Gyulai Júlia: „Olyan irányba szerettünk volna menni, amiben egyediek lehetünk”

A Coincidance vezetőjétől megtudtuk, milyen munka van a mögött, hogy az ír sztepp hakniktól mára eljutottak egészestés nagyszínpadi táncelőadásokig.

A Coincidance Táncszínház Auróra című legújabb előadása a Csipkerózsika motívumaiból kiindulva a nővé válás történetét mutatja meg július 28-án a Városmajori Szabadtéri Színpadon. (Jegyek itt vásárolhatóak.)

Gyulai Júlia a társulat művészeti vezetője és a készülő előadás koreográfusa 18 évesen alapította a Coincidance-t, ám hosszú út vezetett a kezdetek ír sztepp koreográfiáitól a jelenlegi nagyszabású táncelőadásokig. Mint megtudtuk, a két évvel ezelőtt professzionális együttessé vált társulat produkciói mögött napi 6-8 órás munka áll, ráadásul messze nem terem minden bokorban olyan táncos, aki a szükséges balett tudással és ír sztepp képzettséggel egyaránt rendelkezik. A készülő előadás kapcsán a Coincidence múltjáról, jelenéről és jövőjéről is beszélgettünk.

           Gyulai Júlia

18 évesen harmadmagaddal alapítottad a táncegyüttest. Más ilyen korban legfeljebb garázszenekart szervez, és már az sem kis dolog.

Gyulai Júlia: Ebből úgy tűnhet, hogy ijesztően ambiciózus vagyok, és utólag visszagondolva azokra az évekre engem is zavarba hoz ez a látszat magabiztosság, de azért akkor egészen mások voltak a körülmények.13 évesen szerettem bele az ír szteppbe, és Magyarországon két nagy iskolája volt ennek a műfajnak. Én Catherine Gallagerhez jártam, de csak három évig, mert egyrészt nagyon éhes voltam valami másra is, ráadásul egy dublini társulatnál töltött egyhetes tréning miatt Catherine-nel sajnos megromlott a kapcsolatunk. Utólag azért úgy látom, hogy valamilyen szinten joggal neheztelt rám, mert valóban nem beszéltem meg vele ezt a dolgot.

Minden esetre több elég jó táncos volt akkoriban, akik a két iskolából ilyen-olyan okok miatt lemorzsolódtak. Ott volt bennünk a vágy és előttünk a minta, hogy ebben a műfajban előadásokat lehet létrehozni és fel lehet velük lépni. Csinálni egy saját csapatot, ami nem kell, hogy nagy legyen, készíteni két-három koreográfiát, és azzal elmenni haknizni, igazából ennyi volt a kezdeti motiváció.

Legtöbben Michael Flatley nagy kiszerelésű produkcióiból ismerjük az ír szteppet, miközben a tradicionális ír táncokban gyökerezik. Valahogy úgy képzelem el, hogy a mi néptáncainkhoz hasonlóan eredete szerint ez sem megmutatásra, hanem közös táncolásra született.

Az ír sztepp eredetét senki nem ismeri pontosan, inkább mende-mondák vannak erről. Jelenleg az ír sztepp leginkább egyfajta versenytáncként létezik: a gyerekek nagyon korán elkezdik tanulni, majd kőkemény versenyekre mennek vele. Emellett Írországban esténként a kocsmákban tényleg felállnak az emberek és élő zenére táncolnak. Ketten, négyen, sokan, igaz, ezeket már inkább ceili-nek nevezik. Ez adja ennek a dolognak az igazi energiáját és az élő lüktetését.  

A Coincidance Széttáncolt cipellők előadása (forrás: Coincidance)

A Coincidance indulásakor a műsor jellegű haknikat említetted. Már ekkor benne volt a gondolat, hogy ezekből egyszer majd táncszínházi előadások legyenek?

