Bíró Kriszta: „Nem vagyok egyedül a színpadon”

Az Örkény Színház Pionírszív című monodrámája kapcsán Bíró Kriszta színész és az előadás rendezője, Szenteczki Zita mesélt. 

Daniela Kapitáňová Könyv a temetőről című regénye a semmibe vett kisember pusztulástörténete, amelyet Bíró Kriszta ad elő. Főhőse Samko Tále, egy 44 éves, szellemi és testi fogyatékkal élő férfi. Az előadást ma mutatja be az Örkény Színház. 

Bíró Kriszta az előadásban (előadásfotók: Véner Orsolya)

A regényt, amiből a Pionírszív készült, te fedezted fel az Örkény Színház számára, Kriszta. Hol találkoztál vele először? 

Bíró Kriszta: Daniela Kapitáňová Könyv a temetőről című regényét a 2016-os Könyvfesztiválon mutatták be, abban az évben Szlovákia volt a fesztivál díszvendége, és a regény akkor jelent meg a Magvetőnél. Ott voltam a bemutatón, és nagyon megtetszett; nem csak az olvasmányélmény volt azonnal nagyon jó, hanem öt oldal után azt éreztem, hogy ezt a szöveget mondani kell. Ebből színházat kell csinálni. És nem csak azért, mert maga a regény is egyes szám első személyben íródott, egy monológ, hanem mert a figura, akit megjelenít, izgalmas színpadi figura. Először eszembe se jutott, hogy én játszhatnám el, annyira egyértelmű volt, hogy a beszélő egy férfi; inkább azon gondolkoztam, kinek lehetne odaadni a kollégák közül. Aztán teltek-múltak a hetek, nyaraltunk, és egyszer csak belémhasított, hogy én akarom megcsinálni, mert addigra eljutottam oda, hogy Samko nem is férfi, hanem egy különös, nemtelen lény. 

A történet a szlovákiai Komáromban játszódik, és sok szállal kötődik a szocializmus évtizedeihez. Mennyire volt ismerős nektek a közeg, amit bemutat? 

Bíró Kriszta: Egyrészt semennyire, másrészt nagyon is az volt, mert általános érvényű emberi szituációk vannak benne, és olyan emberek, akikből elég sok rohangál itt körülöttünk. Aztán volt sok apróság, ami valamiért emlékeztetett a gyerekkorom bizonyos figuráira, például ezek a különös nagyszülők; meg a lakás is nagyon megképzett bennem, ahol Samkóék élnek, úgy éreztem, ezt ismerem. De én nem kisvárosban nőttem fel, hanem Budapesten, és ebben a darabbeli kisvárosban az is nagyon fontos, hogy a főhős egy több nemzetiségből összeálló terepen mozog. Viszont a butaság, a félelem az ismeretlentől és az ebből fakadó elutasítás örökérvényű dolog. 

Szenteczki Zita: A szüleim, nagyszüleim révén én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik – ha nem is személyes tapasztalatokból, de történetekből mindenképp – ismeri ezt a rendszerváltás előtti világot. A gyűlölet, a rasszizmus meg most is nagyon ismerős mindenkinek. Azon kívül éltem egy évig Erdélyben, a nagypapám is erdélyi, szóval a határon túliság is valamennyire érint. A Gyermekek Háza, ahova iskolába jártam, egy kisebb, alternatív pedagógiai programú iskola egy nagyobb, „normális” sulin belül, és ott is mentek a harcok – úgy csúfoltak minket, hogy gyépések meg gyogyósok háza. Az egyetemen a negyedéves vizsgarendezésem az autizmusról szólt, és sokat kutattam ebben a témában is. Szigetekben ismerős számomra ez a történet, sok kis részletével találkoztam már. 

Juhász Nóra látványtervező és Szenteczki Zita az olvasópróbán (fotó: Horváth Judit)

A főhős egy enyhén szellemi fogyatékos, a szövegben el nem hangzó betegségben szenvedő férfi. Milyen ember Samko, mennyire fontos a történések szempontjából az ő betegsége, fizikai állapota? 

Szenteczki Zita: Szerintem ez az iszonyú kapaszkodás a hatalomba, a megfelelési kényszer innen ered. Samko valószínűleg folyamatosan bántva van, és magát se tudja elfogadni, ezért ez a motívum felerősödik. 

