Szamosi Donáth: „Van egy sámánzenészem is”

A Hatszín Teátrum legújabb előadásának debütáló rendezőjével beszélgettünk.

A Majd, ha az eső eláll című Andrew Bovell-darab magyarországi bemutatójára készül a Hatszín Teátrum. A munka gőzerővel folyik, az első előadásra augusztus 10-én kerül sor, a továbbiak augusztus 11-e és 16-a között láthatóak. A debütáló rendezőt, Szamosi Donáthot (Kulumatuét) kérdeztük az új területen szerzett tapasztalatairól és a darabról.

Szamosi Donáth (fotók: Sam Scott Schiavo) 

Hogyan találkozott ezzel a művel és miért ezt választotta (első) rendezése tárgyául?

Egy ausztrál barátomtól kaptam ajándékba a könyvet. Ő egyébként New Yorkban az osztálytársam volt. Beleírt a könyvbe egy kísérő mondatot: Olvasd el és változtasd meg a világot! Ez a darabból származik, de ezt akkor még nem tudtam.

Mi az, ami megfogta benne?

Elsősorban technikailag fogott meg. Engem az operarendezés érdekel, de egy kezdő rendezőnek operát rendezni nagyon nehéz, hiszen óriási költségvetése van egy produkciónak. Ez is egy nagyon komoly anyagi hátteret igénylő darab, de még mindig kisebb összegről beszélünk, mintha operáról lenne szó. Az tetszett meg benne, hogy itt én diktálhatok. Szerintem van egy jelentős különbség az opera és a színház között: a színházban a néző diktál, az operában pedig a karmester, és a néző ebbe nem szól bele. Ez a darab drámaszerkezetileg megengedi azt, hogy én irányítsak, a néző pedig befogadója legyen a látottaknak.

A családdrámában négy generáció sorsát követhetjük nyomon, mindössze egyetlen felvonás során. Hogyan fér bele ennyi emberélet ilyen szűkös időbe, miközben a történet nyolcvan évet ölel fel?

Egy hosszú felvonásba fér csak bele. Az időtartam több mint két óra egyben, és az első pillanattól az utolsóig esik az eső. A darab nem a generációkat követi nyomon, hanem egy adott problémát. Az adott probléma ível át a négy generáción, amely azért, mert a család nem családként funkcionált, és apró, rossz döntések sora született meg, ennyi ember sorsát volt képes megnyomorítani. Ez mindenkinek ismerős probléma lehet.

Fűzne-e némi magyarázatot a darab címválasztásához?

Egyrészt, ennek van egy nagyon erős szimbolikája, az eső tisztára mos, megtisztítja a generációkat a problémáktól. Másrészt, abban az időszakban, amikor a történet játszódik, a Föld meghal. Mi, emberek tesszük tönkre a Földet, amely nemcsak pusztul, hanem mi magunk is pusztítjuk. A darabban olyan természeti katasztrófák jelennek meg, amelyek valódiak. A hó rombolóerejéről van szó, például „Adelaide” esetében, amikor a trópusi környezetben a hószakadások következtében több hektár területen semmisült meg a növényzet. Az extrém időjárás is folyamatosan rombolja a környezetünket. Harmadrészt ez egy színházi gesztus is. Az, hogy a néző beül és két órán keresztül ül ebben a gyönyörű eső-hangban, azt hiszem, hogy teremt egy olyan atmoszférát, amely nagyon jó élményt tud adni. Ebben csak reménykedem, de hiszem, hogy amit csinálok, az elnyeri majd a közönség tetszését is.

Milyen kép alakult ki Önben mostanra a darabbal és a munkával kapcsolatosan?

Kettős érzés van bennem: fájdalommal vegyes büszkeség és szégyenérzet is. Az egyik pillanatban úgy érzem, hogy a darab nagyon jó, és mindenkinek meg kellene néznie, a másik pillanatban azt, hogy szégyellem, és senkinek nem kell megnézni. Szerintem ez egy természetes dolog. De hátha elkapja a nézőket, eddig szerintem nagyon jól állunk, nagyon jók a színészek is. Nagyon fáraszt ez a kettősség, de folyamatosan jelen van bennem. 

A darab egy nappal a világvége előtt ér véget. Hogyan kapcsolódik össze a világ és a család drámája?

Mondhatni, hogy igen, egy nappal a világvége előtt. Bár ez elhangzik, de nyitottan marad. Erre most azért nem válaszolhatok mást, mert akkor lelövöm a végkifejletet, ezt pedig nem szeretném. Az összekapcsolódás egyébként szerintem véletlen. A világ tragédiája az elmúlt ötven–hatvan–száz évben a szemünk előtt történik. Ami végbement, azt mi tettük a Földdel, és tudunk róla. Ha ennek a családnak a drámáját kétszáz évvel korábbra tennénk – ami egyébként megvalósítható lenne –, akkor a világ nem lenne benne. 

A történet rövid leírását olvasva önkéntelenül is eszünkbe jutnak Bert Hellinger családtagokon át öröklődő, hosszú távon ható traumákkal kapcsolatos elméletei és gondolatai.

Abszolút így van, nekem ez a történet egy családterápia, annak szánom. Egy apa egyetemes bűnéről van szó, amely azért célszerű a számunkra, mert ebbe mindenki be tudja helyettesíteni a saját családtörténetét. Ezek a bűnök lehetnek kisebbek vagy nagyobbak. A darabba mindenki bele tudja érezni a saját fájdalmát és végig tud járni a saját lelkében az előadás mentén, az előadás alatt egy utat, mindeközben pedig egy nagyon izgalmas krimi zajlik a színpadon. Vagy inkább a nyomozás szót használnám.