Inkább csak az igény volt meg erre, mivel engem a szteppnek ez a showszerű, rövidszoknyás, csillogó ruhás válfaja körülbelül 14-15 éves koromig érdekelt. Aztán már üresnek éreztem. Nem véletlen, hogy még gimnazistaként balettet tanultam a Madách Musical Tánciskolában, az érettségi után pedig egy évet töltöttem a Táncművészeti Főiskolán is, majd a Színműn két évig jártam Horváth Csaba fizikai színházi osztályába. Később a Táncművészeti megkezdett modern szakát be is fejeztem.

Félreértés ne essen, nagyon hiszek a jófajta showban, de akkor az valóban jófajta legyen. Magyarországon nem kapsz ilyet. Amikor Londonban kijössz egy musical után, nem azon morfondírozol, milyen jó lett volna, ha valami gondolatot is belecsempésztek volna, hanem eksztázisban vagy attól az energiától, amit az előadástól kaptál. Az egyértelmű volt, hogy nem akarunk az a fajta ír sztepp együttes lenni, ami ugyanazokat a jól ismert formulákat ismételi – amikor egy sorban szteppelnek a táncosok, van egy élő hegedű, esetleg dob, nyilván egy klasszikus ritmustánc is kell stb. Nagyon sok ilyen együttes van, turnézik jelenleg is, ráadásul ez valóban az írek specialitása. Olyan irányba szerettünk volna menni, amiben egyediek lehetünk.

Már az elejétől vezéregyéniség voltál a társulatban?

Igazából közösen kezdtük el, találtuk ki az egészet. Művészeti vezetőnek felkértük Tihanyi Andreát, aki korábban a Balettintézetben tanult, aztán pedig sok éven át szteppelt, ebben a világban meghatározó alakká nőtte ki magát. Ő nagyon jó dolgokat csinált, de egy idő után úgy láttuk, mégsem tudunk együtt dolgozni. A csapat végül felvetette, mi lenne, ha én próbálnám meg ezt az egészet továbbvinni.

Szentivánéji álom (forrás: Coincidance)

Ekkor már megjelent a táncszínházi vonal is vagy maradtak a haknik?

Ezek ír sztepp etűdök voltak, kisebb showk, ahol például a Karib tenger kalózai zenéire kicsit mozgattuk a kezünket. Ezzel együtt nem akarom ezeket alábecsülni, mert a maguk módján jó dolgok voltak. Szép lassan ért össze bennem a sztepp és a Táncművészeti Főiskolán elsajátítottak. Nekem fizikailag jó érzés összehozni a sztepp karakán, mégis izgalmas ritmusvilágát a kortárs tánccal olyan zenékre, amelyeknek több rétege van. Ezek szinte adják, hogy másképpen mozduljunk meg, és nagyon szép dolgokat lehet így csinálni. Most tíz évvel később az a kérdés, hogyan lehet az ír sztepp és a kortárstánc kettősségét adekvát módon beletenni egy előadásba, hogy az tényleg szóljon valamiről túl azon, hogy nekem tetszik. Nem biztos, hogy tudom erre a választ. Úgy érzem, 18 évesen még mindent tudtam, most pedig nem tudok semmit sem. (nevet)

Egy kicsit visszaugorva az időben, néhány évvel ezelőtt volt egy nagy ugrás a Coincidance történetében.

Hat éven keresztül felvállaltan amatőr együttes voltunk, túlnyomórészt amatőr táncosokkal. Két évvel ezelőtt találtunk egy befektetői csoportot, aki az együttes mögé állt, és rendelkezésünkre bocsájtotta az általunk meghatározott büdzsét. Akkor a táncosok egy része is lecserélődött, és összeállt egy olyan csapat, aki 2016 őszén professzionális körülmények között, napi hat-nyolc órás tréningekkel és megfelelő próbalehetőségekkel tudott elindulni.

Jelenleg is ilyen ideális a helyzet?

Sajnos nem. Egy idő után elváltunk egymástól a befektetőkkel.

