Kútvölgyi Erzsébet: „Egy Stohl Buciból csorog az élet szerteszét”

A Vígszínház színművésze az egymásról tudás fontosságáról, a kis szerepekkel való elégedettségről és a fiatalokkal való viszonyáról is mesélt a Pótszékfoglalónak.

A színművész úgy látja, hogy régebben többet tudtak egymásról a színészkollégák, többet beszélgettek egymással, esetenként akár együtt is nyaraltak. Ma már ez másképpen van, de ez a változás véleménye szerint nem az érdeklődés hiányának tudható be. „Családosak lettünk, annak lett nagyobb a súlya. Vagy van, aki még mindig lót és fut: szinkronizál – én már régen nem, forgat – én már régen nem, rádiózik – én már régen nem. Ezért a társulatomnak, a kollégáimnak a hiánya – akiket testvérként szeretek – az én lelkemben talán nagyobb, mint azokéban, akik a szakmában még többfelé nyüzsögnek, pezsegnek” – vallja az interjúban.

                          Kútvölgyi Erzsébet (fotó: Polyák Attila)

Fontos számára, hogy megismerje a kollégáit, de ez nem mindenkinél megy egyformán könnyen. Wunderlich Józseffel például, a fiatal színész zárkózottsága miatt nehezebben ment, noha dolgoztak is együtt a Jó estét nyár, jó estét szerelemben. Stohl Andrással viszont sokkal könnyebb. „Egy Stohl Buciba nagyon könnyű belelátni, kommunikálni vele, mert belőle csorog az élet szerteszét” – fogalmaz.

A Vígszínházba több hullámban érkeztek a Színműről frissen kikerült vagy nem oly régen végzett fiatalok. Kútvölgyi Erzsébet úgy találja, ők egészen másképpen próbálnak. „Ők is magas szakmai tudással jönnek, de eleve más szakmai hozzáállással is. Az ő agyuk már nem arra van beállítva, hogy meghallgassam azt, mit várnak el tőlem, hanem: hallgasd meg azt, amit én gondolok, mondd el te is, hogy te mit gondolsz – és aztán közös nevezőre jutunk majd” – meséli. Majd hozzáfűzi: „Régen ez nem így volt: bejöttünk, példánnyal a kézben, botorkáltunk, megmondták, hol jöjjünk be, hol álljunk föl, hol menjünk ki, hol feküdjünk le, hol haljunk meg”.

Kútvölgyi Erzsébet mostanában kisebb szerepekben látható a Vígszínházban, igaz, azokban rendre kiváló. „Enci (Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója – a szerk.) a fiatalokkal olyan pezsgést hozott létre nálunk, amelybe egy hatvannyolc éves ember szükségképpen nem fér bele, vagy legalábbis másképp fér bele. Befér sírásónak! – amit ráadásul imádok játszani!” – meséli az okokról. Féltékenység azonban nincsen benne. „Istennek hála, van családom! Az irigység okozta kémiai elváltozás sincsen a szívemben. Nem is volt, ezért nem is ismerem, nem is tudok róla beszélni, hogy milyen is az. Szakmai irigységről, azt hiszem, meg végképp nem tudok beszélni” – mondja.

                                                          (Fotó: Mihalicz Máté)

A vígszínházbeli munkája mellett független- és magánszínházi produkciókban is részt szokott venni, örömmel vállal vendégszerepléseket. „Talán harminc évvel ezelőtt mondtam ki ezt először: itt akolmeleg van! De nagyon jó, amikor az ember kifut a mezőre, még akkor is, ha ott nem mindig süt a nap, vagy éppen vihar van – de az akolmeleg az jó! Ám nem lustultam el az akolmelegben! Itt az a szerencse, hogy oly variábilisek voltak a szerepeim, hogy nem lehetett ellustulnom” – vallja ezzel kapcsolatban.

Kútvölgyi Erzsébet, mint mondja, szenvedélyesen éli a hétköznapjait is. „Nagyon ritkán vagyok takarékon, talán csak akkor, amikor alszom” – meséli. Ami pedig a lustulást illeti: „Van egy bárszékem a konyhában, nekidöntöm a hátamat a csempefalnak, mögöttem az ablak, és nézek ki a fejemből, mint a lufinyúl… Két perc az egész, vagy max. kettő és fél. Aztán felugrom, nem tudom, miért, de valahogy azt érzem, hogy fel kell ugranom – na ez a lusti!” – meséli.

Marton László ügye is szóba került az interjúban. „Bármi történt is, amivel én nem értek egyet, sőt!! – de szakmailag ő akkor is ki-kezd-he-tet-len ember. Vele kapcsolatban mindenkinek megvan a maga hála-faktora, és aki nem dolgozott vele, az talán objektívebben látja ezt a dolgot” – mondja, hozzátéve – „Úgyis mindannyian gödörbe kerülünk egyszer, de az lehetetlen dolog, hogy kipattan valami, és már rögtön gödröt is ásunk, sőt: meg sem várjuk, hogy beleszédüljön, hanem egyből putty: még bele is lökjük”.

Hogy mit ad az életéhez a színészlét? „Ezek az esték azért is nagyon jók, mert kijössz az otthonodból, és belebújsz egy Szösz néne vagy egy nyugati boszorkány életébe, hogy ne épp a mai sírásót említsem neked. Ez alapvetően egy irigylésre méltó dolog, azt hiszem” – vallja a színművész.

A Csatádi Gábor által készített interjú teljes terjedelemben itt olvasható.

Kapcsolódó cikkek

„Úristen, hol vagyok!” – Interjú Kútvölgyi Erzsébettel és Wunderlich Józseffel
Kútvölgyi Erzsébet: „Odaadom a fizikumomat, az idegrendszeremet”