A Scallabouche Társulat vezetőjét a korábban bemutatott, egyetlen nézőnek játszott Vallomás, és a most bemutatásra kerülő Frank Stein című előadásukról kérdeztük.

A Scallabouche 2000-ben alakult Alexis Latham vezetésével: Előadásaik a próbák közbeni improvizációk során nyerik el végső, az improvizációnak az előadásban is teret hagyó formájukat, megőrizve azokat a spontán és szabad energiákat, amelyeket a színészek a próbák alatti improvizációk közben tesznek hozzá a produkcióhoz. Megfogalmazott céljuk, „olyan színházi előadásokat létrehozni, amely a való élet örömeit és veszélyeit idézi meg a színpadon, legyen ez bármily felkavaró mind a színész, mind a közönség számára”. 

Alexis Latham a Vallomás előadásának díszletében (fotók forrása: Scallabouche)

Legújabb bemutatójuk, a Frank Stein Frankenstein történetéből indul ki, ám messze elrugaszkodik attól. Alexis Latham-et azonban előbb a korábban bemutatott Vallomás című előadásról kérdeztük, amelyen Alexis Latham mellett egyetlen néző vesz részt, aki egyben társszereplője is a produkciónak. Az előadás alaptémája a mai napig feldolgozatlan ügynökmúlt. Személyes tapasztalatunk szerint ez egy egészen különleges és megrázó erejű közös játék.

Hogyan zajlik ez a nem mindennapi színházi előadás?

Csak én vagyok a térben, és a nézőket egyesével hívjuk be. Mikor a néző belép a terembe, üdvözöljük egymást, és azzal kezdem az előadást, hogy összegyűjtöm a benyomásaimat arról az emberről, aki ott ül velem szemben. Igyekszem őt megismerni, a gesztusaiból és a hozzáállásából látom, hogyan közelíthetek felé. Személyesebbé teszem a beszélgetést azzal, hogy megpróbálom összekötni a róla alkotott észrevételeimet a játékkal úgy, hogy az előadásba beépítve elmondom neki a róla megfogalmazott benyomásaimat.  

Például, „Úgy látom, még most is nagyon határozott a tekinteted”. Néha meglepődnek, mert beletrafálok, néha kijavítanak, amivel új információkat kapok róluk. Mindezzel közvetlenebbé válik a beszélgetés, és megteremti a közös múlt érzetét. Ezzel ők is könnyebben bele tudják élni magukat a szituációba. Abban a fél órában két történet is felépül egymás mellett, párhuzamosan. Egyrészt az előadásszövegből kirajzolódó történet, másrészt a néző és én köztem felépülő közös múlt története.

Hogyan reagálnak általában a nézők erre a speciális helyzetre, és milyen meglepetések értek előadás közben?

Jellemző, hogy a nézőt felkavarja, érzékenyen érinti, és sokukat megkönnyezteti a darab. Gyakran érzem, hogy a néző valamit nagyon mélyen átél, és dolgoznak benne az érzések, benyomások, gondolatok, emlékek. Besúgott és az őt besúgó ül egymással szemben. Egyik alkalommal egy 18 éves lány lépett be a terembe, aki az első pillanattól kezdve partner volt, és részt vett a játékban. Pontosan ismerte, értette a szituációt, reagált, kommunikált, szerepet játszott. Benne is láthatóan kavarogtak az érzések, és az előadás úgy ért véget, hogy nem bocsátott meg. Ez nagyon érdekes volt. Azt érezte, ez nem korrekt, ez így nem igazságos. Több évtizeddel későbbi bocsánatkérés… például az ő reakcióján nagyon meglepődtem. 

Szalontay Tünde és Alexis Latham a Fank Stein próbáján (fotó: Brozsek Niki)

És mi van akkor, ha nem mennek bele a játékba?

A nézők, még ha nem is vesznek részt aktívan az előadásban, hiszen lehetnek passzív szereplői is annak a fél órának, de ahogy belépnek a térbe, már nem magánemberként vannak jelen, hanem egy szerepet kapnak tőlünk, amitől a produkció szereplőivé válnak. Voltak többen is, akik ezt a szerepet nem akarták elfogadni. Nem fordultak ki a teremből öt perc után, végig csinálták velem a félórát, de végig tagadásban tartották magukat. Az előadás így is működött, csak nehéz volt vezetni a történetet, és minden reakciójukat beépíteni a szituációba. Például a „nagyon rég találkoztunk!” mondatomra a „de mi még sose találkoztunk!” válaszokat kaptam tőlük.

