A hatalomra jutásról szóló előadás nem aktualizál különösebben, egyszerűen aktuális. A nézőket vélhetőn megosztja, a kritikusok viszont egyként fontosnak tartják.
Andrei Şerban, az előadás román származású rendezője korábban azt mondta, hogy afféle termékeny értetlenséggel indult neki a próbafolyamatnak: „Én nem értem III. Richárdot. Nem értem a darabot. Honnan jön ez a szörnyeteg?” Jászay Tamás Szinhaz.net-en és Gabnai Katalin Revizoron megjelent írásait olvassuk egybe.
Alföldi Róbert az előadásban (fotók: Véner Orsolya)
Jászay Tamás úgy véli, bármennyire is karakteres a rendezés, mindez pontosan belefér Shakespeare szövegébe, amelyekhez Andrei Şerban legfeljebb kommentárokat fűz imitt-amott. Az alaphelyzet szerint „Nincs már és még kihez fordulni, és amikor hosszas vacillálás után az istenadta nép hatalmat helyez valaki kezébe, akkor a győzelmi beszédek elhangzását követően rá is döbben, mekkora hülyeséget csinált” És nem csak a szavazó állampolgárok kapcsolnak későn, „de a kiválasztott is csak akkor érti meg, mibe keveredett, amikor már minden az övé”.
Véleménye szerint a „III. Richárd a közöttiség drámája; az, hogy Gloster émelyítően magasra emelkedik, elsősorban annak köszönhető, hogy az előző hatalom néma csendben vagy fájdalomtól üvöltve, de elhalálozott, az új, tettre kész vezető meg egyelőre nem tűnt fel a láthatáron”.
A rendezés egyik sajátolvasata a hatalomra kerülést színházként mutatja fel. „Richárd pedig nem tesz mást, mint fogja magát, és beugrik a hálátlan szerepbe. Gloster/Richárd nyíltan és hosszan hozzánk beszél, kiszól a színpadról, akarja, hogy nagyon pontosan értsük, hogy a királyi trón megszerzése színjáték. (…) Ha a koronához vezető út színház, akkor a megszerzése után a színésznek nem a katarzis jön, hanem a jelmez és a vendéghaj levétele, és tessék, pontosan ez történik a szünet után.” – fogalmaz a kritika.
Sodró Eliza és Alföldi Róbert
„A sárga, fekete, szürke, fehér közegben mozgolódó látványvilág az előadás fontos közreműködője” – írja a recenzió szerzője. „Menczel Róbert sárga plexifalakkal borítja a Radnóti színpadának fekete falait, a középre leszúrt szűk csigalépcső szimbolikusan és praktikusan is jól működik” – fogalmaz. És persze a címszereplő külseje is beszédes: „egyik lábszárát rácsos ortopédcsizma-féle rögzíti, jobb kezén is furcsa szerkezet, mintha csontkéz volna. Fekete-fehér öltönye a kígyóbőrt utánozza, hátul laza copfba összefogott haja (majdnem) végig idegen, mármint a valódi jellemtől idegen elemként vonja magára a figyelmet” – írja le a szerző.
Annak is megvan a hozadéka, hogy a rendező nem magyar anyanyelvű. „Egyébként érdemes figyelni: a nem anyanyelvükön dolgozó vendégrendezők előadásaiban a szövegmondás, a hangerő, a beszédstílus szinte mindig más lesz, mint amit megszoktunk egy-egy színésztől vagy társulattól. Itt például egyformán lényeges az, amit, és az, ahogyan mondanak a szereplők: kitett, harsány, expresszív a modor, amibe még az erőltetett raccsolás meg az elváltoztatott hangon beszélés is simán belefér” – fogalmaz a kritikus.
Mégis miért választjuk ezt a „szörnyeteget”? „Şerban nem állítja, hogy a Richárd körül elsüllyedő királyi udvar fikarcnyival is jobb lenne nála. Vagyis épp fordítva: a sok acsarkodó, egymást veszettül maró, mérgező nyált köpő kutya között még mindig inkább Richárdot választanánk, mint mást” – adja meg a választ az írás.
László Zsolt
És ehhez Alföldi Róbert alakítása is vastagon hozzájárul. „Alföldi Róbert Richárdja bohócos élvezettel tombol, néha mintha őt is meglepné, hogy ilyen könnyen hozzájut mindenhez. A vakok közt a félszeműből lesz a király, csak az a bibi, hogy ennek a Richárdnak nincs semmilyen stratégiája a hatalomátvételt követő napokra. (…) Alföldi uralja a színpadot, már akkor, amikor a nyitó képben félsötétben beóvakodik oldalról. Lehet szeretni és gyűlölni Richárdját, csak megkerülni nem” – írja Jászay.
