Vásári capriccio – Kritika

Talán nem véletlen, hogy Stevan Sremac még életében kézzel-lábbal tiltakozott regényének bárminemű adaptációja ellen. 

Dejan Despić találóan Adok-papok. A bánsági víg atyuskák cselekedeti címre fordított operája a színlap szerint operakomédia. Mégis nehéz helyzetbe kerül a néző, amikor meg kell mondania, hogy mit is látott valójában a két óra tíz perc időtartamra meghirdetett, valójában azonban majdnem három órán keresztül tartó előadás során. 

Adok-papok (fotók: Kállai-Tóth Anett)

Jómagam valahol a vásári komédia és a népopera között vacillálok, és ha a commedia dell’arte műfajának azon tulajdonságára gondolok, miszerint annak legfontosabb figurái a cselekmény irányítói, a cselszövők, akkor inkább a vásári komédia mellé teszem le a voksomat. 

Már az előadás első pár percében meglehetősen zavarba jöhetünk a gyermekrajzokra emlékeztető, mesekönyv-szerű díszletektől. 

Az Armel Operafesztivál célja, hogy új műveket illetve olyan klasszikusokat is felfedezzen, melyek új módon adhatóak elő. Az Adok-papok bizonyosan az első kategóriába tartozik, habár Stevan Sremac 1898-ban írta az opera alapjául szolgáló, Cira pópa és Spira pópa című regényét. A mű 1964-ben magyarul is megjelent, Csuka Zoltán fordította magyarra Papháború címmel. 

Sremac zentai, kiváló humoráról ismert író, írásainak figurái általában a vidéki kisemberek közül kerülnek ki. A két papról szóló, nem túl bonyolult történet a Bácska-vidék aranykorába vezet minket vissza. Egy új tanító érkezik a békességben és jómódban élő faluba, aki mindkét pap leányának megfelelő parti lehetne. Bár az egyik leány egyáltalán nem szimpatizál a tanítóval, hiszen a falu borbélyába szerelmes, mégis viszály alakul ki a két család között. A szálakat természetesen a feleségek mozgatják, akiknek fondorlatai következtében még tettlegességre is sor kerül az addig nagy barátságban lévő két pópa között. Ügyük végül – szintén némi fondorlatossággal – a püspök előtt rendeződik, kibékülnek és mindegyik leány szíve választottjához megy feleségül.  

Talán nem véletlen, hogy Stevan Sremac még életében kézzel-lábbal tiltakozott regényének bárminemű adaptációja ellen. A szerzőknek ebben általában igazuk szokott lenni. De – ahogyan az utókor ezt mással is megtette már – haláluk után fordulhat a kocka. Nem csak egy, a hazájában rendkívül népszerűvé vált film, de az operai zenés változat is elkészült a regényből, s ez szerepel most az Armel versenyprogramjában. 

Az operafesztivál minden darabjában láthatunk egy versenyszereplőt. Antonel Boldan román származású, Franciaországban is sokat éneklő tenorra egy kis szerepet, a kocsis alakítását bízták. Összehasonlítva a többi versenydarab szereposztásával, ott a szereplők komolyabb bemutatkozásra kapnak lehetőséget, míg Boldan a két felvonásban összesen talán tizenöt percet tölt a színpadon. Ezalatt a rábízott feladatot korrekten teljesíti, és ne feledjük, nehezített terepen mozog, hiszen szerbül kell énekelnie. Az azonban megfordulhat a néző fejében, nem méltatlan-e ez a megmutatkozási lehetőség a többi versenyzőhöz képest, és hogy elegendő-e énektudása és színészi játéka megítélésére ez a rendkívül rövid idő. Ugyanis az Armel kiemelt célja, hogy a versenyénekeseket ne csupán énektudásuk, hanem komplex művészeti teljesítményük alapján ítélje meg. Komoly szakmai elvárásokkal állnak tehát szemben a versenyzők, a zsűri az operaéneklést, a színpadi mozgást és a színészi alakítást egyaránt figyeli. Boldannak azonban vajmi kevés lehetősége van ezen erényeit megcsillogtatni. 

Antonel Boldan (balra) az előadásban

A Szerb Nemzeti Színház produkciója egy rendkívül furcsa világba repít bennünket. Időnként úgy érezzük, egy mesét látunk, és sajnáljuk, hogy nincsenek a nézőtéren olyan gyermekek, akiknek már értelmezhető lenne a produkció. Később elbizonytalanodunk, vajon kifigurázása-e mindez a boldog békeidőknek vagy valamifajta pátoszos nosztalgiázás az aranykor után.  

Dejan Despić 2011-ben készült el a bemutatott opera zenéjével, melynek ősbemutatóját idén tartották a Szerb Nemzeti Színházban. Az első felvonás zenéje kifejezetten diszharmonikus, de ez parallel a színpadon látható történések hektikusságával. A második felvonásban már néhány nagyon szép, harmonikus dallam is felhangzik, sajnos csak rövid időre. A zene rendkívüli változatossága próbára teszi az énekeseket. Nehezen vonatkoztatunk el a kissé bugyuta szövegtől, de a gyorsan változó magyar nyelvű szövegkivetítés, mely a zene tempóját követi, nem is nagyon hagy időt erre. 

A kórus részvételével zajló jelenetek adják az előadás értékelhető részleteit, szép hangjuk, harmonikus együtt mozgásuk egy jól összecsiszolódott társulat érzetét keltik. Ha az Armel zsűrije kiemelten figyel a színészi teljesítményekre, itt igazán kiemelkedő egyéniségeket láthat, főként a két feleséget alakító énekesek személyében. Közülük is Verica Pejić az, aki tökéletes színészi alakítást nyújt, miatta érdemes végignézni a második felvonást is. Sajnálatos, hogy bizonyos szereplők személye nem állapítható meg pontosan az előadás műsorfüzetéből, az ugyanis teljes mértékben átveszi a Szerb Nemzeti Színház színlapját, ahol többes szereposztásban játsszák a darabot. 

Két mellékszereplő nyújtott a számomra kiemelkedő hangi teljesítményt, Miloš Milojević Oluja atya, valamint Željko R. Andrić a püspök szerepében. Megjelenésük üdítően hat a második felvonásban, hangjukat hallva végre tényleg úgy érzi a néző, hogy mégiscsak egy opera előadásán ül. 

Sajnálatos az a figyelmetlenség, melyet a színpadra állítás során elkövetnek, nevezetesen, hogy a nézőtér sorainak szélső üléseiről belátni a színfalak mögé, ahol vagy a már levetett tök-jelmezek vagy időnként zacskóval és egyéb eszközökkel besétáló segítő kollégák kerülnek a látótérbe. 

Ritkaságszámba megy, hogy Željka Milanović személyében egy női karmester vezényli a zenekart, akik hatalmas önfegyelemmel és lelkesedéssel játsszák végig a zeneileg nehéz darabot az igen szűkre szabott zenekari árokban. 

A darab megítéléshez érdemes lenne elolvasni a magyarul megjelent regényt, félő ugyanis, hogy a zenei adaptáció nem hagyja annak minden értékét érvényesülni. Egy olyan darabról van szó, melynek jól értéséhez ismerni kellene a pontos történelmi hátteret, a helyi sajátosságokat, a szokásokat, a szerb népi kultúra jellegzetességeit is. Kicsit olyan ez, mintha Háry Jánossal szeretnénk külföldön magyarul házalni. Attól tartok, nem lenne maradéktalan a siker. 

Rácz Anna