Végig az előadás alatt egy asztalnál ülünk. Van egy pillanat, amikor felállok, hátramegyek a terembe és bekapcsolok egy zenét. Észrevettem, hogy ez idő alatt minden olyan néző, aki elutasította a reakcióival a szerepjátékot, az asztalon lévő pohár vízért nyúlt. Láttam rajtuk… feszültek. De erre számítottam, hiszen nem mindenki szereti az ilyen szituációkat, mivel fel kell venni egy maszkot és szerepet játszani. Viszont két dolog is biztonságot nyújt, az egyik, hogy a játék úgy is működik, ha a néző nem szólal meg. Ha nem reagál, csak figyel, tehát nem kell szerepelnie. A másik, hogy nincs más néző, aki látná őt, aki előtt esetleg zavarban kéne lennie. Ma már ezt pontosabban is kommunikáljuk az előadásról az emberek felé.

Áttérve a most készülő előadásotokra, a Frank Steinre, a leírásból úgy tűnik, eléggé messze léptek el Mary Shelley regényétől. Miért és miben tudott kiindulópont lenni Shelley története?

Az előadás valójában nem egy Frankenstein adaptáció. Ezzel együtt több ponton is kiindulópontot jelentett a számunkra Mary Shelley szövege. Az alapmotívumunk, amikor a regényben Frankenstein az általa teremtett szörny felett elvesztette a kontrollt. Mintha az írók alkotta figurák önálló életre kelnének, és íróik ellen lázadva, saját kezükbe vennék sorsuk irányítását. Mi az előadásban ezekkel a pillanatokkal is foglalkozunk. Amit ebben a darabban szeretnénk megmutatni, hogy valójában mindenki valahol egy író, hiszen minden ember fejében van egy narratíva saját magáról, az életéről, az emberekről, eseményekről. A saját narratívánkat darabokból rakjuk össze, apránként építjük fel. Mint Frankenstein, ahogy darabokból alkotta meg a maga teremtményét.

A saját narratívánkba másokat is beépítünk, és különböző szerepekbe helyezzük őket. A feszültség sokszor abból fakad két ember között, amikor valamire nem úgy reagálunk, mint ahogy a másik ember a saját narratívájába beépítené azt. Elveszti az önmagában felépített karakter felett a kontrollt, mert az illető a valóságban máshogy viselkedik. 

Jászberényi Gábor és Szalontay Tünde a Frank Stein próbáján (fotó: Stefán Gréta)

"A szörny hangja mindenkiben benne van: a sóvárgó taxisofőrben, egy önigazolást kereső fiúban ... " - írjátok. Mi ez a szörny és hogyan kerül belénk?

Ez a szörny mindenkiben benne van, például amikor az ember szeretne valami különlegeset alkotni, előfordul, hogy teret kell hagyni ennek a szörnynek, de ilyenkor oda kell figyelni, hogy tudatosan kezeljük a helyzetet. Ez veszélyes, mert sokszor az ember ezt nem tudja ki- és bekapcsolni magában. A negatív energiákkal pillanatnyi sikerekhez jutunk, és ez a negatív energia először rossz érzést okoz, ám a korábban elért eredmények miatt újra ezt az utat választjuk, a siker okozta jó érzés erősödik, a rossz érzést pedig először megszokjuk, aztán már nem is érzékeljük.  

Itt van például Harvey Weinstein esete, tehetséges embernek tartják, aki jó érzékkel tud hatni az emberekre, jó problémamegoldó személyiség, megosztó természete ellenére szakmailag elismerték. Egy idő után már a személyiségévé vált morálisan nem védhető természete. Megszületett a szörny.

És milyen lenne szerinted egy narratívák nélküli élet? Mikor hoz létre egy narratíva boldog embert és mikor boldogtalant, vagy éppen szörnyet?

Egy narratíva nélküli élet szabadságot jelent. A narratíva akkor tesz boldogtalanná egy embert, ha egy másik történetébe ragadva játszunk szerepet, a másik szabályai szerint. Ha ez kéretlenül történik, akkor alkotjuk meg a másikból a szörnyet. (A politikában pont ez történik ma, a politikai narratíva részesévé teszi az embereket saját szörnytörténetének létrehozásában.) 

