A berlini színház igazgatója mesélt színházáról és az általuk Budapestre hozott két előadásról a Nemzeti Színház Magazinjában.
A Berliner Ensemble, Bertolt Brecht egykori teátruma két előadással is vendégeskedik a MITEM-en. Bertolt Brecht A kaukázusi krétakör című darabját Michael Thalheimer rendezésében láthatjuk, Günter Grass A bádogdob című művét pedig a Berliner Ensemble igazgatója, Oliver Reese állította színpadra.
A kaukázusi krétakör (fotók forrása: Nemzeti Színház)
Milyen helyet foglal el a Berliner Ensemble a német színházi szcénában?
A Berliner Ensemble – kivált a Bertolt Brecht által fémjelzett évek okán is – az a színház, amely a leghitelesebben foglalkozik politikai anyagokkal, és markáns kortárs, szerzői profillal rendelkezik. Itt volt 1928-ban a Koldusopera ősbemutatója, 1954 és 1956 között pedig maga Brecht volt a művészeti vezető (az igazgató Brecht felesége, Helene Weigel színésznő volt, aki haláláig, 1971-ig vezette a BE-t – a szerk.).
Tartalmi programja még az 1990-es évek elején, Heiner Müller idején is egyértelműen politikus volt – ez azonban szinte teljesen eltűnt. Az elmúlt években döntően klasszikusok konvencionális előadásai és Robert Wilson néhány rendezése miatt volt népszerű a BE. Most olyan európai jelentőségű rendezők leltek új berlini otthonra itt, mint Michael Thalheimer és Frank Castorf. Mellettük fiatal rendezőket és szerzőket kívánunk hosszú távon támogatni. A Berliner Ensemble-nek összetéveszthetetlen hangot kell képviselnie az öt jelentős berlini színház között, és azon túl is.
Claus Peymann, aki a német színház egyik nagy figurája, tizennyolc éven át vezette a BE-t. Ő is és még sokan botrányosnak találták, hogy pályázott a vezetésre. A 2017/18-as az ön első évadja a BE intendánsaként. Kicserélődött a társulat, teljesen új a repertoár. Elég volt egy fél szezon, hogy a „világvége” hangulatot átvészeljék?
Ó, itt több dologban is hevesen ellent kell mondanom. Semmi esetre sem „pályáztam”, hanem Klaus Wowereit, Berlin polgármestere keresett meg azzal, nem akarnám-e idő előtt otthagyni a Schauspiel Frankfurtot, és Berlinbe jönni. Az igaz, hogy Peymann átkokat szórt az utódjára – de leginkább talán azért, mert 80 éve ellenére még továbbra is szívesen maradt volna intendáns. Egyébként senki sem felelt volna meg neki utódként.
Oliver Reese
A csapatom és a programom nagyon kedvező visszhangra talált a sajtóban – és az első öt hónapban a közönség soraiban is. Az új társulatnak huszonnyolc szerződtetett tagja van, ami Berlinben abban az értelemben politikum, hogy a Volksbühnén (a BE intendánsváltásával egy időben Frank Castorf huszonöt év után távozott a Volksbühnéről – a szerk.) a társulatot felszámolták. Én valóban mindössze csupán két színészt tartottam meg a korábbi társulatból, a többiek mind újak – de amikor az emberek látták, hogy sok sztárt és jelentős művészt szerződtettem, a reakció elsősorban az öröm volt. Valóban teljesen új repertoárt építünk, olyan fontos előadások kivételével, mint Wilson 2007-es Koldusoperája és Heiner Müller 1995-ös Arturo Ui rendezése. Ez már színháztörténet! Ezeknek maradniuk kell, amíg csak lehet!
A régi nézők kíváncsiak és hűségesek? Vagy új közönséget kellett építeni?
Tényleg boldog vagyok, hogy szinte minden bérletesünk maradt, és hogy a közönségünk fiatalodott ugyan, de nem cserélődött ki teljesen. Nem akarok senkit megsérteni vagy elveszíteni. A legfontosabb: teltházzal működünk, a berliniek kíváncsiak a programunkra.
Mi az ön színházfilozófiája?
Mélységesen hiszek abban, hogy a színház középpontjában a színész áll. Csak állandó társulat tud arculatot adni a színháznak, kivált egy olyan városban, mint Berlin, ahol hatalmas a konkurencia és a kínálat. Programot tekintve szükségesnek érzem, hogy reagáljunk korunk nagy politikai változásaira. Az európai összetartás veszélyben van, a brexit bennünket Németországban nagyon megrázott, ahogyan sok angol művészt is. Az olyan egomán politikusok miatt, mint Erdogan és Trump, komoly politikai tényező lett a bizonytalanság. A jobboldal előretörése némely országokban, a szélsőségesen jobboldali párt a német Bundestagban az embereket aggdalommal tölti el, és a művészettől és a színháztól remélnek válaszokat. Számukra kortárs programot kell kínálnunk.
A bádogdob
A kaukázusi krétakör volt az ön igazgatásának egyik legelső bemutatója. Ez a Brecht-darab jön a MITEM-re a Brecht-színházból. Ez szimbolikusan is fontos önnek?
Igen, bevallom, hogy a BE új nézőpontból akar Brechtre tekinteni, ami az elkövetkező években is foglalkoztatni fog bennünket. Thalheimer súlyos, közvetlenül az érzelmeket célzó rendezése számomra modellértékű.
A MITEM-re érkező másik előadás A bádogdob, amelyet a Nobel-díjas Günter Grass írt. Ön a XX. század német történelmét feldolgozó gigantikus regényből monodrámát csinált. Miért érdekes ma ez a történet?
A bádogdob mestermű – egyfelől nyelvileg, mert Grass fantasztikus, komplex és rendkívül zenei nyelven mesélteti az örökre hároméves Oskar Matzerathot. De az is izgalmas, hogy ennek a groteszk alaknak az élete milyen szorosan összefonódik a német történelemmel. Az én feldolgozásomban a 1945-ig tartó időszakra koncentrálok. Meg kell küzdenünk ezzel a „leckével”!
Egyből igent mondott a MITEM meghívására. Miért?
Barátságban vagyok néhány magyar színházi emberrel, időről időre követem a magyar színház életet – az európai párbeszédet pedig nagyon fontosnak tartom. Ezért örültem annak, hogy egy politikailag ennyire elkötelezett darabbal folytathatunk párbeszédet a magyar közönséggel, mint amilyen A kaukázusi krétakör.
Az interjút Kornya István készítette.
(Forrás: Nemzeti Színház Magazin)
Kapcsolódó cikkek
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.