Bíró Kriszta: Azt nem tudjuk pontosan, hogy mi a betegsége, csak az világos, hogy egy körülbelül tíz éves ember fejlődési szintjén áll. Viszont attól, hogy ő egy különös lény, az írónő úgy tudta bemutatni a világot, amiben él, hogy nagyon rá lehet csodálkozni. Mert Samko nem reflektál önmagára, egy az egyben éli meg azt, ami körülveszi. Annyi önreflexiója van, hogy ő igenis normális, és ő rendet akar, mert ha rend van, akkor minden jól van, ő akkor nyugodt. És ez a gondolkodásmód a nem sérült emberekre is jellemző, nagyon sokan bíznak abban, hogy valaki majd megoldja helyettük a problémákat, valaki majd dönt helyettük, és ők majd ahhoz igazodnak. Ezt az életfilozófiát meglehetett így fogni szerintem. Samko egyszerre különleges, kilóg a sorból, és tipikus – ezért nagyon fontos ez a meg nem nevezett betegség. Az pedig tényleg nem lényeges, hogy milyen konkrét diagnózist lehet róla felállítani. 

Szenteczki Zita: Ráadásul humora is van annak, hogy egy ember, aki semmilyen szempontból sem normális – persze nem is biztos, hogy van olyan, hogy „normális” –, mégis mindenben azt keresi, mindig azt kéri számon. Szóval ez a szálka-gerenda ellentét nagyon vicces. Samko olyasmit vár el, ami nyilvánvaló, hogy benne egyáltalán nincs meg. Ez a paradoxon végigmegy az egészen, és már önmagában is egy tök jó felvetés.  

Pionírszív

Ez a betegség egy elég komoly morális kérdést is felvet. Felmenthető Samko a bűnei alól? 

Bíró Kriszta: Samkónak elég sok bűne van, amit nem árulunk el, mert azt elmondja az előadás, de ő, noha felmenteni természetesen nem akarom, mégiscsak úgy került ebbe az egészbe, hogy kihasználták. Minden kényeztetés, szeretet, amire vágyott, annak volt a függvénye, hogy megteszi-e, amit Azok ott fönt elvárnak tőle; és miután állandóan figyeli a környezetét, és tényleg mindent megjegyez, mindig nagyon megdicsérték azért, amit csinált. Ő nem gondol bele abba, hogy ez helyes-e, ahogy egyébként se gondol bele semmibe. Nagyon fontos, hogy nem csak ő a bűnös, hanem az a hatalom is, amelyik arra kényszeríti, hogy másokat tönkretegyen. 

Szenteczki Zita: Igen, de szerintem pont ez az izgalmas, ez a hullámzás, hogy nem tudom, el lehet-e őt ítélni vagy sem; hogy nézőként értem, miért csinálja, de aztán egyre iszonyatosabb dolgok történnek vele, és akkor meg már muszáj belegondolni, hogy van egy határ, amit talán nem lett volna szabad átlépni. 

Bíró Kriszta: Nagy erénye a szövegnek az is, hogy eközben sokat lehet röhögni. Nem köldöknéző, érfelvágós vagy kioktató a történet, nincs benne semmi „kedves néző, szembesüljél csak”, és nagyon szellemesen kikerüli azokat a csapdákat, ahol népnevelői helyzetbe kerülhetne az elbeszélő. Mindig van egy olyan szófordulat, szituáció vagy mondat, amitől lefordul az ember a székről, aztán meg összeugrik a gyomra akkorára, mint egy mogyoró, mert rájön, hogy vicces ez, de azért mégis borzalmas. 

Pionírszív

Az előadásban nagyon fontos szerepet kapnak a tárgyak, az a mikrorealista környezet, amely Samkót körülveszi, és amelynek bizonyos pontokon már-már költészete van. Hogyan jutottatok el a térhez és a tárgyanimációhoz mint eszközhöz? 

Szenteczki Zita: Amikor elolvastam a regényt, egyértelmű volt, hogy valahogy muszáj lesz segíteni a nézőt, hogy a történetben szereplő személyek sokaságát követni tudja. Innen jött a tárgyanimációs ötlet. Fontos volt, hogy korban tartsuk a díszletet, ebben a szocialista hangulatban, de először egy sokkal elrajzoltabb térben gondolkodtunk Nórival (Juhász Nóra díszlettervező – a Szerk.). Arra sokkal később jöttem rá, hogy egy teljesen realista életteret emeljünk át valami másba. A legtöbb tárgy, ami Samkót körülveszi, valaki, és ebben nekem nagyon benne van az elmúlás meg az egyedüllét. A ránk hagyott tárgyakhoz történetek kapcsolódnak, személyek meg emlékek élnek bennük, és valójában ő is folyton emlékeket idéz fel, mert már majdnem mindenkije meghalt.   