Miért?

Maradjunk annyiban, hogy egy idő után elváltunk egymástól, és meggyőződésem, hogy ez így jobb lesz nekünk, még ha nehezebb út is. (mosoly, de nem felhőtlen) Most tizenhét táncossal gyakorlatilag önfenntartóak vagyunk.

Fairplay (forrás: Coincidance)

Kaptok költségvetési támogatást?

Eddig nem is pályáztunk rá, de idén fogunk, hátha valamilyen minimális szintű hozzájárulást tudunk szerezni. Ehhez persze az is kell, hogy a szakma szép lassan befogadjon minket, amin nem segít, hogy hat éven keresztül amatőr együttesként működtünk. Félek, hogy kicsit ránk égett ez az amatőr bélyeg, és nehéz elhinni, hogy egyik-pillanatról a másikra lehetséges minőségi ugrás. Pedig nagyon sok munka van ebben, és nem is egyik napról a másikra történt mindez.

Én inkább attól félnék a helyetekben, hogy olyan jellegű populáris előadásokra, amilyeneket ti hoztok létre, a döntéshozók nem adnak – hozzáteszem, joggal nem – költségvetési támogatást.

Egyrészt azt gondolom, hogy populáris és populáris előadások között nagyon nagy különbségek lehetnek a belefektetett munka és gondolatiság arányában, és Magyarországon csak a jegybevételből nem nagyon lehet megfinanszírozni a többletmunkát, másrészt én alapvetően két vonalon látom a Coincidance jövőjét. Az egyik a populárisabb, amelybe az Auróra is tartozik, viszont évente legalább egy olyan jellegű előadást is szeretnék, amilyen a nemrég bemutatott Minden máshogy van című kortárstánc koreográfia.

Az előbbiek olyan nagyszínpadi produkciók, amelyeket képeseknek tartunk arra, hogy bevonzzanak olyan embereket is, akik egyébként nem ülnének be táncelőadásra. Ami nagyon nagy dolog, mert Magyarországon komoly probléma, hogy kifejezetten kevesen érdeklődnek a tánc iránt, de innen még hosszú az út addig, hogy például a Minden máshogy van előadását is értsék és befogadják. Hiszek abban, hogy megfelelő minőséggel és munkával mindkét esetben „ki lehet szolgálni” a közönséget. Hozzám alkotóként és táncosként mindenesetre „mindkét eset” közel áll.

Gyulai Júlia a Minden máshogy van előadásában (fotó: Mészáros Csaba)

Amikor láttam a Minden máshogy van című előadást, feltűnt, hogy a táncosok nagy része komoly balett képzettséggel rendelkezik, és ha jól tudom, ugyanők az Aurórában is szerepelnek. Hogyan áll össze a Coincidance jelenlegi csapata?

2016 óta nem veszek fel olyan táncost, akinek a teste nem erre a szakmára termett, és nagyon sokat tréningezünk. Ez normál menetben napi két alkalmat jelent: van egy klasszikus balett foglalkozás, Szarvas Kriszti és én is tartok kortárs tréninget és rendszeresen vannak kurzusaink külsős tanárokkal is. Hiszem azt, hogy a táncosoknak technikailag és testben is jóknak kell lenniük, amit napi tréningek nélkül nem lehet karbantartani és fejleszteni.  

… és ehhez jön még a sztepptudás.

Hát, igen. Korábban több helyről megkaptuk a kritikát, hogy a táncos anyag minőségibb kellene legyen, amivel maximálisan egyet is értek, és jelenleg ebben szerintem már jól is állunk, de azt látni kell, hogy ahhoz, amit mi csinálunk, nem minden sarkon terem táncos. Olyan táncos ugyanis, akinek van klasszikus balett képzettsége, de közben úgy tud szteppelni, hogy ha akar, elmehetne a Flatley-hez is, van összesen, mondjuk kettő-három. Ők éppen nálunk táncolnak, és ha lenne ilyen még tizenöt, akkor nem lenne több kérdés. Idővel olyan táncosokat kellene idehozni – és erre van is már kezdeményezés –, akik eleve olyan képzést kaptak, ami után könnyen megtanulják az ír szteppet.

