Harsányi Attila: „Azt szeretem egy szerepben, ha bele lehet dögleni”

A friss Jászai-díjas miskolci-aradi színésztől azt is megtudtuk, miért veszekedte végig az életét a rendezőkkel, és mit jelentenek számára az elismerések. 

Harsányi Attila Miskolcon született, ahol bútorasztalosnak tanult, és most a Miskolci Nemzeti Színházban játszik. Ebből úgy tűnhetne, mintha a színészi pályája egyenes vonalú történet lenne. Pedig nem az. A Nemzeti Színház stúdiósaként kezdte, hét évig – egy idő után Ruszt József rendezőt követve – Budapesten játszott különböző színházakban, majd vidéki kőszínházakban szerepelt, két-háromévente máshol. 2008 óta van Miskolcon, és ugyanettől kezdve játszik rendszeresen az Aradi Kamaraszínház előadásaiban.   

Harsányi Attila a Bakkhánsnők miskolci előadásában (fotó: Éder Vera)

Az aradi teátrum Rudolf Hess tízparancsolata és Sex, drugs, gods & rock’n’roll című monodrámájával több tucatnyi díjat nyert különböző fesztiválokon, munkáját Arad és Miskolc városa is elismerte. Egy miskolci kávézóban beszélgettünk egy capuccino mellett. Igazi szív- és idegember. Asztalborogatás nem volt, de mint a beszélgetésből kiderült, bizonyos helyzetekben az sem áll távol tőle. 

A színészi pályád első tizennyolc évében elég sok helyen megfordultál. Mi volt az oka ennek a mozgalmasságnak? 

Vagy én untam meg őket, vagy ők engem. 

Tízedik éve vagy Miskolcon. Hogy-hogy nem unjátok még egymást? 

Az volt a jó ebben a tíz évben, hogy gyakorlatilag idejött egy másik színház. Három év után lehet, hogy innen is elmentem volna, de jöttek a Béresék (Béres Attila rendező, a színház jelenlegi igazgatója, aki Kiss Csaba, korábbi igazgatóval együtt érkezett a miskolci színházhoz – a szerk.). Jó emberek érkeztek rendezni, úgyhogy nem kellett különösebben elmennem például Pestre, ahová nem is nagyon szeretnék. Nagy a pörgés itt Miskolcon. 

Budapesttel mi a bajod? 

Voltam ott hét évet. Szerintem a vidéki kisfiúnak a nyomora, hogy nem szeretek ott lenni. 

Harsányi Attila (fotó: Gálos Mihály Samu)

És hogy jött ennek a vidéki kisfiúnak, hogy színész lesz? 

Nem nagyon tudtam, mit kezdjek magammal. Volt Miskolcon egy amatőr színjátszócsoport, amit Szép Laci bácsi vezetett. Egy barátnőm elment felvételizni, és én elkísértem. Szép Laci bácsi mondta, hogy a következő alkalomra én is tanuljak meg egy-egy verset, aztán hogy hogy nem egyszercsak valami Doktor úr című Zerkovitz kisoperettben Bertalan szerepét énekeltem. Aztán összevesztünk Laci bácsival. 

Viszont akkoriban lejött Budapestről Csik Csaba, aki az egész társulatot áthívta a szabadtéri színpadra, és mondatott velünk egy-egy verset. Azután mindenkit hazazavart, nekem pedig azt mondta, hogy menjek fel a Nemzeti Színházba. Hát így. 

Igazi népmesei kezdet. Milyen volt a Nemzetiben? 

Tizennyolc éves vidéki suttyóként kerültem fel stúdiósként, gondolhatod, hogy összefostam magam Bessenyeitől, Sinkovitstól vagy éppen Tolnai Kláritól. Ami a stúdiót illeti, csak arra voltak kíváncsiak a felvételnél, hogy tudok-e innen odáig beszélni. Nagyanyámat is simán felvették volna, mert a kert végéből tisztán értettem, hogy mit akar: mit vigyek le neki, kapát vagy kaszát. Persze tanítottak is minket, de végül is ez rabszolgamunka volt. A Csiszár-korszak után pedig éreztem, hogy ez már a színházban nem ugyanaz. Innen indult a „mozgalmasságom”. FANDL FERENC!!! 

