Csinálták a fesztivált Győrben – 2. rész

Török Ákos beszámolója a győri táncfesztiválról.

Noha már a történetmesélő előadásoknál megmutatkozott a győri kínálat sokfélesége, a XIV. Magyar Táncfesztivál színessége igazán a történeteken túl volt szembeötlő.

A Budapest Táncszínház Három nővér előadása (fotó forrás: Győri Balett)

Szerelem, szerelem, e kettő kell nekem

Kapcsolódásaink szépsége és rútsága nem véletlenül népszerű téma a táncalkotók körében is, hiszen közeledéseink és távolodásaink a mindennapi életben is nehezen megválaszolható kérdéseket vetnek fel és örök feladatot jelentenek számunkra. Az pedig magának a műfajnak feltehető kérdések talán legfontosabbja: mire megyünk azzal, ha kívülről nézhetünk rá minderre.

A Duna Táncműhely korábban említett Körtánca nyolc különböző egymásra találás (vagy éppen egymást nem találás) képeit rajzolta fel a néptánc és a kortárstánc mozgásformáin keresztül. A Kijevi Modern Balett Eső című darabja hasonló körképet mutat, csak a kortárs balett nyelvén teszi ezt. Radu Poklitaru átgondolt és ihletett koreográfiájában  a nemtelen testszínűségükben egymásra zúduló nők és férfiak érzékeny idegenséggel rebbennek meg egymás érintésétől, majd immár férfiakká és nőkké válva különböző népek képviselőiként futják meg a maguk kapcsolódási köreit. Az érzékletes és magas technikai minőségben előadott párjelenetek és hármasok szociológiai képzetként is beszédesek. Amíg a Keletet és a francia szerelmet felvillantó koreográfiák inkább csak egy-egy népről alkotott sablonként jelennek meg, az oroszsághoz közelebb álló duók elevenek, mélyek és érzékenyek. Amíg az előbbiek inkább csak a sztereotip hajlamunkat simogatják, az utóbbiak akár önmagunkba nézésre is késztethetnek.

A szerelem témáját legmagasabb technikai készséggel a Győri Balett PianoPlays című darabja képviselte Velekei László koreografálásában. Az álomképszerűen bevilágított térben egy hatalmas fa gyökérzete lóg bele a képbe, hátrább egy kisebb emelvényen Balázs János zongoraművész ül az instrumentuma előtt: erős és kissé pátoszgyanús képzet. Az élő zenére rövidebb etűdökben jelennek meg „a szerelem különböző arcai” – legalábbis a színlap ígérete szerint. Velekei László többször is bebizonyította, hogy a klasszikus balettet egyedi mozgásokkal fűszerezve érzékletes és emberléptékű képzetekre képes (példázta ezt a Rómeó és Júliája a Madách Színház Táncegyüttesével a fesztiválon, vagy éppen a Miskolci Balettel színpadra állított Anna Karenina és a Julie kisasszony is).

                                                                (PianoPlays)

A PianoPlays-ben azonban nem működik ugyanez a kombináció. Vélhetően azért sem, mert a mívesen férfias(kodó) fiúk és a szépelgő lányok jeleneteiből nem sokkal több derül ki a szerelemről, minthogy egy férfi és egy nő között zajlik. A dráma helyére tolakodó elégia és esztétika pedig legfeljebb tetszetős tud lenni. Egyetlen pár van az előadásban, akik valódi embereket tudnak létrehozni ezen a nyelven, Tatiana Shipilova és Daichi Uematsu. Liszt és Wagner zongorán (amúgy kiválóan) előadott művei sem nagyon teszik lehetővé, hogy ívei legyenek az előadásnak, ami így voltaképpen „egyetlen hangon” gördül végig. Vélhetően ízlés kérdése, de a fa gyökerei felé való nyújtózkodás záró képe a maga patetikus sziruposságával ráadásul kifejezetten nehezen csúszik le.

