Boszorkányüldözés Alföldi módra – Kritikák A salemi boszorkányokról

Alföldi Róbert Szombathelyen állította színpadra a salemi boszorkányüldözés történetét. A kritikusok szerint az évad egyik legfontosabb előadása.

Arthur Miller 1953-ban írt drámát az 1692-ben megtörtént események alapján. Az Amerikába vándorolt angliai telepesek által lakott Salem Village-ben (ma Danvers), egy Salem melletti faluban pár fiatal lány, köztük Abigail Williams, Ann Putnam, Betty Parris, Mary Warren és Susanna Walcott több környékbelit is megvádolt azzal, hogy rontást tett rájuk és megbabonázta őket. A kor puritanizmusa, hiedelmei és félelmei által keltett tömeghisztéria hatására tizenkilenc embert felakasztottak, egyet agyonvertek és sokakat bebörtönöztek. Alföldi Róbert  Hubay Miklós fordításában állította színpadra a darabot Szombathelyen. 

A salemi boszorkányok (fotók: Mészáros Zsolt)

A színészi játékok magas színvonalában és az előadás fajsúlyosságában egyetértenek a kritikusok. Jászay Tamás  Szinhaz.net-en és Gabnai Katalin  Revizoron megjelent írását olvastuk egybe.

Jászay Tamás miután az előadás zavarba ejtő voltáról ír, az előadás sajátos látványvilágát elemzi: „nem mondom, hogy Kálmán Eszter megoldotta ezt az előadást a díszlettel és a jelmezekkel, de ritkán látok ennyire sokrétű, beszédes, mindvégig gondolkodtató, ennek ellenére tulajdonképpen mindvégig statikus, alig megmozduló látványvilágot”. „Csak, hogy helyükre kerüljenek a dolgok, mondom, hogy persze a rendezés és a színészek változtatják valódi, színházi térré a most kínos leegyszerűsítéssel művházdíszletnek mondott teret” – fűzi hozzá.

„Egy tágasságában is nyomasztó, barna dobozt nézünk végig, a szocreál kor megismételhetetlen csodáját furnér falakkal, fehér lakótelepi ajtókkal, meg a mindehhez dukáló, falra aggatott virágtartókkal, bennük szomorú növényekkel, az egykor gyűlöletes, mára retróvá, vagyis trendivé patinásodott konyhabútorral” – írja le a díszletet. „A ruhák egy eldugott lakótelepi turkáló legszebb darabjait idézik, de persze fifikásan. Sok ruhaneműn feltűnik és visszaköszön a kék, a remény, az ígéret, a megnyugvás színe” – fűzi hozzá a jelmezekkel kapcsolatban, hozzátéve – „Amúgy tényleg, mert órákon át élvezettel nézem a divatjamúlt divatbemutatót. Kálmán Eszter az új tervezőgenerációnak már régóta nem ígérete, hanem az egyik leginkább figyelemre méltó tagja”.

„Alföldi pályáján azért lehet fontos ez az előadás, mert bár a köztudat folyton az aktualizálás, mi több, az aktuálpolitizálás vádjával/elvárásával szembesíti a rendezőt, nekem nem rémlik olyan bemutatója, ahol a szereplők ennyire nem törődtek volna mondataikban azzal, hol is játszódik a történet. Nincs egy huncut kis utalás se az első részben egy darabig az ajtó fölött lógó magyar címerre, se annak egyértelműen elődjeként azonosítható jelképre, a konyhaszekrény tetején gondosan kitámasztott vöröscsillagra, ahogy a szériát hamarosan folytató, különböző pózokban feltűnő keresztre sem” – tér rá a rendezésre.

„Lehetne sorolni, hogy még miről nem vesz tudomást senki, amiről mi, nézők, folyamatosan értesülünk. Nem is egyszerűen értesülünk, hanem ez okozza azt a jófajta borzongást, amiről írtam korábban: Proctorék meg a többiek azért nem teszik szóvá a kis magyar pornográfia újabb bekezdéseit, mert ők ebben élnek, ez nekik a természetes, nincs választásuk azon kívül, hogy megszoknak vagy megszöknek” – fűzi hozzá az elején említett zavarba ejtő borzongásra utalva.

„Alföldi szövegváltozata nem egyszerűen lerövidíti a drámát. Mintha késélezővel a kezében matatott volna a milleri textuson: a vége az, hogy a szöveg olyan éles, mint a penge, fel-felszisszenünk, ha némelyik mondat túl közelre szúr. Sok karakter új jellemvonásokkal gazdagodik az eljárásnak köszönhetően, mintha csak a fölösleges kinövéseket levagdosták volna róluk. Az alakok egyértelmű körvonalakat kapnak a rendezőtől, de hogy mindez milyen tartalommal telítődik meg, rajtuk áll” – írja a kritikus. 