Hogy kerül ide Fandl Ferenc? 

Miskolcon együtt játszunk, és megbeszéltük, hogy minden interjúnkban megemlítjük egymást. 

Akkor mondhatnál is róla valamit! 

Azon túl, hogy remek színészkolléga, azok egyike is, akik a legközelebb állnak hozzám. Például ő volt a vőfély az esküvőnkön. 

Fandl Ferenc és Harsányi Attila a Hóhérok előadásban (fotó: Éder Vera)

Akkor Fandl Ferenc után, pontosabban előtte hol találkoztál Ruszt Józseffel? 

Páran átmentünk a stúdiósok közül az Arany János Színházba, ott kezdett el velünk dolgozni. Utána mentem vele a Független Színpadra, majd a Budapesti Kamaraszínházba is. Nagyon szerettem a színésztechnikáját. Azóta is valami hasonlót próbálok csinálni a színpadon. Aztán nagyon csúnyán összevesztem vele, akkor mentem le Szegedre. 

Rövid időn belül már másodszor veszel össze valakivel. Ennyire összeveszős típus vagy? 

Mostanában már nem igazán. Lehet, hogy éppen nincs igazam, de én mindig azt gondolom, hogy csak az ügyért, a darabért veszekszem. Ha valamivel nem értek egyet, tűzön-vízen átmegyek. Közben megy a tütü is, és akkor az ember nem keresi már a szép, ékes magyar szavakat. A tököm tele van az olyan rendezőkkel, akik csak egy víziót látnak, de nem tudnak semmit, és próba közben ismerik meg a darabot, amit próbálunk.

Tapasztó Ernővel (az Aradi Kamaraszínház vezetője és rendezője – a szerk.) szoktunk durván összeveszni, mert ő sem készül fel sohasem, de legalább nem tagadja le. Ráborítom az asztalt, mire bevallja, hogy igazam van, nem gondolt semmit. A színésznek az kell, hogy a lehető legkevesebbet tudjon előre a szerepéről, és majd szépen megismerkedik vele, de a rendezőnek szerintem egy kicsit többet kéne tudnia. Nagyon felidegesít, amikor úgy csomagolják, mintha tudnák, de rohadtul nem tudják. 

És mi a helyzet akkor, ha valakivel már sokadszorra dolgozol, és van róla tapasztalatod, hogy végül mégis jó előadást tud csinálni? 

Olyan vagyok, mint egy négyhónapos csecsemő, azonnal elfelejtek mindent. Az a baj, hogy mindent mindannyiszor ugyanúgy élek meg. Amikor leállunk a próbán, a rendező mond valamit, és én veszek egy levegőt, ő pedig felém fordul, hogy mondjam, ebből pontosan tudom, hogy fingja nincs, mit fogunk csinálni ezzel a helyzettel. Én reggeltől estig a szerepemmel gyötröm az agyamat, hogy közben leizzadok, de a rendezőkön általában nem látom az izzadtságot. Persze az is lehet, hogy igazságtalan vagyok, és olyan színház nincs, ahol bejön egy rendező, és tudja, hogyan vezet engem odáig, amit látni akar.  

Czakó Juliannával A hülyéje miskolci előadásában (fotó: Gálos Mihály Samu)

Azért volt ilyen élményed is? 

Zsótérral és Ruszttal és a miskolci ötössel (a színházi alkotókból álló Művészeti Tanács a Miskolci Nemzeti Színházban – a szerk.) igen. Ruszt már az olvasópróbán kopogta a szerep ritmusát. Zsótérról meg nem kell beszélni. Nem az a lényeg, hogy jó vagy nem jó, amit csinál, hanem hogy látszik, tökéletesen tud működtetni egy rendszert. Azt pedig nem lehet leblöffölni. 