A kritikus külön kiemeli, hogy a női szerepek itt a szokásoshoz képest erősebbek: Sodró Eliza Lady Annája, Kováts Adél Erzsébetje és László Zsolt Margitja. Az írás a többi alakítást is méltatja: „a többiek is egytől egyig életes karakterekkel gazdagítják a keserű tablót”.
A kritikus véleménye szerint meglehet, hogy az előadás egyenetlen színvonalú, „fölösleges súlyok nehezítik” és „ötletparádé gyengíti összhatását”. Ezzel együtt valami nagyon fontosat mutat meg nekünk: „ezt a Richárdot mi akartuk, mi teremtettük. És meg lehet tőle szabadulni, hogyne. Valami mégis azt súgja, hogy hamarosan sértetlenül visszasétál közénk”.
Porogi Ádám és Kováts Adél
Gabnai Katalin az előadás értékét és fontosságát veti fel írása elején: „A kardos-köpenyes királydrámaként ismert színmű a vendégül hívott Andrei Şerban rendezésében mocsárillatú, csúfondáros rémdrámává változott. Könnyed és nagy ívű, egyszerre elegáns és elviselhetetlen, s úgy friss és örökérvényű, hogy nincs benne központilag megtorolható aktualitás. De eléri, hogy a szívünkhöz kapjunk”.
A kritikus szintén jelentőségteljesnek tartja a hatalom megszerzésének színházként való felmutatását. „Alighanem a darabot felfrissítő Závada Péternek köszönhető, hogy megőrizve Vas István káprázatos műfordításának minden értékét, ez a „színházasdi” időnként apró, rögtönzéses játékokban is megjelenik. Méghozzá oly finoman, mintha ujjbeggyel segítenénk fölfelé egy lefelé induló léggömböt” – fogalmaz.
Mindezek a hozzáadott ötletek meglátása szerint nem könnyen emészthetőek, de az előadásban működnek. „Mert van itt minden, aminek túlhajtása képes lefárasztani a nézőt. Mennydörgés, tűzijáték, csurranó nyál, vér és vizelet, s mégsem érinti meg a nézőt az akarnok váladékszínházak kínlódása és tehetetlensége. Itt minden célszerszámként működik. Akkor kerül használatba, amikor az az elem a legérvényesebb, s ott, ahol a legjobban tud hatni” – írja.
Kritikájában a színészek játékát külön is kiemeli: „Azt tudtuk, hogy remek társulata van a Radnóti Színháznak. De hogy külön-külön is milyen nagyszerűek, annak friss bizonyítéka ez az előadás”. „Nemcsak szellemi, de fizikai öröm is követni a vendégként játszó Alföldi Róbertet, amint felépíti és lebontja Richárdot. Kéjesen pontos, tiszta artikulációja szinte nyomot hagy a levegőben, amikor bejelenti, majd végrehajtja, s végül összegzi a mestertervet” – fogalmaz a címszereplőről.
Kováts Adél volt királynéként mondja a végszót az előadásban. „Mikor már ott tart, hogy „Ne kóstolja e szép ország gyümölcsét /A békét-sebző, áruló gyülölség!”, megjelenik fönt egy mélázó, ismeretlen alak. S mikor elhangzik, hogy „…Isten mond áment s élni kezd a béke” – a fickó megáll, s beszökik a sejtés a szívekbe: vagy nem. Vagy – nem. S csak ezután jön a taps” – zárul az írás.
További kritikák az előadásról
Fuhu.hu - Bóta Gábor: A rettegés világa
A Radnótiban a megújult társulat az eddiginél is erősebb. Az előadás nem egyenletesen magas hőfokú, de megy fölfelé, és a végére igencsak ütőssé válik. Szinte már kiütőssé. Annyira arról beszél, amiben élni kényszerülünk. Olvasson tovább >>>
Magyar Nemzet - Makrai Sonja: III. Richárd, a robotkezű király jajszínháza
Serban nem akar aktuálpolitizálni, ennél jóval emelkedettebb módon próbál rámutatni a párhuzamokra, hisz jól tudja, ez a történet bárhol és bármikor megismétlődhet. Bár jól ismerjük a gonosz működését, mégis képtelenek vagyunk megálljt parancsolni neki. Olvasson tovább >>>
Vasárnapi Hírek - Marik Noémi: A polgár hallgat
Itt most nem felmondják, ledarálják a megszokott sztereotípiákat. Igazán izgalmas, átütő interpretáció mégsem születik. Şerbannak mindennél fontosabb, hogy ízig-vérig kortársivá emelje ezt a Richárdot, és azzá is lesz, csak épp a dráma veszti közben erejét. Olvasson tovább >>>
Kapcsolódó cikkek
A nap fotója – Alföldi Róbert mint III. Richárd
„Ostobaság lenne Orbánról csinálni előadást” – III. Richárd a Radnótiban
Alföldi lesz III. Richárd a Radnótiban