Cserhalmi György 70 éves

„Színész vagyok, földönfutó szabad ember.”

Cserhalmi György pályájáról

1948-ban született Budapesten. A Nemzet Színésze, Kossuth- és Balázs Béla-díjas, érdemes művész, kilencszer kapta meg a filmkritikusok, illetve a Filmszemle díját. A salernói fesztiválon legjobb férfi alakítás díjával jutalmazták (Anna filmje), 2003-ban az Európai Unió Életmű-díjával tüntették ki, a Prima-díjat 2005-ben vette át, 2011-ben ő volt a Magyar Filmszemle nagyjátékfilmes zsűrijének elnöke.

Cserhalmi György (forrás: Vörösmarty Színház)

1971-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Pályáját a debreceni Csokonai Színházban kezdte. Játszott Veszprémben, majd megint Debrecen következett, 1977–1979 és 1989–1991 között a Nemzeti Színház, 1979–1983 között a Magyar Filmgyártó Vállalat művésze volt. 1983-ban a Budapesti Katona József Színház egyik alapítója és 1989-ig tagja. Szabadúszó, majd 1994-ben az Új Színház alapító tagja és színésze 1998-ig, ezt követően 2003-ig a Radnóti Színházban dolgozik. Szabadúszó évek után 2009-ben a debreceni Csokonai Színházhoz szerződik, majd a Thália színházi kitérő után, 2013 óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja.

Számtalan színpadi szerepe mellett több mint kétszáz filmben játszott, többek között Jancsó Miklós, Bódy Gábor rendezéseiben, Szabó István Oscar-díjat nyert Mephistójában. Az utóbbi két évtizedben sokat filmezett Csehországban, főszerepet alakított a 2004-ben az Oscar-jelölt Želary című moziban is. Legutóbb Mundruczó Kornél Jupiter holdja című filmjében és Mészáros Márta Aurora Borealis – Északi fény című mozijában volt látható.

Székesfehérváron láthatták a Don Carlos, az Őfelsége komédiása, a Lear király, a Mester és Margarita és a Hamlet című előadásokban. 

       A Lear király székesfehérvári előadásában (forrás: Vörösmarty Színház)

Színházi munkásságáról hosszú oldalakat lehetne írni, számtalan előadásban és több mint kétszáz filmben játszott. Rendezőként a Vörösmarty Színházban is bemutatkozott: 2014-ben színpadra állította David Pownall Mesterkurzus című színművét, 2015-ben Reginald Rose Tizenkét dühös ember című művét, amely meghívást nyert a POSZT-ra.

Cserhalmi György megkerülhetetlen név a magyar színházi és filmes szakmában. Közvetlen, emberi, a vele készült interjúkban mosollyal és jó humorral beszél magáról, a színházról, az életről.

Arról, hogyan lett színész: Gimnazistaként Debreceni Tibi bácsi önképzőkörszerű foglalkozásaira jártam Debrecenben. Igazi amatőr kör volt, ám annak minden rossz mellékíze nélkül. Mondtunk verset, prózát, volt egy lapos repertoárunk. De én nem színésznek készültem. A TF-re akartam felvételizni, a hároméves vívóedzőire. Kiderült viszont, hogy akit oda felvesznek, egyből elviszik katonának. Ezt aztán végképp nem akartam. Tudtam, hogy a színművészetiseket nem viszik el. Ez volt a fő indok. (…)

Édesanyám, Varga Magda operaénekes. Az 50-es, 60-as években a Csokonai Színházzal szemközt lévő színészklub fölött laktunk, és amikor az bezárt, nálunk folytatódott a klubélet. Megfordult nálunk Vámos László, Lengyel György és még sokan mások az akkori színházi élet meghatározó személyiségei közül. Tudták, ki vagyok, amikor a felvételin megjelentem, ennek ellenére jól megfingattak. A második forduló után én már az Erzsikében ünnepeltem, amikor visszahívtak. De jól ment konyakkal is. 

                           Cserhalmi György a Jupiter holdja forgatásán (fotó: Kallos Bea / MTI)

Színész vagyok, földönfutó szabad ember, aki hol haraggal, hol részrehajlással, a maga bőrét is kockáztatva mondja véleményét a világról. Ez a mondás hivatás, a hivatás meg felelősséggel jár. Minden este öt-hatszáz ember személyesen ellenőrzi az adóforintjait – ez is felelősség. De sokkal inkább az, amit közlünk, amit képviselünk.

