Sárközi-Nagy Ilona: „Elmélyülni egy ilyen anyagban életre szóló ajándék”

A debreceni színésznő Mását alakítja Csehov Három nővér című darabjából, amelyet Ilja Bocsarnikovsz állított színpadra. Interjú. 

Az orosz rendező új köntösbe bújtatta a klasszikus darabot. Az előadás bekerült a POSZT idei versenyprogramjába.

Milyen volt együtt dolgozni Ilja Bocsarnikovsszal?

Iljával nagyon felszabadító dolgozni. Azt éreztem, hogy óriási biztonságban vagyunk, hogy minden rezdülésünket érti és leképezi, talán azért is, mert nem beszéli a nyelvet, és nem a szövegre koncentrál, hanem pontosan arra, ami a szöveg alatt, mellett, mögött történik a színésszel. Biztos vagyok benne, hogy nem mindenkire hatott ugyanúgy, de én úgy éreztem, nagyon értjük egymás humorát, és ez már önmagában elég egy közös nyelvhez. 

Három nővér (fotók: Máthé András)

Mennyire más színházi világlátást, munkamódszert hozott ő, mint amihez hozzá vagy szokva?

Azt mondják, akik láttak már orosz színészeket próba közben, hogy alapvetően intenzívebben és tettrekészebben dolgoznak. Mintha folyamatosan a startvonalnál állnának, és csak arra várnának, hogy eldörrenjen a pisztoly. Mi hajlamosabbak vagyunk tűnődni, kicsit téblábolni, amíg ki nem rajzolódik a karakter, és aztán beleereszteni magunkat, amikor már fejben összeáll. Oroszországban jóval tovább tart egy próbafolyamat, mint nálunk, szóval jobban el tudnak mélyülni egy-egy anyagban.

Nekünk annyiban volt szerencsénk, hogy a szokásos hat hetes próbafolyamat előtt volt egy workshopunk, amikor a Három nővérrel foglalkoztunk, de nem a klasszikus olvasópróba-elemző próba-rendelkező próba felállásban, hanem etűdöket kért tőlünk, a szerepünkkel vagy akár az egész darabbal kapcsolatban. Ez sokunknak elsőre picit ijesztő volt, mert elszoktunk tőle (utoljára a főiskolán csináltam ilyet), viszont kiválóan alkalmas arra, hogy tágabban tudjuk értelmezni az adott szituációt vagy karaktereket. Asszociatívabb, kreatívabb és bátrabb ez a módszer.

Csehovnál minden mondat rejt magában egy kimondatlan narrációt. Ebből kifolyólag mennyire adta magát nehezen a szöveg?

A szöveggel a próbák alatt folyamatosan dolgoztunk, Kozma András, aki az előadás dramaturgja és fordítója is, hozzánk és a koncepcióhoz igazította az anyagot. Ez a szöveg alatti rejtett narráció pedig többféle megoldásra is lehetőséget ad, ezért tudunk sokan sokféleképpen nyúlni Csehovhoz.

És hogy látod, miben különbözik ez a Három nővér a korábbi feldolgozásoktól akár játékmódban, akár drámavezetésben?

Ilja viszonylag szabadon bánt a szöveg szerkezetével. Kihúzott, átpakolt jeleneteket, vagy éppen visszaismételt egy-egy rövid részt. A húzások egyik oka nagyon prózai: Debrecenben korán elmegy az utolsó busz, úgyhogy nincs mese, ha ott akarjuk látni a nézőket még a tapsrendnél is, ehhez igazodnunk kell. A másik oka, és ez már a művészi oldala, hogy lendületes, expresszív első felvonást akart létrehozni. Ez a játékban is megjelenik, elhagytuk a melankóliát, a csehovi figurákra jellemző belső figyelmet.

Ha a legendás Ascher-féle Három nővért veszem, sokkal filozófikusabb, szofisztikáltabb előadás jut az eszembe, aminek a végére csúcsosodik ki a szenvedély. Az a fajta játékmód intenzív figyelmet kíván a nézőtől, hogy a látszólag semmilyen történés mögött felfejtse a valós belső mozzanatokat. A debreceni előadás erős képekkel, beszédes zenével, hol játékos és könnyed, hol robbanásszerű színészi játékkal operál, ezzel is segítve a nézőt az értelmezésben. Nálunk finomságok helyett éppen a kivetítése van a folyamatoknak, mintha egy nagy színes vászonra rá lenne festve minden, ami legbelül zajlik. Ezen belül használunk persze kis vékony ecseteket és széles szobafestő pemzlit is.

Ónodi Eszter egyszer azt nyilatkozta, hogy minden színész álma, hogy Csehov-szövegeket mondjon. Te hogy vagy ezzel?

Amíg az ember nem játszik Csehovot, nem is tudja, hogy mennyire fontos. Nemcsak azért, mert színészileg óriási feladat, hanem mert elmélyülni egy ilyen anyagban életre szóló ajándék.

Azt is szokták mondani, hogy Csehovot nagyon könnyű elunni, mert alig-alig van cselekménye. Számodra mi az, amitől érdekes tud lenni a Három nővér és Mása karaktere?