Valakivel múltkor összevesztem a színházban a migráns témán, és elkezdtem fejhangon üvöltözni, miért ilyen embertelen és érzéketlen. Utána jutott eszembe, hogy Zsótér éppen ezt akarja, hogy a benned lévő érzést ne csak fejből vagy technikából oldd meg, hanem tetőtől talpig az az érzés legyél. Minap elmeséltem Zsótérnak ezt a dolgot, mire tiszta idegben mondta, hogy éppen ezt nem tudja megértetni a színészekkel. 

Mit kezdjek azzal, aki nem ég el?! Tapasztó Ernőben is ezt szeretem: az sem tudja a próbák alatt, hogy mi van, de látom, hogy kocsányokon lógnak a szemei, az idegrendszere ki van hegyezve. Nem tudom, mit csinálunk, ilyen állapotban nem is érdekel, de megcsinálok bármit, akár a taknyos vödörbe is beleugrom. A középlangyos dolgokat is meg lehet persze tanulni, de abban nincs semmi perspektíva. Közben az is igaz, hogy egy kőszínházban nem lehet beledögleni az Egy csókba…max elfáradni! FANDL FERENC!!!  

Harsányi Attila és Simon Zoltán A kaukázusi krétakörben Miskolcon (fotó: Éder Vera)

Ugye, megígéred, hogy többet nem kiabálod bele a beszélgetésbe Fandl Ferenc nevét? 

Oké.  (nevet)

Alapvetően tönkremenni szeretsz a színházban? 

Semmi mást. Azt szeretem egy szerepben, ha bele lehet dögleni. Ha nem, akkor azt érzem, hogy nem csináltam semmit. Persze azt is tudom, hogy ezt nem lehet állandóan így csinálni, mert akkor már rég megdöglöttem volna, és most ki nevelné a gyermekemet? De évente minimum egy ilyennek lennie kell! Az olyan eksztázis, mint amikor egyszer operaéneklés közben kijött a magas C. Ezt a mámort szeretem és keresem a színházban. Nem kedvelem a színházban a krumplistésztát, akármennyire is finom. A Wellington bélszín az oké. A krumplistésztát, ha el is rontod, az még krumplistészta lesz, de ha a Wellington bélszínt elszúrod, az már csak valami lesz, nem Wellington. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne kedvelném a többi szerepemet is, de most a hiányaimról beszélek. 

Említetted Tapasztó Ernőt. Hogy jött a képbe az Aradi Kamaraszínház? 

2008-ban, amikor még Szegeden csináltunk mindenféle független előadásokat, készítettünk egy nagyon gyerekes honlapot, ahová ezeket felrakosgattuk. Egyszer csak csörgött a telefonom. Tapasztó Ernő hívott, hogy menjünk át, és játszunk el egy-két darabot az akkor nyíló Aradi Kamaraszínházban. Rá egy hétre pedig átküldte a  Rudolf Hess tízparancsolatát, hogy csináljuk meg.  

A Rudolf Hess tízparancsolata előadásában (forrás: Aradi Kamaraszínház)

Nem csak Szegeden csináltál előadásokat, több helyen is belekóstoltál a rendezésbe. 

Igen, de szarokat csináltam, kivéve az Akár akárkit Miskolcon a mélygarázsban. Igazából nem is rendezni akartam, hanem babrálni dolgokkal. A színházban színészként nincsen felelősséged: nem te választottad a darabot, a jelmezt és a díszletet. Amikor viszont te találsz ki valamit, és arra később ránézel, az már te vagy. Látod a hibáidat, a felelőtlenségedet, az ostobaságaidat és a hazugságaidat.

A Szegedi Szabadtérin például Koncz Gáborral rendeztem egy előadást, ami hatalmas dolog volt számomra bútorasztalosként. Koncz Gábort és még tizenöt embert igazgattam, de körülbelül annyi érzékem van hozzá, mint az üregi nyúlnak. 

Akkor hogyan kerültél helyzetbe? 

Mindenre pályáztam, nyertem, és ebbe az utóbbiba a Szegedi Szabadtéri is beszállt. Kilencszáz ember nézte, horrorisztikus élmény volt számomra. 