Bíró Kriszta: Nekem ez életem második monodrámája. Az első az Ibusár volt, és már abban is volt egy kis tárgyanimáció, már ott is úgy éreztem, hogy megszemélyesülnek azok az emberek, akik az életemben részt vesznek. Ezért soha nem éreztem azt, hogy egyedül vagyok, noha persze tudtam, hogy egyedül vagyok. És most is sokszor van olyan érzetem, hogy ott van körülöttem mindenki, akiről beszélek. Fiatal felnőtt korom óta izgat, hogy mi a bábozás, hogy milyen elképesztő pluszkoncentrációt követel. Mindaz, amit a főiskolán meg fiatal színészként tanultam, édeskevés volt ahhoz, hogy valóban hitelesen tudjak egy tárgyba lelket lehelni. Ez engem nagyon érdekel. A „lábával karikázik, a kezével citerázik” kihívása is, meg hogy egyszer csak valóban érezzem azt, hogy nem én vagyok egyedül a színpadon, hanem még ott van velem X meg Y is, akikről beszélek. 

Szenteczki Zita: Az is jó, ha ebből ki-be tudunk váltani. Ha elérjük, hogy valamire úgy gondolunk már, hogy egy személy, aztán jön egy pillanat, amikor bevillan, hogy de hát ez egy ember egyedül, tárgyakkal! Hogy mindezt csak ő látja beléjük. Ez is valahogy a magányát fokozza. Szerintem nagyon izgalmas, amikor egybecsúszik a valóság, meg amit beleképzelünk.  

Pionírszív

Van kedvenc tárgyatok az előadásban? 

Bíró Kriszta: Talán a bögre. Mert ugyan nem valaki, de erősen kapcsolódik az egyik legfontosabb történethez, és azt hiszem, azért szerettem meg, mert annál a résznél éreztem meg először, hogy fogok tudni bánni a tárgyakkal, hogy nem vagyok teljesen fakezű. A fotelt is szeretem, mert iszonyú kényelmes. De bírom az összeset. Nekem nagyon bejön az az észjárás, ahogy Zita kitalálta, hogyan lesz egy zuhanyfüggönyből nagypapa. Az életben nem jutott volna eszembe, én ennél sokkal földhözragadtabb vagyok. 

Hogyan alakult ki, hogy kit milyen tárgy képviseljen? 

Szenteczki Zita: A személyiségből indultunk ki, meg a tárgy funkciójából. Mondjuk Ivana, Samko nővére egy fontos emlékben sír, így lett felmosó, ami ki tudja csavarni magát. Az Ótata abból lett, hogy egy olyan tárgyat kerestünk, ami rá tud simulni a TudSzocDr. Gunar Karolra. Ótata előtt van a fotel, vagyis TudSzocDr. Gunar Karol, és az Ótatának fontos a TudSzocDr. Gunár Karol. Rá tud lógni, meg tudja simogatni.  A puff a lábtartó a fotel mellett, a puff az apa, aki besimul. Egy idő után a lakás elrendezése is meghatározta, hogy ki mi legyen. Kiknek fontos, hogy találkozzanak, hogy összeérjenek, ki az, aki távol van... Nekem Tonko meg Darinka a kedvencem. De a TudSzoc is. Nehéz. Bírom az ételhordót is. 

Bíró Kriszta: Nagyon szeretem, ahogyan ez a látszólag kisrealista tér egy ilyen egyszerű, de mégis logikus gondolatmenet révén szürreálissá válik. Hogy átváltozik. Ha először ránézel, akkor tulajdonképpen olyan, mintha egy babaszobát látnál. És aztán az egész egyszercsak elrepül.

Az interjút Ari-Nagy Barbara készítette.

(Forrás: Örkény Színház)

Kapcsolódó cikkek

Milyen bemutatókat ajánlunk a héten
Bíró Kriszta: „Szeretek Hevér szemébe nézni”