Attól az alapvető és legelemibb kérdéstől, hogy miért élünk. Így, harmincöt éves, felnőtt nőként egyre gyakrabban foglakoztat a kérdés: kik vagyunk, mi határoz meg bennünket, a környezetünk, vagy mi magunk? A döntéseink hogyan születnek, milyen belső, vagy külső erőnek rendeljük alá őket? Anyaként sokszor tudok úgy tekinteni a fiamra, mint létem igazolására, de szükségem van valami más kapaszkodóra is. Ez a hit lenne? Egy felsőbb erőben? Vagy én magam vagyok a teremtő erő?  Ha csupa Natasa ül a nézőtéren, valószínűleg unatkozni fognak, mert másra vágynak. Ha érzékeny és gondolkodó emberek, lehetetlen, hogy ne ragadja meg őket Csehov mérhetetlen tudása az emberről.

Mi volt a legfontosabb instrukció, amit a rendező Másával kapcsolatosan adott neked? Milyen a te Másád?

Hogy ne játsszak Csehovot. A legfontosabb instrukció a férjével való viszonyára mutatott rá, arra, hogy ennek a rossz házasságnak az alapja a csalódottság, ami visszafordíthatatlan. A szerelem elmúlhat, átalakulhat, de csalódni valakiben, akit nagyra értékeltünk előtte, az olyan szilánkosra törés, amiből már nem lehet újra építeni a vázat.

Korábban játszottál már egy Három nővérben Kaposváron, ekkor Irinát alakítottad. A mostani próbafolyamat során tudtál támaszkodni erre a korábbi tapasztalatra, darabértelmezésre, vagy teljesen az elejéről kellett indítanod a karakterépítést?

Bennem volt, persze, ez a korábbi előadás, de igyekeztem távol tartani magamtól, hogy meg tudjam teremteni a saját Másám. Sokszor hallottam a fülemben Sipi (Sipos Eszter) hangját, de muszáj volt kitörölnöm, hogy ne befolyásoljon. És ahogy haladtunk előre a próbafolyamatban, ahogy kezdett kialakulni az előadás útja, egyre inkább sikerült. De azért van egy mozdulat, amit belecsempésztem magamnak az ő akkori Másájából, apróság, de ilyenkor mindig rá gondolok, és ez nekem jólesik, mert így mégiscsak van egy folytonosság. 

A munkafolyamat alatt fedeztél fel hasonlóságot közted és Mása között? Ő vagy Irina áll hozzád közelebb?

Az elején megijedtem, hogy semmi közöm Másához. Sokkal inkább Irina álmodozó lénye áll hozzám közelebb. Legalábbis így hittem. De valójában olyan sok különbség nincs a nővérek habitusa és karaktere között. A velük történt események között annál inkább. Irinaként nem élhettem meg a szerelmet, Másaként megkaptam és el is veszítettem. És rájöttem, hogy mennyire ismerős az a veszett magány is, amivel Mása az első felvonásban bolyong, hogy sehol és senkivel nem tudja megosztani sem a gondolatait, sem az érzéseit.

És mit gondolsz, Versinyinhez tényleg valódi szerelem fűzi Mását, vagy csak egyfajta monomániát jelent ez a viszony?

Nem gondolom monomániának. Egy menekülés abból a boldogtalanságból, amibe lassan beleőrül. Egy szenvedélyes vágy, amibe belevetíti a szerelmet. De ki mondja, hogy ez nem szerelem, ha egyszer úgy éli meg, hogy az? Kilátástalan helyzetéből egy még kilátástalanabb viszonyba veti magát, de ha ez nem történik vele, talán még kevésbé tud tovább élni, mint magával a veszteséggel.

Ebben a kilátástalanságban és boldogtalanságban mit jelenthet Moszkva?

Moszkva az elvágyódás jelképe, de valahogy Másának még azt sem jelentheti. Egy emlék a múltból, ahol még minden szép volt és jó. Legalábbis a nosztalgikus révedés széppé teszi. De Mása Moszkvája valójában Versinyin, vagyis a szerelem, az új élet lehetősége, mert egy házasságból kell menekülnie, ami abban a korban nem volt egyszerű.

Mit gondolsz, milyen fordulat kellene ahhoz, hogy a nővérek valóban változtatni tudjanak az életükön?

Erre ma már rengeteg segítséget ad a pszichológia. Hogy megismerjük saját magunkat, és változtatni is tudjunk az életünk bizonyos területein. Van, akinek könnyebben megy, van, akinek nehezebben, de az mindenképpen segít, ha felismerjük a problémát, és az is, ha tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. És egy picit itt visszatérnék egy korábbi kérdésedre: nem igaz, hogy nincs cselekmény, csak itt a fejekben zajlik. Ahhoz nagyon sok mindennek kell történni, hogy az emberek tehetetlenek legyenek. Sok történés kezdődik el, terelődik tévútra befejezés nélkül. Ez pedig egy örök körforgás, 200-300 év alatt szinte semmi sem változott, ahogy Tuzenbach mondja: ezer év múlva is sóhajtoznak az emberek, hogy „De nehéz az élet!”, és ugyanúgy félnek a haláltól és nem akarnak meghalni.

Az interjút Dézsi Fruzsina készítette. A POSZT honlapján megjelent eredeti szöveg itt olvasható.

(Forrás: POSZT)

Kapcsolódó cikkek

„Itt nyoma sem lesz a melankóliának” – Három nővér Debrecenben
Ezek az előadások kerültek be az idei POSZT versenyprogramjába
Térey János: „A magyar nyelvű színház jólfésült és jól nevelt”