Az érzelgősség csapdája – Kritikák a Radnóti Üvegfigurák előadásáról

A kritikusok többségének véleménye szerint az előadás ezt a csapdát el tudja kerülni, amelyben jelentős szerepe van a színészeknek.

Tennessee Williams első darabját, amely az 1945-ös bemutatót követően azonnal jelentős sikereket ért el, Valló Péter állította színpadra a Radnóti Színházban, Kováts Adél, Porogi Ádám, Lovas Rozi és Nagy Dániel Viktor szereplésével. Szekeres Szabolcs  Dionüszosz Magazinban és Dömötör Adrienne  Art7-en megjelent kritikáját olvastuk egybe. 

Kováts Adél és Lovas Rozi az előadásban (fotók: Véner Orsolya)

A szerző darabbeli instrukciói (vetített képek, feliratok, a Laurára kihegyezett fény- és hangeffektek), amelyek akkor forradalminak számító formai megoldásoknak számítottak, elsősorban a nézők érzelmeit voltak hivatva megérinteni. Miként Tennessee Williams történetei is. Mindez Szekeres Szabolcs szerint megnehezíti a kortárs rendező dolgát. „Az amerikai szerző darabjait színpadra alkalmazó rendező óvatosan araszoló kötéltáncos, hiszen a romantikus filmek áradatának korában, jobban mint eddig valaha, könnyen giccsessé válhatnak a történetek” – fogalmaz a kritikus, hozzátéve – „Valló Péter rendező nem a vizualitás és a zene összefogódzó hatalmában, sokkal inkább Barabás András vadonatúj fordításában és a színészeiben bízik, és így jut el a könnyes végkifejletig”.

„Amanda, az anya szerepében a szuggesztív Kováts Adél a valóság elől a sztorizásba menekül. Az önigazolásként elmondott hosszas litániái azért nagyszerűek, mert a legbanálisabb történetek is drámai lüktetést és hangsúlyt kapnak. Ha pedig nem beszél, akkor szavak nélkül mond sokat a két gyerekének élő anyáról” – fogalmaz Kováts Adél játékáról. „Lovas Rozi úgy tud jelentéktelen és bájosan vonzó lenni egy előadáson belül, ahogyan az keveseknek sikerül. Lassan borul virágba ez a lány, hogy aztán rögtön le is hulljanak a szirmai” – folytatja a színészek méltatását. 

Nagy Dániel Viktor és Kováts Adél 

Nagy Dániel Viktor a kritikus meglátása szerint „a könnyedséget hozza az előadás meg nem valósult vágyálmoktól terhelt világába. A fiatal színész más szerepeiben is tapasztalt példás ritmusérzéke ezúttal a humor forrása. De a líra sem hiányzik játékából”. Porogi Ádám Tomot alakítja, aki részvevője és narrátora is a történéseknek. „Sallangmentes szövegmondása ironikusan használja ki a belül is vagyok, meg kívül is helyzetét. A jelen sorok írója által megtekintett, december 21-ei előadás második felvonásában a színész figyelmetlenségei rontották a saját alakítását” – írja róla a kritika szerzője.

„Kell némi befogadói türelem az Üvegfigurák első felvonásához a Radnóti Színházban, mert a hajszálvékony cselekménynek nincsenek fordulatai, de megéri a várakozás, mert a második felvonásra megtalálja a ritmusát az előadás” – összegzi a véleményét Szekeres Szabolcs az előadásról.

„A Radnóti Színház bemutatójának egyik legfontosabb erénye, hogy – miközben a williamsi túlmagyarázgatásból, a könnyen ragacsosságra csábító érzelmi megcsordulásokból a lehető legtöbb felesleget leveszi – távolságot tart mindenfajta tanulságkereséstől” – kezdi egyfajta összegzéssel az írását Dömötör Adrienne. „Az előadás ugyanezen darab helyzeteinek kapcsán vallott nagyon őszintén és kíméletlenül az emberi kapcsolatok természetéről, középpontjában – csakúgy, mint most, az Üvegfigurákban – Kováts Adél remek alakításával” – utal a kritikus Zsótér Sándor korábbi rendezésére, A vágy villamosára a Radnótiban. 