Amíg a PianoPlays a tétnélküli szépséget, addig a GG Tánc Eger Carnations and Roses című darabja, amelyet Clébio Oliveira állított színpadra, a szerelmi vágy és a férfi-női kapcsolatok sötétebb oldalát mutatta meg. Az embereket és a közvetlen környezetüket egyaránt szétvető héjanászok örök köre azonban gondolatként sokkal erősebb, mint az elénk tálalt előadás. Az eredeti játszóhelyükhöz képest tágasabb térben az energiák is szétszóródnak, ráadásul nagy a különbség a táncosok között színpadi súlyban és tánctudásban is, ami helyenként kifejezetten zavaró. Emiatt az előadás metaforái egyáltalán nem jönnek át, az első majd félóra érthetetlen és nyúlós előhangként működik a koreográfia erőteljes kontaktjelenetei előtt, ahol ráadásul a tánctudások erős szórása sem szúr szemet. Brutális küzdelmek ezek a szeretésért, önmagunk megtartásért és a másik megszerzéséért, ami egyben a különféle mozgásokkal egyedivé tett színpadi alakok közötti izgalmas játék. A GG Tánc előadása olyan, mintha egy csapnivaló verset és egy Ady Endre költeményt mondanának el egyetlen műként, amelynek a címét valamiért az előbbiből vennénk.

Frenák Pál eleve rejtvényes című munkája (Fa_Un) részben szintén egy férfi és egy nő viharos és lehetetlen találkozásáról szól, és szintén költői képzet, költészete azonban az egriek darabjánál mélyebbre céloz. A hangkulisszából robajló karambol után egy fiú érkezik, aki szemléletes és expresszív mozdulatokkal gabalyodik bele egy felfüggesztett hálóba, zuhan vissza, majd harcol újra a hálóval és önmagával. Mindez megejtő és gyönyörű mozgókép – körülbelül négy percig. Azonban minimum félóráig tart. Néha egy félmeztelen lány penderül mellé, és szintén eleven lélekrajzként lökődik ki újra és újra a fiú mellől. Ekkor érkezik Frenák Pál fehérre festett arccal és felsőtesttel, hosszú és bőséges fehér szoknyában, fekete selyemkesztyűben, hatalmas vörös rózsaszirommal a fején. Mint valami idejétmúlt primadonna az utolsó utáni fellépésén.

Frenák Pál a Fa_Un előadásban (fotó: Boczkó Tamás)

Minimálisra vett mozdulataitól, amelyekben az önfeledt tetszeni vágyás és a réges-régen elhasználódott színpadi nagyasszony bölcs fájdalma egyszerre van jelen, azonnal sűrűvé és súlyossá válik az előadás. Éppen annyi, amennyi kell, és éppen az, ami – még hosszan nézné az ember ezt a végtelen pillanatot. Később kimegy, ismét a fiú és a lány jön vissza, immár egy vonalban haladva előre, de továbbra is inkább harcban egymással. Frenák a másik oldalon lép be a színpad hátulján, és már csak őket nézi. Rövid ideig az ő szemével látjuk a nő és a férfi viaskodását: ez a költészet második pillanata. Érthetetlen módon hosszú a darab eleje, és még csak tippem sincs, mit jelent a karambol hangja az elején és a végén, de ezért a két pillanatért mindenképpen érdemes megnézni.

Íme, az ember!

Fehér Ferenc és Mikó Dávid  The Station című duója a létbe és azon belül is a magyarországi létbe beleragadt két férfi történése. Fehér Ference nagyon kevés országnak van: már megmozdulása előtt drámai súllyal jeleníti meg az ember világosságra törekvő sötét oldalát. Önmagában tragikus Ecce homo!. Mikó Dáviddal együtt finom kézzel ritmizált, ironikus és szürreális mozgóképekben mutatják meg az egymás mellé kényszerült, egymással állandó harcban állók világát. Noha Mikó Dávidnak nem sikerül ugyanazzal a súllyal jelen lennie, a darab legerősebb momentuma mégis az ő szólója. A másik jelenet, amit bizonyosan magunkkal viszünk, a két férfi burleszkszerű, briliáns harca villámgyors és ötletes kontaktelemekkel és némi utalásszerű harcművészettel. Kár, hogy ez nem illeszkedik az előadás egészéhez, csupán pazar show-ként fityeg rajta. Érzékeny és erővel telt léttabló, még akkor is, ha jó tíz perccel hosszabb a kelleténél. 

