„Minden előadáskor érzem, hogy több is lehetnék”

Az Éljen soká Reginá!-ban roma nők mesélnek traumatikus élményeikről. Interjú.

Az előadás a SajátSzínház részvételi művészeti és kutatási program keretében készült és idén turnéra indult. Három vidéki helyszín után, a Trafóban két alkalommal is teltház előtt játszották. Horváth Kata, a program egyik vezetője és Horváth Zsanett, az egyik szereplő osztotta meg a gondolatait – Kata személyesen, Zsanett telefonon keresztül. 

Horváth Zsanett az előadásban (fotók: Csoszó Gabriella)

A SajátSzínház Szomolyán indult 2016-ban a SZOMARO roma civil szervezet közreműködésével. A program, az érintettekkel közösen, roma nők és az egészségügyi ellátórendszer kapcsolatát vizsgálta egy tízhónapos folyamat során. harmincketten fogalmazhatták meg az egészségügyi intézményekben – elsősorban anyaként – szerzett tapasztalataikat a digitális történetmesélés és a szociodráma eszközeivel. Ez a munka lett az alapja a nyolcszereplős Éljen soká Regina! című dokumentumszínházi darabnak.

„A digitális történetmesélés során egyértelművé vált, hogy az intézményi helyzetek tétje a gyerekek megvédése. A gyakran ellenséges, elutasító, fegyelmező környezetben ennek különböző stratégiái lehetnek, az intézményekkel együttműködve vagy azok ellenében” – mondta Kata, aki kulturális antropológusként korábban több programban dolgozott Szomolyán, így már volt előzetes képe a helyi viszonyokról.

A téma komolyságát a darab könnyed hangvétele és humora ellensúlyozza, de egy pillanatig sem bagatellizálja az átélt esetek súlyát, fájdalmát. A feltehetően orvosi műhiba áldozatául esett kisgyermek elvesztését, a folyamatos gyámügyi fenyegetettséget vagy a kényszersterilizálást. És persze marad a kérdés: azért bánnak így ezekkel a nőkkel, mert romák,  akár iskolázatlanságuk miatt, vagy mert nincs lehetőségük megfizetni a jobb bánásmódot, esetleg mindenki ugyanilyen bánásmódban részesül?

Kata úgy látja, hogy sok esetben nehéz eldönteni, hogy a romaként való beazonosítás milyen szerepet játszik. Vannak viszont egyértelmű szituációk is. Egy fehér középosztálybeli nővel egész biztosan nem teszik meg, hogy elkötnék a belegyezése nélkül.

Az előadásból jól látszik, hogy gyakorlatilag a számonkérés, a cinizmus és a fegyelmezés az egyetlen viszony, amit az intézmény ezekkel a nőkkel szemben fenntart. A darabban többször elhangzik az egészségügyi gondozók „anyukázása”, ami tökéletesen szemlélteti az alárendelt viszonyt. A kiszolgáltatott helyzetekben pedig sokszor csak a düh, a beletörődés vagy a szembeszegülés marad.

Zsanett története némileg kilóg az életrajzok sorából, a darabban ő az egyetlen, aki a továbbtanulást választotta, és a gyerekvállalást tudatosan elhalasztotta. A programhoz kezdetben nem is elbeszélőként csatlakozott, mint a többiek, hanem a SZOMARO munkatársaként, a toborzási és szerevezési feladatok felelőseként segítette a munkát. Kata kérdezte meg végül, hogy nem akar-e szereplőként is bekapcsolódni. „Az elején még nem találtam a csoportban a helyem. Furcsa volt, hogy mindenkinek gyereke van, nem is tudtam, hogy miről meséljek. Egy iskolai sztorit mondtam el – ezekből rengeteg volt – és így mentünk tovább. Végül az én történetemnek pont az lett a szerepe, hogy bemutassa a másik oldalt is, hogy milyen cigánylányként megélni, ha nem vállalsz gyereket” – mesélte Zsanett. 

Éjen soká Regina!

A történetét hosszabb monológban, a közönség felé fordulva, a többieknek háttal mondja el. Az ő esete ábrázolja talán a legjobban, mennyire nehéz más utat választani, mint a korai családalapítás, és hogy miként írja felül a motivációt a merev társadalmi hierarchia és a rasszizmus.

