik úgynevezett zsidó látásmód, ami érdekes módon országokon ível át, de mégis egyfajta, és különbözik attól a látásmódtól, ami esetlegesen a többségi társadalmat jellemzi. 

Hamarosan új bemutatóra készültök a Gólem Színházzal. Mit lehet tudni a darabról?

Tavasszal tartjuk majd a bemutatóját egy kétszereplős izraeli darabnak. Gryllus Dorkát szeretném megnyerni az egyik szerepre. Egy nagyon izgalmas ötleten alapszik Anat Gov Jaj, Istenem! című előadása, amiben egy autista fiát egyedül nevelő pszichológust látogat meg a Jóisten, mert úgy érzi, már nem szeretik őt a saját teremtményei és a világnak így már semmi értelme. Nagyon várom, hogy belekezdjünk a próbafolyamatba. Elképzelhető, hogy még ebben az évadban létrehozunk egy új gyerekelőadást a Szamárfül Projekttel közösen, az Edgár Keret által írt izraeli mese, a Kócos macskaember kölyök alapján. Ami egészen biztos, hogy 2018 őszén egy kabaré és görög dráma keverékét állítjuk színpadra. A darab azzal indul, hogy egy nap arra ébrednek a föld lakói, hogy eltűntek a zsidók, és senki nem tudja, hová lettek, merre mentek, vagy esetleg valakik elvitték őket valahová.

Hogy érzitek magatokat a Jurányiban? 

A Jurányi a legjobb dolog, ami történhetett velünk öt évvel ezelőtt. Egy olyan közegbe kerültünk, ahol jól és jót lehet alkotni, ahol rengeteg segítséget kapunk ahhoz, hogy azt csinálhassuk, amire feltettük az életünket. Szerencsére ennek meg is látszik az eredménye. Mára már kinőttük a ház adta lehetőségeket, nagyobb teremben játsszuk a darabjaink többségét, de azt tervezzük, egy-két évig még itt maradunk, és ha minden összejön, akkor egy saját színházba költözünk majd át innen. 

Borgula András a Jurányi Ház udvarán (forrás: Jurányi Ház)

Végezetül arról kérdeznélek, hogyan derült ki számodra, hogy zsidó származású vagy?

Ezt a sztorit már sokszor elmeséltem, mert egy igazi, klasszikus kelet-európai történet. 1989 végén, hetekkel a vasfüggöny leomlása után a nagymamámnál voltam egy hétvégén. Szinte mindig nála voltam, mivel anyukám dolgozott. Mamának volt vonalas telefonja, ami nagy dolognak számított akkoriban. Ha valakit el akartak érni a házból, mindig minket csörgettek meg, mi pedig rohantunk, és hívtuk a szomszédokat. Ezen a hétvégén is ugyanez történt, egyszer csak megszólalt a telefon. Én vettem fel, és a legnagyobb meglepetésemre a vonal végén egy hang valami Háimot keresett. Közöltem vele, hogy itt nem lakik ilyen nevű ember. Megkérdezte tőlem, hány éves vagyok, és hol van a nagyapám? Mondtam, hogy 14 vagyok, és a nagyapám több mint tíz éve meghalt. Ez az! Ez jó! – mondta az idegen hang. Neked talán igen, de nekünk biztosan nem – gondoltam magamban.

Valamit mondhattam is neki, mert azt válaszolta, összesen két dolgot tudott a testvéréről, akit 1945-ben látott utoljára, hogy meghalt és megváltoztatta a nevét. Kérdezte tőlem, hogy Málká itt van-e, mire mondtam, hogy a nagyszüleimet Henriknek és Erzsébetnek hívják, amin csak nevetett, majd közölte, hogy ezt ő jobban tudja. A beszélgetés közben bejött a szobába a mamám is, aki suttogva kérdezte tőlem, ki keresi Málkát és Háimot. Egy őrült – mondtam én, aki azt állítja, valami rokonunk Izraelből. A mamám, miközben átvette tőlem a telefont, hitetlenkedve tette hozzá, hogy amikor legutoljára Málkát kereste valaki, akkor elvitték az egész családot.

Leforrázva álltam ott, miközben mama az idegennel beszélgetett, és próbáltam megérteni az értelmét annak, amit mondott. Nagyjából negyvenöt perc után letette a kagylót, és azt mondta, ez az ember a nagyapám legfiatalabb öccse volt, aki negyvennégy év után először látogatott Magyarországra, és első dolga volt, hogy egy telefonkönyvből kikeresse és felhívja a Vas vezetéknevűeket. Mi voltunk a sorban a harmadikok. Csodálkozva kérdeztem a mamámtól, hogy létezik az, hogy nekünk Izraelben rokonaink vannak? Amire azt válaszolta, azért, mert zsidók vagyunk. Ezután közölte, hogy kész a vacsora, menjünk enni, és kiviharzott a konyhába. Én pedig ott maradtam a kérdéseimmel: mi az, hogy zsidó? Azok meg kik? És mi a vacsora? Aztán szép lassan minden kiderült.

Az interjút Dorogman Hédi készítette.

(Forrás: Jurányi Ház)

...

A Lefitymálva legközelebb január 10-én, este 7 órától látható a Jurányi Házban. 

Kapcsolódó cikkek

„A színház halála a politikai korrektség” – Interjú Borgula Andrással
Borgula András: „A zsidó színház nem szentségtörés“