Arról, kiket tart mestereinek: Nekem szerencsém volt, kettőt is kaptam a sorstól. Latinovits Zoli és Őze Lajos rám zuhantak. Zoli volt a nemzeti bú, Őze a magány magánya. Egyikük élete sem volt könnyű, de rendkívül megélt humoruk volt, sokat röhögtünk. Fényévnyi a távolság közöttük a habitusukat tekintve, de egyformák voltak kérlelhetetlenségükben és következetességükben, hogy a munka – színházban, filmen – el legyen végezve. És annak ráadásul tehetségesnek is kellett lenni. Aki alább adta, aki megpróbálta elsumákolni a munkát, az leírta magát előttük. Latinovits különösen könyörtelen volt.

A meglepetésekről: A tehetség egy rendkívül összetett dolog, nem csak egyféleképpen lehet valaki tehetséges. Szóval nem úgy működik, hogy az ember kijelentheti: ez tehetség, ez meg valami más. Én annak örülök, ha meglepetés, vagy valami pozitív élmény ér munka közben, ami ki is tud tartani a munka végéig. A meglepetések inspirálnak.

A megismerésről: Számtalanszor elgondolkoztam azon, hogy föl kéne adni, és eleve prekoncepcióval kellene közlekednem a világban. De nem adom föl, mert ez egy olyan tulajdonság, amit érdemes pátyolgatni, ápolgatni. Mert én ettől nem leszek különb, csak más. És ez a másság számomra jó. Az, hogy én becsapható vagyok, hogy átverhető vagyok, hogy csalódhatok, nagyon jó. Erről én semmi áron nem mondanék le. Mert végül is ez az egész én vagyok. És ez a fajta naivitás, amikor az ember már túl van a csalódáson, nagyon közel visz a megismeréshez. 

            Cserhalmi György (fotó: Kovács Attila / MTI)

Az életről: Nagyon akartam az életet. És a mai napig nagyon akarom. Az, hogy az ember nem nyüzsög, és nem jár el nyilvános marhaságokra, nem azt jelenti, hogy nem szereti az életet. Épp ellenkezőleg: az életet szereti, és nem a mázt meg a zománcot. (…) Vannak benne derűs fejezetek, vannak benne nagyon nehezek, aztán vannak benne köztes, viszonylag nyugodt helyzetek. De megnézve az egészet, erre mondja Füst Milán: „Mert sokat hibázott? Ez is benne van, abszolút... Ez az egész pont olyan, mint amikor megpróbál egy patakocska eljutni a tengerig, és ez nem jön össze.” Na, hát így gondolom én ezt az egész, úgynevezett sikertelen életet. (…) Még nincs vége. És el kéne jutni a tengerig.

Az álmokról: Én mindent megkaptam. Ha nem moziban, akkor a színházban, ha nem a színházban, akkor a moziban, vagy ha nem itt, akkor a televízióban, de mindent elértem. Eszembe sem jutott, hogy álmaim legyenek, mert nem volt rájuk szükségem.

Az értékrendről: Felborult a régi értékrend, minden megváltozott. A feleségem halálának az árnyékában maga az élet vált fontos ténnyé. Az, hogy élni egy baromi nagy, a testet, a lelket, időnként az agyat is igénybe vevő dolog. Nem a teher, hanem egy isteni állapot értelmében, ami minden nap megismétlődik attól, hogy feljön a nap.

Az időről: Békességben élek az idővel. A nagyapám nagyon meggyőzően tudott arról beszélni, hogy mindennek van eleje és vége. Amúgy meg van a nitrogénkörforgás, ami örök. Ez megnyugtató. 

        Cserhalmi György (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A fehér tornacipőről: Valamikor a 60-as években, amikor már Pesten éltem, és anyámék Debrecenből éppen nem tudtak támogatni, elkezdtem az vívóedzésen elkoptatott tornacipőkben járni. Aztán ez megmaradt. A Kecskeméti utcában van egy bolt, ahol még ma is ezernyolcszázért adják azt a régi fazont. Van belőlük egy szekrényre való. Kényelmes. Azért hordom.

Az összegzésről: Én nem összegzek. Minek? Az a könyvelő dolga. De fogalmam sincs, mi számít életműnek. Nem tudom, elég-e az egy életműhöz, amit eddig csináltam. Nem vágyom babérokra vagy kitüntetett helyzetre, csak legyek magam, aztán jól van.

A székesfehérvári társulathoz kerülésről: Mindenféle generáció jelen van, elég jól rakódtunk össze. Fiatalok, idősebbek, a középnemzedék. Szóval rendben van ez. (…) Egyszer csak kiderült, hogy itt lehet néhányunk számára hely, akik eljöttek az Új Színházból, meg innen-onnan-amonnan, és ez egy jó magnak tűnt. Sok fiatal jött még körénk, vagy mi mentünk köréjük, nem tudom. Nem szeretnék sorrendet felállítani, mint a világ bölcse. A lényeg, hogy ebben jól érzem magam.