Alexis Latham a próbán (fotó: Stefán Gréta)

"Ezek a rémisztő, kihallgatott történetek, amelyeket Londonban és Budapesten, villamoson, vonaton vagy az utcán rögzítettek a társulat tagjai, alkotják az előadás vázát"- áll az előadás felvezetőjében. Miféle rémisztő beszélgetések ezek, és hogyan lesz belőlük előadás?

Ezeket a beszélgetéseket utcán, taxiban, repülőtéren, vonaton rögzítettük, és az előadásba ezeknek a vázát használtuk fel. Kiinduló-szituációként kezeltük őket, és kezdtünk el rajtuk dolgozni. Több jelenetet, karaktert is felépítettünk a párbeszédekből kiemelt elemekből. Ezek a beszélgetések azonosak abban, hogy az emberek, akiket hallgattunk, feltűnően próbálták manipulálni, irányítani beszélgetőpartnerüket és a hallgatóságot. Magunkra öltünk egy szerepet, ami egy darabig működik, aztán egy idő után már nem lesz élhető, nem működik tovább. Mint Frankenstein teremtménye. Kirekesztetté vált, mert az a szerep, amit ő kapott, nem volt élhető.

Egyre több lehetőség van manapság arra, hogy nyilvánosan is elmesélhessük a történetünket (szociális háló oldalai, tv és rádió csatornák, sokkal több technikai eszköz áll rendelkezésünkre). Ez a háttér egyre inkább arra buzdítja az embereket, hogy magukat helyezzék a főszerepbe, és egyre inkább manipulálják környezetüket és a nyilvánosságot.

Ebben az esetben milyen improvizációs módszereket használtok a próbák során? 

Ez alkalommal is improvizáltunk, de most másképp. Főleg a próbaidőszak elején sok storytelling technikát használtunk. Fontos volt, hogy megnézzem, hogy tud a csapat együttműködni, hogy tudunk közösen történeteket felépíteni. Azt láttam, hogy jól tudunk együtt dolgozni, jó hangulat alakult ki, és ez nagyon fontos alapot teremtett a későbbi munkafolyamatnak. Sokat használtuk a narrációs technikát, narratív improvizációs technikával építettük fel a jeleneteket.

Hogy zajlik egy storytelling? Például a próbák során mi ezzel a technikával úgy dolgoztunk, hogy a színészeket belehelyeztem egy alapszituációba, különböző karakterekbe, amikből ők kiindulva elkezdtek mesélni magukról, történeteket, figurákat alkottak meg. Közben egy-egy kérdéssel vezettem őket a történetükben. Izgalmas dolgok születtek így. 

Jászberényi Gábor (szemben) a próbán (fotó: Stefán Gréta)

Nagyon érdekes volt a narratív improvizációs technika is. A színészek egymást, vagy önmagukat narrálták. A gondolataikat, a cselekedeteiket. Ez a technika az előadásban is végig jelen lesz. Kétféle narrációval dolgoztunk. Egyik az ok-okozati, amikor a jelenben azért teszek, vagy épp nem teszek meg valamit, mert összekötöm a cselekedetemet egy múltbéli eseménnyel, annak hatására hozok döntést a jelenben. A szituációs narráció pedig a jelenben létezik anélkül, hogy annak menetét egy múltbéli esemény befolyásolná…. ezek nyitottabbak maradnak a néző számára, itt nem mondjuk el nekik, mi miért történik, hagyjuk, hogy a látottakat ők maguk kössék össze saját élményeikkel, emlékeikkel.

A most készülő előadás mennyiben lesz más, mint amilyeneket eddig láttunk tőletek?

A Frank Stein azt gondolom, egyrészt a mozaikos jelenetépítkezésből adódóan tipikus Scallabouche előadás lesz, másrészt a hangulata miatt, a sok narratíva miatt más is lesz. Van könnyed, humoros, szórakoztató része a darabnak, ami alatt ott van az a gondolati sík, amiről ezzel az előadással kommunikálni szeretnénk. Szabadabb, vadabb energia van az előadásban. Kíváncsian és izgatottan várjuk, hogy amikor ott ül majd a közönség, milyen új energiák jönnek létre, hogy fog működni az előadás.

Török Ákos email interjúja

...

A Vallomás legközelebb május 11-én látható a Jurányi Házban. A Frank Stein bemutatója pedig május 17-én, este 7 órától lesz ugyanott, majd az előadás ezt követően május 18-án, este 7 órai kezdéssel látható ugyanott.