„És itt sem csalódik a figyelmes néző, mert vannak, akik apró villanásokban, mások meg egész estén át tartó építkezésben jeleskednek” – fűzi hozzá a színészi alakítások kapcsán.

„Az utolsó felvonás a börtön didergető hidegében zajlik, ahonnan csak egy kiút létezik a szereplők számára. Szinte megáll az idő, a mozdulatok lelassulnak, súlya, tétje van minden gesztusnak, minden nehezen eldadogott szónak. Proctorék elbúcsúznak egymástól, Johnnak indulnia kell az akasztásra. Aztán golyószórók hangja hallatszik, amit dermedten hallgatnak a bentiek. Vajon odakint ki lő kire? A karhatalom megelégelte a kisipari kivégzési módszereket? Netán a színfalak mögött szervezkedő ellenállás Proctor kivégzését tekinti jelnek küzdelme megkezdésére? És ha esetleg ez így van, akkor lehet, hogy pislákol, létezik, győzni akar a remény? Nincs válasz” – zárul a kritika.

„Akiket félelemre nevelnek, azok életében a személyes balsors és a társadalmi nyomorúság úgy összeadódhat, hogy a hazugság csodafegyvere pazar pusztítást tud véghezvinni benne. Az ellopott törvény stiklikre való alkalmazása minden esetben királyi út egy közösség megsemmisüléséhez” – olvassa a darabot és az előadást Gabnai Katalin. 

„Levegőt! Ez az első érzete a nézőnek, amikor Kálmán Eszter mennyezetig nyersszín furnérlapokkal burkolt, szorongató közösségi terme eléje tárul. Mintha valamely magyar faluház esketésre, gyűlésekre és használt ruhák bálabontására is alkalmas nagytermét látnánk, annak narancsszín kredences teakonyhájával együtt” – fogalmaz a díszlet kapcsán.

„A ruhákat is tervező Kálmán Eszter e két házaspárt alighanem valami közeli turkálóból öltöztette föl. Putnamné barna kockás szövetszoknyájához kékvirágos, fehér blúzt visel, ünnepibb pillanatokban viszont gazdagéktól levetett, galambkék kiskosztümben feszít. Sírnivaló a sokat dolgozó kisember suhogós, kék melegítője, s nagy találmány a szülés után orvosilag ellátatlanul maradt falusi asszonyok fájdalmas pózában megjelenő, derékszögben előre hajló, járókeretes, nejlon otthonkás Kiss Mari Rebecca figurája” – írja a jelmezekről.

„Szombathelyen megrendítő előadás született” – írja, később a színészi játékokkal kapcsolatban hozzátéve – „Alföldi Róbert az a rendező, aki föl tudja mérni, mire képes egy-egy színésze, s meddig bír igaz lenni egy-egy játékosának megnyilvánulása. Nincs a színpadon ember, aki ne a legjobb formáját futná”. 

Gabnai Katalin szintén a zárójelenet nyitott mondatával zárja írását: „Az előadások legtöbbjében ilyenkor, a szerzői utasításnak megfelelően, a kivégzést kísérő dobok pergése hallik, egészen a függöny lehulltáig.  Szombathelyen lövések hallatszanak. Golyó általi halál jutna Proctoréknak? Kik lőnek most kikre? S alig bír eszmélni a remény: esetleg az andoveri lázadás ért idáig?  Csak nem? Csak nem? Hát mégis? Van ilyen? Sötét”.

További kritikák az előadásról

Art7 - Szekeres Szabolcs: A csók íze

Akár a vásár sokaságát a vásznán megjeleníteni kívánó festő, úgy rendezte meg az előadást Alföldi Róbert. Olvasson tovább >>>

Index - Kovács Bálint: Alföldi boszorkányüldözése nem is lehetne aktuálisabb

Nem lehet együttműködni erkölcstelen, embertelen, elvtelen vagy bármilyen módon romlott emberekkel vagy rendszerekkel arra hivatkozva, hogy a lényeg úgyis csak az ember saját lelkiismerete. (...) És ez a kérdés ma Magyarországon nagyon aktuális, ha nem is élet-halál harc formájában. Olvasson tovább >>>

Vaskarika.hu - Rozán Eszter: Boszorkány vagy te is!

A salemi boszorkányok nem egy könnyed, szórakoztató darab, elgondolkodtat, s arra késztet, hogy kritikusabban vizsgáljuk a környezetünket. Lehet szeretni vagy nem szeretni az Alföldi-darabot, de valamerre mindenképpen kibillent. Olvasson tovább >>>

Kapcsolódó cikkek

Alföldi Róbert és Horgas Ádám is rendez Szombathelyen
Jordán Tamás évadot hirdetett