„Minden előadáskor érzem, hogy több is lehetnék” – mondja. Nehéz személyes felelősségről beszélni, mikor az általános iskolai osztályfőnök szerint belőle maximum varrónő lesz. Mikor később, végzett bolti eladóként  nem szabad vevőket kiszolgálnia. Mikor a műkörmös pályáról „hátrányos helyzetére” hivatkozva beszéli le őt a tanfolyamvezető. Zsanett most harminckét éves, több szakma és képzés után sem tud a végzettségének megfelelő területen elhelyezkedni, és anyagilag megalapozni az egyébként vágyott gyerekvállalást.

„A csoportban sokak szerint soha nem lesz annyi pénzem, hogy bevállaljak egy gyereket, és kifutok az időből. Mások azt mondják, hogy ha újrakezdhetnék, ők is inkább tanulnának, és csak később szülnének. Addig biztosan nem leszek boldog, amíg nincs családom, de az se normális, aki erre a minimálbérre gyereket vállal.”

A munka során rengeteg fájdalmas történet, traumatikus élmény került a felszínre. Az elszenvedett sérelmekhez gyakran szégyenérzet kapcsolódik, és valójában nincs olyan fórum, ahol minderről beszélni lehetne. A programban viszont lehetőség nyílt a történetek feldolgozására, a résztvevők pedig megtapasztalták, hogy nincsenek egyedül. A darabot több településen is bemutatták a helyi roma közösségek tagjainak részvételével, ahol az előadást követő kis csoportos beszélgetéseken ők is megosztották a tapasztalataikat. Zsanett több ilyen csoportot koordinált. 

Éljen soká Regina!

„Láttam rajtuk, hogy értik, amiről beszélünk. Minden alkalommal elmondta valaki, hogy ez velem is megtörtént. Ismeretlenként olyan dolgokat mondtak el, amit a családjuk sem tud. ” Ugyanakkor volt olyan helyszín, ahol felháborodást váltott ki a darab, néhányan ki is mentek az előadásról. Az elutasítás okát Kata – többek között – abban látja, hogy nincs a roma közösségekben konszenzus arról, hogy mi az, ami nyilvánosan kimondható.

„Az a tapasztalatunk, hogy nagyon erős élmény romaként látni egy ilyen darabot. Felveti a kérdést, hogy artikulálhatók-e szégyen nélkül a nyilvánosság számára ezek a tapasztalatok. A kis csoportos beszélgetésre amúgy visszajöttek a felháborodók is, és elmondták a véleményüket. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy ő szégyellte magát, hogy mi azt mutatjuk, hogy „a romák csúnyán beszélnek”. A darab vitát provokált azzal kapcsolatban, hogy miként értelmezzük a sokszor végtelenül kiszolgáltatott helyzeteket, és ezen belül a saját aktivitásunkat” – mondta.

A programnak egyik deklarált célja a fórumteremtés. Olyan terek létrehozása, amelyekben az egy településen élő roma nők megoszthatják és értelmezhetik az intézményi tapasztalataikat, majd a turné során más roma közösségek tagjaival is beszélgethetnek.

„A társulattal most azt fogalmazzuk meg, hogy amit a rokonom, a szomszédom vagy egy másik településen élő család csinál, az ugyanúgy válaszkísérlet a sajátomhoz igen hasonló, nagyjából megoldhatatlan életszituációkra. A magunk eszközeivel mindannyian ugyanarra törekszünk: a méltóságunkat megőrizve, a lehető legkevesebb sérüléssel, gyerekeinket megvédve kerüljünk ki ezekből a helyzetekből. Sokszor nagyon nehéz közösséget vállalni egymással a mindennapos küzdelmek közepette. Mi most odáig jutottunk, hogy a színpadon álló nyolc nő maximálisan felvállalja egymást. A Trafó színpadára lépve személyes történeteikkel ők a roma nők hangját képviselik.”

Az interjút Farkas Zsuzsanna készítette.

(Forrás: Trafó)

Kapcsolódó cikkek

Ezek voltak az év legjobb budapesti előadásai