A darab ugyanazt mondja mint Hellinger, hogy a traumák megszakíthatóak. Ha rájövök, hogy ki az a személy, akitől az egyéni traumám származik, elfogadom és szembenézek a problémával, akkor a káros folyamat megváltoztatható. A darab szerint, ha képes vagyok önmagamba tekinteni és felismerni, hogy mit hozok a múltból, akkor képes vagyok azt megszakítani is. Az értelem diadala az ember irracionális félelmei fölött.

Ezt a darab mondja?

Igen, ezt a darab mondja. Szinte úgy érzem, mintha az író beszélt volna Hellingerrel vagy ismerték volna egymást. Nem gondolom, hogy ez véletlen.

Milyen szerepet kap a zene az előadásban?

Van egy fantasztikus vonósnégyesem és egy sámánzenészem is, a zene nagyon komoly szerepet játszik, tulajdonképpen végig szól. Nagyon hálás vagyok a producereknek, hogy megengedték, hogy élőben játsszuk. Büszke vagyok, hogy az Operaházból Mester Viktória, Európa egyik legjobb mezzoszopránja fog énekelni az előadásban. Többen dolgoznak ezen az előadáson, mint ahány ember be tud férni a nézőtérre. Bányai Tamás, Tóth Kázmér, Hársing Hilda, Bognár Hajnalka, Pálos Péter segítenek az álmaim, gondolataim tényleges megvalósításában.

A darab rendezője eddig színészként mutatta meg magát a közönségnek. Mi késztette arra, hogy átüljön a színpad túloldalára és rendezőként is bemutatkozzon?

2010 és 2014 között voltak a színészévek. Nekem ehhez már nincs közöm. Volt egy image-em, amit arra a munkakörre készítettem. De ezt abbahagytam. Amikor már nem tudtam magam tovább azzal hergelni, hogy ez biztosan jó lesz nekem, leültem és elgondolkodtam azon, hogy mit csináljak. Ha rendezzek inkább, akkor mit: filmet, színházat vagy operát?  Előbb filmben kezdtem gondolkodni, ebben Mundruczó Kornél segített, de hamar rájöttem, hogy ez nem az én utam, ezért visszatértem az operához, amely öt éves koromban a színházhoz vonzott. 

Hogy érzi pár nappal a premier előtt, összeállt a darab? Hol tart most a munka?

Összeállt, ami még nem, az csak technikai apróság, amit javítunk. Azt tervezem, hogy ötödikén el tudom engedni a darabot. És nagyon remélem, hogy az utána lévő napok elegendőek lesznek a színészek számára, hogy bejáratódjanak.

Miért választotta azt a megoldást, hogy álnéven rendez, és miért szeretett volna inkognitóban maradni? Időközben néhány fórumon már nyilvánosságra hozták a nevét.

Sajnos nem tartják tiszteletben ezt a kérésemet. Most már nem foglalkozom vele. Azért választottam művésznevet, mert ebben a munkakörben, amit választottam, hogy rendezek és alkotok, ebben én nem vagyok fontos. A fontos az, amit csinálok, és szerettem volna, ha békén hagynak, ha nem kérdeznek. Jöjjenek el és nézzék meg a darabot: minden, amit mondani akartam, az benne van abban, amit látnak. A következőben pedig benne lesz az, amit azzal szeretnék majd mondani.

Afrikai hangzású álnevet választott magának. Mi indokolta a választását?

Nagyon szeretem ezt a nevet. Amikor borzoltak az idegeim, nagyon szívesen hallgatom Palya Bea Kulumatulá című, nagyon szép dalát. Ettől megnyugszom. Bea ezt úgy énekli, hogy a fiúgyermek, akit meg kell nyugtatni, az a Kulumatué. Én ezért lettem Kulumatué. Ez egy játék, nem kell komolyan venni, egy szó, amiből fel lehet majd ismerni, hogy ezt a darabot ugyanaz a személy rendezte, mint azt a másikat. És remélem, hogy szépen idővel ez menni fog. Benne volt a pakliban, hogy az első körben nem sikerül az inkognitót megőrizni, de én bízom benne, hogy ha ez elég jó lesz, akkor elfogadják.

Van-e további rendezői terve a jövőre nézve?

Mindenekelőtt megnézem Bretz Gábort Salzburgban, a Salomében. Boldog vagyok, mert tizenhetedikén már ott fogok ülni és hallgatni fogom az előadást. Castellucci a rendező, a világ zsenijei lesznek ott. Utána elkészül a DVD-m és nagyon remélem, hogy az agentúrám vagy valaki egyszer csak azt mondja, hogy ezt vagy azt a darabot kellene megrendezni. De tudom, hogy ha nem kapok a rendezésre minimum nyolc hónapot, de inkább egy évet, akkor nem fog menni, mert nekem ennyi idő kell. Prózát nem fogok rendezni. Ezt a darabot megszerettem, mert ezt úgy tudom kezelni, mint egy operát, és gyakorlatilag operát rendezek. Nincs ambícióm Csehovot rendezni, klasszikus értelemben vett prózai művet színpadra állítani. Azt nem tudom jól megcsinálni.

Az interjút készítette: Rácz Anna