Mikó Dávid (fent) és Fehér Ferenc a The Station előadásában (fotó: Cserkuti György)

Két kortárs balett előadás a fesztiválon azt is szemléletesen példázta, nem kell ahhoz két koreográfiának műfajilag nagyon távol állnia egymástól, hogy ugyanarra a zenére ugyanazzal az alkotói olvasattal egymástól szinte gyökeresen eltérő két darab szülessen. A Kijevi Modern Balett Bolerója a teljes Ravel művet dolgozta fel az egyénné válás lehetetlenségeként. Magas technikai tudással és technikás mozgássorokkal egyetlen hatalmas ruhából kikandikáló figurákból kiindulva, az abból való kiszakadáson át végül eljutva az egyen-lét világos képéig. Egy hatalmas filozófiai dolgozat, egy kristálytisztán hömpölygő matematikai képlet. Mindebből azonban hiányzik a dráma, már csak azért is, mert egyetlen pillanatra sem jelenik meg az a bizonyos egyéniség, aminek a tömegbe való beleolvadása valódi történés, igazi veszteség lehetne. E nélkül legfeljebb egy szemléletes és találó léttabló.

A kecskeméti City Balett Motívum című előadása nem az egész Bolerót mutatja be, és a kijeviekkel szemben ez a produkció nem letisztult képzetekkel, hanem inkább a show felé hajló attraktivitással operál. A koreográfusi-dramaturgi olvasata ugyanúgy az egyéniséggé válás kudarca. Pontosabban, Barta Dóra koreográfiája tényleg azt mutatja meg, mivel ebben az előadásban nagyon is expresszív módon jelenik meg az önállósult személyiség, amely a maga különösségével próbál létezni és kapcsolódni. Bukása így valódi dráma, még ha kissé varietészerű is. 

Motívum (fotó forrása: Győri Balett)

Látatlanban talán nem is lehet unalmasabb dolgot elképzelni Csehov Három nővérénél egy táncszínpadon. A Budapest Táncszínház előadása Sághy Alexandra koreografálásában azonban rácáfol minden előzetes ódzkodásunkra. Igaz, nem is próbálja elmesélni ezt a történések nélküli mikrovilágot. A rugalmas szalagokkal határolt, szobányi téglatest (díszlet: Klimó Péter) annyira telibe találja a térbe- és önmagunkba rekedtség alaphelyzetét, hogy az első pillanatok után nem is nagyon lehet elképzelni, hogy bármi más is történhet még, mint a szalagokba akadó három nő képzete – merthogy a Három nővér éppen ez. Azután mégis történik. A koreográfia érzékeny és megejtő képekkel, a pátosz és a melankólia leghalványabb jele nélkül festi meg a hasztalan elvágyódás, az üresben járó vágy hol mozgalmas, hol csendesültebb képeit. Kovács Benjámin sokszínű zenéje pedig kiváló játszótársa ennek a kézzel és lélekkel egyaránt jól megfogható elevenségnek.  

A fesztivál talán legellentmondásosabb előadását a Szegedi Kortárs Balett hozta el Győrbe. Juronics Tamás  Négy évszak - Feminizma című koreográfiáját ugyanis egyrészt, mint a női nemmel szembeni otrombaságot, kikérem magamnak. Egy jellegzetes női történetet mesél el, ami azonban Vivaldi zeneművére óhatatlanul is a női sors tánclenyomatává válik. A történet szerint egy kislány nővé serdülve próbál a fiúk közé vegyülni (fiúsodni), akik nem fogadják be, majd érett, vonzó nőként összefekszik mindenkivel, emiatt meghasonlik gyermekkori önmagával, végül gyermek énjét egy idősebb férfi éleszti fel, és az ily módon önmagával megbékélő nőt is szeretettel magához véve szeretkeznek. Ez a konyhapszichológiai közhely az apakomplexusról női sorsként, a maga végletesen beszűkült sablonosságával minimum ostoba, azonban az előadás ezzel együtt elképesztően letisztult és helyenként mellbevágóan erőteljes. Minden didaktikussága mellett dinamikáiban izgalmasan változatos, pontosan kidolgozott, és mozgásminőségében is magas színvonalú. Szigyártó Szandra nőként pedig az egész fesztivál egyik legjobb táncalakítását nyújtja, és Pataki Noémivel mint gyermekkori önmagával való duója is megrendítően szép és tiszta. Igazi „gyűlölve szeretem” előadás. 

