Nincs könnyű dolga a rendezőnek, amikor olyan darab színpadra vitele mellett dönt, amelyből ikonikus film is készült.

Ilyenkor a nézőben a színpadi adaptáció összevetése a filmmel elkerülhetetlen. Vállalva ezt a kockázatot, Simon Kornél Agatha Christie 1933-ban, a több novellájával együtt megjelenő, A vád tanúja címet viselő írását alkalmazta színpadra (A vád tanúja és más történetek). A novella azon kevés Agatha Christie-mű egyike, amelyben az írónő úgy alakítja a történetet, hogy a bűncselekmény elkövetőjét nem éri utol az igazságszolgáltatás.

Csankó Zoltán az előadásban (fotók forrása: Győri Nemzeti Színház)

A darab rendezése alapjaiban tér el a már említett filmes adaptációtól. Elhagyja a Sir Wilfred Robarts védőügyvéd egészségéért folyamatosan aggódó Miss Pilmsoll nővér figuráját, és így hiányoznak belőle kettejük állandóan civódó, ugyanakkor mulattató kapcsolatának a színpadon is jól kihasználható elemei. A védőügyvéd mellett időnként egy butácska, ám annál szolgálatkészebb titkárnőt láthatunk, ám ez a karakter korántsem rendelkezik olyan kiaknázható vonásokkal, mint a már említett nővéré.

Simon Kornél adaptációjában a védőügyvédet alakító Csankó Zoltán egy ereje teljében lévő figurát játszik, sem betegségről, sem megelőző kórházi tartózkodásról nem esik szó a darabban. A rendezői koncepció nem teljesen világos azzal kapcsolatosan, hogy kíván-e a filmre emlékeztetni vagy sem. A filmtől való erőteljes különbözőséget szándékosnak és teljességre törekvőnek is gondolhatnánk, mindaddig, amíg meg nem jelenik a színpadon a feleség, Christine aki egész karakterében, kinézetében és még öltözködésében is a filmben látott Marlene Dietrichet idézi elénk.

Csankó Zoltán szerepformálása az első jelenetben időnként azt az érzetet kelti a nézőben, hogy igyekszik néhány vonást kölcsönözni a filmbéli figurától. Nem túl sikeres annak a rendezői elgondolásnak a kivitelezése, ahogyan egy kissé ügyetlennek igyekszik beállítani a karaktert oly módon, hogy az időnként leejt valamit a kezéből vagy lelök valamit a földre. Az első néhány alkalommal az az érzésünk, hogy mindez csupán a véletlenek sorozata, és el kell telnie egy hosszabb időnek, mire tudatosul a nézőben, hogy ez a megformált szerep velejárója. 

Kovács Gergő

A vádlott, Leonard Vole karakterét Kovács Gergő a naiv, véletlenül a bűnügybe keveredett figura helyett inkább butuskaként alakítja, és így nem annyira jóhiszeműnek, mint inkább szerencsétlennek gondoljuk a végig ártatlannak tűnő elkövetőt. Lehetséges koncepció, hogy mindez azért történik így, hogy a váratlan fordulatok annál nagyobbat csattanjanak az utolsó jelenetben.

A darab cselekménye két helyszínen játszódik, a védőügyvéd elegáns irodáját illetve az angol bírósági tárgyalótermet láthatjuk. Pontosabban fogalmazva, tulajdonképpen egy angol és egy magyar tárgyalóterem keveréke jelenik itt meg.

Egy kissé meglepetésként éri a nézőt, amikor a tárgyalás megnyitásakor a teremszolga az, aki ismerteti a vádat és kérdezi meg a vádlottat, hogy elismeri-e a cselekményt. De ezen kívül más furcsaságokat is felfedezhetünk a tárgyalóteremben. Az esküdtszék öt fős, és megjelenik benne egy hölgy is. Ez jelentős eltérés a novellától, melyben kizárólag férfiak az esküdtek. Pozitív rendezői újításként értékelhetjük a szándékot, hogy a női nem is képviselteti magát az esküdtek sorában. Az öt fős létszám azonban nagyon szembetűnő, és kevésnek is tűnik, de mivel a darabban különösebb szerepet nem játszanak, elfogadható, hogy jelképesen megjelenítik a testületet.  

A tárgyalótermi jelenetekben a színészek jóval lendületesebbek, mint az azon kívüliekben, nagy kár, hogy a Myers ügyész szerepét alakító Ungvári István többször is belebakizik a szövegébe. Azonban ötletesen és nagyon spontán oldja meg az előadás közben fellépő hangtechnikai problémát, bevonva abba a teremszolgát alakító színésztársát is.   

Ungvári Tamás és Szina Kinga

Üde színfolt a döcögősen haladó darabban a tárgyalóterembe berobbanó Mézes Violetta, Janet McKenzie szerepében, aki felrázza és meg is nevetteti a közönséget a nagyothalló házvezetőnő kihallgatása során.

A Christine-t alakító Szina Kingával kapcsolatosan vegyes érzések támadnak a nézőben. Marlene Dietrich-es megjelenéséhez akcentusos beszédmódot választott, hangsúlyozva ezzel, hogy egy német nőt játszik az angolok között. Ezt azonban nem tartja meg mindig, egy kissé erőltetetté válik tőle a színészi játéka.

Egyértelműen a tárgyalótermi jelenetek adják a darab erősségét, és bár a lendületet nem tudják azonos intenzitással fenntartani, de a szereplők itt jóval karakteresebbnek, valósághűnek tűnnek.

A várt és a darab vége felé közeledve lassan elmaradónak tűnő csoda végre az utolsó jelenetben megtörténik, a történet csavarjait a színészek rendkívül meggyőzően és hitelesen adják elő. Katarzis tehát van, de a néző értetlenül szemléli, hogy mi történt a darab egészében eddig, ha ezt így is lehetne? Nagy kár, hogy ezt a drámai átélést csak az utolsó jelenetben kapjuk meg a színészektől. Lehetséges, hogy végül ez menti meg a darabot.

Rácz Anna

…

A Győri Nemzeti Színház előadását a szerző a Budapesti Nyári Fesztivál keretén belül megrendezett Városmajori Színházi Szemle versenyelőadásaként látta június 15-én.

Kapcsolódó cikkek

Ezek az előadások láthatóak az idei Városmajori Színházi Szemlén