Lovas Rozi

„Valló Péter rendezése nem az elhíresült williamsi önéletrajzi ihletettséggel foglalkozik. Az alkotók számára az látszik fontosnak: kinek-kinek milyen túlélési lehetőségeket kínálnak a múlt terhei és a jelen nyűgei, a vonzások és taszítások formálta mindennapi taposómalom” – fogalmaz a rendezéssel kapcsolatban.

„Az érzékeny darabközelítés egyik fontos pillére, hogy Barabás András új fordításának segítségével modernizálta, szikárította a szöveget. (Dramaturg: Morcsányi Géza.) A másik lényeges elmozdulás, hogy a darab idősíkjait az előadás közelebb hozza a mához” – írja.

Úgy találja, hogy a zeneválogatás is jó érzékkel illeszkedik a dramaturgiához: „Különös hangulatot teremt, hogy a zenék nemcsak az ábrázolt korokba, hanem azoknál régebbi évtizedekbe is visszavisznek; jól esik Laurával tartanunk, aki olyan boldogan von hangfüggönyt maga köré szülei generációjának muzsikájából”.

„A darab írásának korában még különlegességnek számító színpadi narráció helyzeteit – amely elég sok előadást segített már a színpadi epika unalmába fulladni – szintén sikerül az előadásnak helyén kezelni. Nagy szerepe van ebben a Tomot megformáló Porogi Ádámnak, aki hibátlanul oldja meg a kint is vagyok, bent is vagyok kettősségét és átmeneteit. Narrátorként szarkasztikus, önironikus felütéssel kezd, majd a továbbiakban is sokat épít arra az ellentétre, amely az elbeszélő intellektuális távolságtartása és fiatalkori önmaga érzelmi-indulati működése között feszül” – írja a fiatal színész játékáról. 

Porogi Ádám

Véleménye szerint „az előadás minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne az egykulcsos szimbólumok világa felé vegye az irányt. Az üvegfigurák gyűjteménye mint jelkép itt kevésbé kap hangsúlyt, sokkal inkább köznapi valójában mutatkozik meg, amelynek tagjait életre kelti és babusgatja a magába zárkózó, gyermeteg lelkű későtizenéves” – fogalmaz.

„A testi fogyatékosságtól és pszichoszomatikus zavaroktól gyötört lány portréját Lovas Rozi nagyon érzékenyen, az érzelgősséget elkerülve rajzolja meg” – méltatja a színésznő alakítását. „Kováts Adél Amandája a családanyák és az elhagyott feleségek játszmakatalógusának megannyi tételét elővezeti: hol „bezzeg én” típusú mártír, hol erőszakos mindentudomka; legendákat dédelgető, klimax közeli szépasszony és mindig sértett áldozat” – fejti ki korábbi dicséretét a színésznővel kapcsolatban.

A kritikus úgy gondolja, hogy az előadás jól példázza, hogy „milyen mesterséges törekvés éles határvonalat húzni művészszínházi és úgynevezett népszerű színházi célok között. Hiszen esztétikai élménnyé, művészi élvezetforrássá válhat bármely darab magas színvonalú adaptációja is – amelyben minden a helyén van, a szöveggel kapcsolatos dramaturgi szigortól a színpadi formavilágon át a színészvezetés precizitásáig és legfőbb helyen persze a kivételes minőségű színészi alakításokig”. 

Lovas Rozi és Nagy Dániel Viktor

További kritikák az előadásról

Élet és Irodalom - Herczog Noémi: Szegényke

A Radnóti bemutatója mintha inkább szánalommal, mint az önvizsgálat szándékával fordulna a sérült lány és családja megmutatásának feladatához. (A cikk a lap 2018. január 19-én megjelent számában olvasható.)

Pótszégfoglaló - Csatádi Gábor: Mint polcon az üvegek...

A négyszereplős emlék-játék jól kimért ritmusban rohan a “drámai vesztébe” – és mi magunk is, miközben nézzük, lassan üveggé válunk: csillogva-villogva illegni-billegni kezdünk, és hamarosan az egzisztenciális és érzelmi zuhanás állapotában találjuk magunkat. Olvasson tovább >>>

Vasárnapi Hírek - Marik Noémi: Újra a Taigetoszon

Rettenetes e csonka család, fáj látni őket, talán, mert saját beszorítottságunkat látjuk viszont általa. Olvasson tovább >>>

Kapcsolódó cikkek

A nap fotója – az álmok valóságáról