Szigyártó Szandra (jobbra) a Négy évszak - Feminizma előadásában (fotó: Tarnavölgyi Zoltán)

Ha a női táncosok közül kiemeltünk, nem mehetünk el szó nélkül Thoriso Magongwa mellett sem, aki az egész fesztivál kimagaslóan legjobb balett táncosa volt. Ennek a Hattyú halálában és a Lost című rövidebb koreográfiában is tanújelét adta. Mindkettő Mário Radačovský koreográfiája és a Brno Balett berkein belül született jelenet. Előbbi jól ismert balett-sztenderd, utóbbi egy rövid, ám annál virtuózabb elvesztéstörténet, és mindkettőnél egyformán kitágulnak még a kortárstánc előadásokon edzett szem pupillái is.

Míg az előadások túlnyomó többsége a komolyság felől nyúlt a bennünk és a körülöttünk lévő világhoz, az olasz Compagnia EgriBiancoDanza Beyond Water Borders című darabja lendületesen áradó játékossággal és finom iróniával néz szét benne. Raphael Bianco koreográfiája magas színvonalú, szellemes mozgásos ötleteken keresztül mutatja meg az egymást és önmagunkat kereső, és sorra elvétő életet, amit élünk: ahogy próbálunk a víz felszínén maradni, de nem mindig sikerül. Mindezt energiákkal telten és egy sajátos félmosollyal teszi, ami egyáltalán nem leplezi el a súlyok nehézkedését és görnyedtünkben is mosolyra fakaszt. Az élet bizony nehéz, túlzó komolykodással és folyamatosan összehúzott szemmel legalább mi ne tegyük még inkább azzá a magunk (és mások) számára! 

Beyond Water Borders (fotó forrása: Győri Balett)

Szintén a mélység és a mosoly közös hangvételében született Pintér Tímea  Antikatexis című koreográfiája, amelyet két 13. osztályos győri táncnövendék, Neher Anita és Varsányi Zoé Szonja adott elő. A rövid táncbonbonban a két lány egy közös ruhában mozogva mutatja meg az összetartozás és az elkülönülés végeláthatatlan köreit, legyen szó barátságról, szeretetről, vagy éppen önmagunkról.

Végezetül pedig: a fesztivál kimagaslóan legjobb táncelőadása Góbi Rita Reptében című szólója volt, azzal együtt is, hogy az előadás első része most egy kicsit erőtlenebbre sikeredett. Korábban ezt írtam róla: „Egy rebbenékeny lélek legmélyére enged bepillantani, talán nézni is illetlenség, mégis felemelő. Inas légiessége és energikussága madárlétként mutatja meg az embert. A népmesei hagyományból jól ismert a madárasszony története, akit a férfi tollruhájától megfosztva tehet szerető társává és gyermekeik gondos anyjává, ám ha bármikor is megtalálja ezt a ruhát, magára öltve azonnal elrepül. Góbi Rita ezt a madárasszonyt legmélyebb magányában mutatja meg nekünk, már nincs a földön vagy még nincs a földön: madárként otthonos, emberként otthontalan a levegőben. 

Góbi Rita a Reptében előadásában (fotó: Mészáros Csaba)

A Reptében nem illusztrál, nem madárkodik, nem mesél és nem szól ki nekünk. Tiszta tánc. Nem szól direkt módon a táncosról, sem a tánchoz való viszonyunkról, rólunk és a világunkról van megmutatnivalója. Előbbiek miatt zárt, utóbbi tekintetében revelatív műalkotás. Góbi Rita szólója emellett a legritkább módon önazonos. Nem csupán azért, mert a különös, helyenként lényszerű mozgássorokat vélhetően rajta kívül senki más nem tudja ilyen koncentrált intenzitással előadni, de mindeközben nem egy táncost látunk táncolni, hanem csak egy táncot – és pont”. Most sem tudok mást mondani: mestermunka.

Török Ákos

Kapcsolódó cikkek

Csinálták a fesztivált Győrben! – 1. rész
Hamarosan kezdődik a táncáramlás Győrben
Áramlás – európai gálaest neves külföldi fellépőkkel Győrben
A Pécsi Balett vihette haza az Arany Bab-díjat a XIV. Magyar Táncfesztiválról
Lábán Rudolf-díj tizenharmadszor
Góbi Rita és Hód Adrienn nyerte el a Lábán Rudolf-díjat