Közelítve a jelenhez, a Miskolci Nemzeti Színház Kivilágos kivirradtig előadása elnyerte a legjobb előadás díját a kritikusoktól. Mikor éreztétek meg, hogy ez valami nagyon komoly dolog lehet? 

A próbák alatt sokáig azt hittem, hogy ennél nagyobb katyvasz az életben nincs. És egyszer csak minden a helyére került, mint valami csoda. Mindenki ugyanezt érezte, és azóta sem tudjuk, hogy mitől. Mindenki elkezdett úgy muzsikálni a másik alá, minden egyénieskedés nélkül, ahogy kellett. Nem tudom, mikor sikerülhet ez még egyszer. De ha már ez az egy volt az egész életemben, már az is nagyon jó. 

Kivilágos kivirradtig (fotó: Gálos Mihály Samu)

Mindig érdekes látni, ahogyan különböző generációk és színházi dinamikák, nyelvek találkoznak egy előadásban, ahogy például az Emberek alkonyánál, amiben a k2 fiataljaival együtt játszotok. Az ilyesmi gyakran láthatóan komoly nehézséget okoz az idősebb és másfajta színházhoz szokott színészek számára. Neked voltak ilyen nehézségeid? 

Én Aradról jöttem, nekem ez őrületben még kevés is volt. Nekem az operett a furcsa, ahová szép ruhába bemegyek énekelni, ez nem volt az. Az egyik pillanatról a másikra át tudtam állni. Én még hetvenévesen is az akkori húszéves k2-sökkel akarom nyomni ugyanilyen frissen. 

Nagyon sok díjat kaptál, zömében az Aradi Kamaraszínházban játszott monodrámáidért. Mennyire fontosak neked az ilyen jellegű elismerések? 

Az első díj emblematikus volt, a harmincötödik már nem. Ez persze elég hülyén hangzik, mert minden díjnak nagyon örül az ember, és nagyon jó, hogy van negyven díjam. Ami különösen jó érzés volt, hogy Arad Kiválósága lettem: Romániában, egy román önkormányzattól, a román polgármester aláírásával kaptam azért, mert szerintük sokat tettem Aradért. A másik ilyen nagy élményem a Déryné-díj, amit Miskolctól kaptam. Ez a két város a legfontosabb az életemben.

Amikor valamilyen fesztiválon díjat nyertem, mindig arra gondoltam, ha én voltam a legjobb, milyen lehetett a többi. Állandóan az volt az érzésem, hogy nem engem díjaztak volna, ha jobb előadások lettek volna. Bukarestben a Fest(in) pe Bulevard-on viszont nagyon komoly román színészek voltak, hemzsegtek az Al Pacinók. Miután ott nyertem, fél napig kihúztam magamat járás közben.  

Harsányi Attila és Piti Emőke az Emberek alkonya előadásában (fotó: Éder Vera)

És a most kapott Jászai-díj? 

Olyan emberek javasoltak erre a díjra mint Vajda Márta, a miskolci ötös és Tapasztó Ernő. Ezeket az embereket nagyra becsülöm! Nagyon örülök a díjnak, és az is kiderült, hogy ráadásul finom: a fiam előszeretettel csócsálgatja. 

Kiknek a véleményére adsz leginkább? 

A legnagyobb dicséretet az életemben Rusznyák Gábortól kaptam, amikor egyszer azt mondta, hogy „nagyon jól színészkedtél”. Mivel őt szinte lehetetlen meggyőzni. És Zsótér is mondott egy nagyon jó dolgot. Nekik elhiszem. 

Vannak színészek, akik nem szívesen mondják el a közélettel és a politikával kapcsolatos gondolataikat. Te mennyire vállalod fel a véleményedet? 

Egyrészt nem vagyok elég okos ilyesmikkel foglalkozni, másrészt, ha foglalkozom is, azt érzem, hogy lealacsonyít. A munkámmal próbálok tenni valamit ezekkel az ügyekkel kapcsolatban: bejárni a börtönbe az elítéltekkel dolgozni, ha valaki elesik az utcán, felsegítem, és igyekszem nem gyűlölködni csak azért, mert mindenki ezt teszi. De például a CEU-val kapcsolatos tanártüntetésen ott voltam, és ha bármi olyan jellegű megmozdulás van Miskolcon, amivel egyetértek, azon részt veszek. 