Az Őfelsége komédiásáról: Itt ügyes, politizáló Lajost játszom, aki ravaszkodik az egyház, a kultúra és a – nevezzük úgy, hogy – művészet között. Ügyesen használja hol a vallást, hol Moliére-t. Végül persze tudjuk, kit csap el. Jól van megírva a darab, nagyon szeretem. Lassacskán fölvesszük a ruhákat, bekerül a díszlet. Megy minden, ahogyan eddig is.

A Lear királyról: A túlélhetem-e önmagam? kérdés miatt érdekes számomra a Lear király. Igenlő válasz esetén le kell mondani az uralkodásról. Sőt, nem csak lemondani, hanem háromfelé is kell osztani. Lear beleesik egy gödörbe, és figyeli saját vergődését. Milyen az a hübrisz, amelyből nincs kiút? Meg egyáltalán, mi ez a nagy istenszerű, uralkodási vágy? Nem ment ez sem az aztékoknak, sem az egyiptomiaknak, sem a Napkirálynak. Előbb-utóbb jön a kaszás… (…) 

Az utóbbi előadások végén már állva tapsoltak. Fogalmam sincs arról, mi az, hogy nagyon, vagy elég sikeres. Van egy előadásunk, a Lear király, ami történetesen a Shakespeare-darabok között is a nehezek közé tartozik. Jól – mondjuk inkább, hogy ideálisan – ki lehetett osztani. Olyan rendezői elképzelés alapján készült, ami ezt a szereposztást nagyon működteti, és a szereposztás is működteti az elképzelést. Az ember úgy érzi, hogy megint dolgozik.

A Mesterkurzusról: Nem hiszem, hogy van nálam szerencsésebb fickó ebben a szakmában, mióta kiderült, hogy a látványt olyan képzőművész állítja elő, mint Bukta Imre, a zenén pedig Bujdosó János dolgozik.
(A szereposztás)… már mindennek a teteje! Már szinte szemtelenség. Sorolom őket: Kuna Karcsi lesz Zsdanov. Erről a névről a mi nemzedékünknek még eszébe jut néhány dolog. Gáspár Sanyi játssza Sztálint, aki ötvenháromban halt meg. Ez pont hatvan éve történt, ha jól számolom. Szerepel a darabban két zeneszerző: Sosztakovics, aki László Zsolt és Prokofjev, ő pedig Derzsi Jancsi. Tulajdonképpen azt döntik el, mi legyen a zenével a Szovjetunióban 1948 után. Benne van minden, ami időtlen idők óta, mióta hatalom és művész létezik, fennáll. Egymásnak udvarló, egymást fenyegető, túlélni vágyó viszonyok.

A tanításról: Sosem voltam akarat hiányában, de ez nem az én érdemem, az édesanyámtól örököltem. Ő volt ilyen megszállott, ha valamit elhatározott, akkor azt végig is vitte. Van egy osztályom a kaposvári színművészeti egyetemen, azt próbálom elplántálni a gyerekekbe, hogy ez egy melós szakma. Hiába hallom, hogy a szerencsén múlik a karrier, szerintem inkább a véletleneken. De még jobban bízom a befektetett mun­kában. (...)

Öntöm a diákokba, hogy mi a fontos nekem, meg azoknak, akik nekem, és általában a színháznak, a filmnek fontosak. Igyekszem letisztogatni a mentalitásukat. Egy a lényeg: nem hazudni. Nem engedem meg, hogy akármelyik tanár ellenségesnek tartson egy irodalmi teljesítményt csak azért, mert nem az ő oldalát képviseli. A politikát irtom az oktatásból. (...)  Azt tanítom a növendékeimnek, hogy merjenek pofátlanok lenni, mindent kipróbálni, leszámítva a gusztustalanságokat, meg azt, amivel mások jogait bántják.

(Forrás: Vörösmarty Színház, Színház.org, HVG, divany.hu, Magyar Nemzet, Pesti Műsor, Nők Lapja, WMN, Népszava, Népszabadság, Heti Válasz stb.)

Kapcsolódó cikkek

Cserhalmi György: „Nem érdemes a politikával kéz a kézben járni”
Cserhalmi György és Tordai Teri is játszik a Bethlen Téri Színházban
Cserhalmi György gerincműtétje miatt nem lép színpadra
Cserhalmi György ismét színpadra áll…