Az ír sztepp-képzéseken kívül milyen képzésre gondolsz?

Magyarországon ír szteppet középhaladó szintig lehet iskolában tanulni, heti két alkalommal. Akik onnan kikerülnek, még nagyon hosszú idő kellene, hogy fel lehessen hozni őket a megfelelő szintre, ráadásul nem tehetem meg, hogy olyat vegyek fel, akiknek csak ír sztepp képzettsége van, mert az előadásainkhoz ez nem elég. Most is vannak persze olyanok nálunk, akik alapvetően ír szteppesek, és szerintem jól helytálltak a Minden máshogy van előadásában, de ők eleve jól képzett szteppesként érkeztek, és jó ideje nagyon komolyan gyepáljuk őket a klasszikus és a modern tréningeken. (nevet) Azokban az előadásainkban ahol hangsúlyosabb a sztepp, ott viszont nyilván ők szerepelnek.

Viszont jó vonalnak tűnnek például a művészképzők néptáncosai, akik a képzés során több évet amerikai szteppelnek, és az a tapasztalatom, hogy akik a néptáncból jönnek, nagyon hamar megtanulják az ír szteppet. Ők két év alatt ott tudnak lenni. Ugyanez már messze nem mondható el azokról, akik kizárólag moderntánc képzést kaptak. (nevet)

Szentivánéji álom (forrás: Coincidance)

Ezek után mire számíthatunk az Aurórában, ami Csipkerózsika meséjéből indul ki?

Amire most készülünk, az egy nagyon nehéz dolog. A Szentivánéji álom és a Fairplay előadásaival szemben most nem egy lineáris történetet akarok elmesélni. Azokat érte is kritika, hogy túlzottan érthetőek, amire azt mondom, éppen ez volt a cél. Persze a függönynek is lehet mondani, miért nem ajtó. (nevet) Most viszont a történetmesélés helyett a Csipkerózsika motívumaival szeretnék dolgozni, és elmenni egy komfortzónán túli, még akár horrorisztikusnak is mondható látványvilág felé. A vér szimbólumával foglalkozunk és a nővé válás történetével. Nagyon inspirál engem a klasszikus zene és a „kortárs horror” találkozása.

Az Aurórában ráadásul vendégtáncosok is lesznek.

Szerettem volna nagyon erős külsősöket hívni, akik színesítik az előadást, ezért érkezett a produkcióba Szarvas Kriszti és Schell Martin. Ráadásul nagyon jó, amikor egy együttesbe, ahol két éve nulla-huszonnégyben egymásra vagyunk cuppanva, érkeznek új energiák. Mindenki egy kicsit jobban kihúzza magát már a próbákon is. (nevet) Arról nem is beszélve, hogy a vérfrissítés kifejezetten passzol ehhez az előadáshoz. (nevet)

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Nagyszabású jubileumi évad az idei Budapesti Nyári Fesztiválon
A nap fotója – a befelé fordulásról (Minden máshogy van)
Gyulai István sportriporternek állít emléket lánya a Fairplay című táncjátékkal
„Már nincs idő arra, hogy az ember vacilláljon meg kételkedjen magában”
Baranyai Anna: „Figyelem a másik rezdüléseit, rácsatlakozom a csápjaira”
Kocsis Pál: „A halál mindent elmos abban a pillanatban, amikor megérkezik”
„Végtére is mi másért akarunk színészek lenni, mint azért, hogy játsszunk?!”
Kozma Attila: Ma már nem elég, hogy bemész középre és felállsz spiccre”
„Telivér versenylónak érzem magam, amely több ezer kilométerrel a lábában is vágtázik”