És mit gondolsz a színházi szakmán belüli politikai-ideológiai megosztottságról? 

Nevetséges ez a marakodás ezen a fikarcnyi koncon. Annyira óvodás ez az egész, fel kellene öltözni óvónőnek, és elverni a seggüket, hogy hagyjátok abba a marakodást és menjenek szépen játszani. Amikor az Újszínház igazgatói kinevezése ellen tiltakoztak, mentem és aláírtam. Szimpátia lájkokat küldtünk, ez is tiszta óvoda. De túl a színházon, egy korábbi közvélemény-kutatásból kiderült, hogy a magyarok nagy része többek között idegengyűlölő, és még egy rakat negatív dolog jött ki. A riporter egy interjúban megkérdezte az ezzel foglalkozó egyetemi tanárt, hogy miért nem cseréljük le a politikai elitet. „Ugyan kire, ezek vagyunk mi?!” – válaszolta a professzor. Amióta idetettük a lábunkat, csak acsarkodva rohangálunk a világban. 

Harsányi Attila (középen) a La Mancha lovagja című miskolci musicalben (fotó: Gálos Mihály Samu)

Néha nagyon bosszant, és kidobnám a tv-t az ablakon, máskor meg röhöghetnékem támad, hogy még mindig itt tartunk. Ha elolvasod Ady Endre publikációit, rájössz, hogy száztíz éve semmi nem változott itt. És ezek hívják magukat komoly embereknek, ők az igazodási pontok.  Amíg sok olyan ember él itt, amilyen például a váci püspök, Beer Miklós, addig nem megyek el. Ha ők kibírják, én is kibírom. Máskor azt érzem, hogy valamit tényleg kellene csinálni. De mit? Minden esetre április 8-án elmegyek szavazni. 

Azt kezdem érezni, hogy neked a színház valamiféle szigetszerű menedék ebben a világban. 

Az egyetlen hely a világon, ahol bármit meg lehet csinálni, olyan, mint egy homokozó a gyereknek. Nagyon jó, amikor úgy szórakoztatsz, hogy látod, a másik veled szemben a nézőtéren majd megpukkad. 

A mai napig nem érdekel semmi más, csak úgy foglalkozni egy problémával, hogy átfőzöm magamon. Mint amikor a nap összes mondatát beleteszed a kotyogós kávéfőzőbe, alárakod a szádat, és az egész átfolyik rajtad. Nem igazán érdekel, hogy ki mit gondol rólam, az az ember érdekel, akiről a szerep kapcsán lehet gondolkozni. Mint ahogy a Rudolf Hess tízparancsolatában sem a fasizmus érdekel, hanem a saját fasizmusom. Aztán lesz, ami lesz, leköpnek érte vagy közömbösek lesznek, mindegy is. De amíg a próbafolyamat alatt foglalkoztat, addig azzal az emberrel élek együtt, és ennél fantasztikusabb nincsen. 

Nem is értem, miért kapok érte pénzt, én csak szórakozom. Ez nekem nem munka. Én magam egy rettenetesen sekélyes és unalmas ember vagyok, ezek a figurák viszont feltöltenek izgalommal és gondolattal. Azt sem bánnám, ha soha többé nem írnák le a nevemet. Milyen hülye mánia ez! Azon gondolkodik egy ember, hogyan csináljon meg egy másik embert. Tiszta baromság, nem?

Köszönet Hegedűs Katalinnak az interjú elkészítésében nyújtott segítségért. 

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Harsányi Attilát Kiválóság díjjal tüntetik ki Aradon
Györgyjakab Enikő és Harsányi Attila lettek a legjobb színészek Bukarestben
Tarolt az Aradi Kamaraszínház a bákói monodráma-fesztiválon
Miért és hogyan készül egy börtönszínházi előadás elítéltekkel
Átadták az állami művészeti kitüntetéseket