Halasi Dániel állítja színpadra Egerben Grecsó Krisztián és Hrutka Róbert Stop című zenés darabját. Interjú.
A magyar dráma napját, szeptember 21-én egy kortárs magyar drámával, Grecsó Krisztián és Hrutka Róbert zenés darabjának a bemutatójával ünnepli az egri Harlekin Bábszínház. A produkció, amely az Egri Kulturális és Művészeti Központtal együttműködésben jön létre, a hinták, apák szerelmek alcímet kapta, és Egerben sok tekintetben újdonságnak számít majd. Az osztálytermi előadásról mesélt a rendező.
Halasi Dániel (fotók forrása: Harlekin Bábszínház)
Honnan jött az ötlet, hogy Grecsó-darabból készüljön osztálytermi előadás?
Halasi Dániel: Először is fordítva kell gondolkodni: nem Grecsó-darabot kerestem, hanem egy tantermi színházi előadás alapanyagát, és mások mellett ezt is elolvastam. Az igaz, hogy régóta ismerjük egymást személyesen is, és nagyon nagy hatással vannak rám a történetei. Ebből a személyes ismeretségből indíttatva hívtam fel őt, és kérdeztem arra rá, nem dolgoznánk-e együtt. Ajánlotta ezt a darabot, elolvastam, és először hezitáltam, hogy a későhuszonévesek-koraharmincasok problémáival azonosulnak-e vajon a középiskolások, akik a hinták és az apák után vannak, de abszolút a szerelemben, a mában élve – és nagyon helyesen, ennek az életszakasznak teljesen megfelelően.
Viszont nekik is fontos kérdés, honnan jönnek. Azért lázadunk ebben a korban, mert azt keressük, miért épp úgy vagyunk összerakva, milyen örökséget kaptunk, azzal mit tudunk kezdeni, merre tudunk továbbmenni, és ami ehhez hozzájön: a külvilág reakciója, fogadó- és elfogadó készsége. Első olvasatban ez a történet két ember találkozásáról szól, akiket egy véletlen, a stoppolás hoz össze. A felszín alól viszont sokkal nagyobb hatósugarú kérdések bukkannak elő, amik azt érintik, hogy van múltunk, van jövőnk, egyiket visszük magunkkal, a másikat keressük, és ezekkel a jelenben hogyan tudunk megbirkózni. Valószínűsítem, már csak személyes ismeretségünkből is, hogy az alcím, a hinták, apák, szerelmek, Krisztián érintettségére utal. De éppen úgy, mint a prózájában, ezekkel a karakterekkel is könnyű azonosulni.
Azt érzem, a lelkesedés és a kétségbeesés – legalábbis az elején – több hullámban érkezett.
Valóban így volt, hiszen sose csináltam ilyen intimet. Olvastam a darabot, és azonnal nagyszínpadi megoldások jöttek elő, képek, víziók, leginkább arról, hogy itt akkor behozunk valamit. A darabban kétszer is említik a Vukot, és azt, hogy az embereknek csak lába látszik. Ott elkezdtem azon gondolkodni, hogyan mutassuk meg a gyerek- vagy Vuk-szemszöget: használjunk paravánt, vagy kezdjük el a padokkal dolgozni? De az átállás idő, a tanteremben ez lehetetlen. És folyamatosan vakvágányra tévedtem. Akkor jött az „én erre képtelen vagyok” érzés. El kellett jutnom oda, és ez nagy tanulási folyamat volt, hogy nagyon egyszerűen fogalmazzunk.
Olvasópróba
Ebben két ember volt nagy segítségemre: indirekt módon Madák Zsuzska, akinek az osztálytermi előadásai inspirálóan hatottak, közvetlenül pedig az előadás látványtervezője, Mátravölgyi Ákos. A másik nagy dilemma a zene használatát érintette. Olyan tantermi előadást még nem láttam, amelyben kiáll a színész, és dalra fakad, és elkezdtem félni, nem lesz-e visszatetsző, ha a remekül megkomponált, de egy ilyen térben túl telített hangszerelésű dalokat musicalesen, nagy mozdulatokkal éneklik el a színészek. De azt is sikerült lefordítanunk egy szerelmi duettre. És amikor ezek a problémák megoldódtak, jött a kilábalás.
Ezek szerint a színházi nevelési foglalkozás részétől nem izgultál.
Dehogynem, viszont pontosan tudtam, ha az én görcseim rakódnak rá a munkára, nem fog menni. Ott is volt segítségem, az InSite Dramától érkező Bethlenfalvy Ádám és Cziboly Ádám. Munkáik előzetes ismeretében garanciát láttam arra, hogy a játék, a forma működni fog, és az érzésem már az első, a teljes társulatot érintő workshopon bebizonyosodott. Persze azt, amit kitaláltunk, az első előadások tapasztalatával tovább finomhangoljuk, de a kérdés megmarad: hogyan determinál az útkeresésben a családi háttér.
Mit tanultál magadról ebben a próbafolyamatban?
Az meglepetés volt, hogy ráéreztem az úgynevezett nyitások helyére, tehát arra, hol tudjuk bevonni a nézőt a játékba, és a kommunikáció módjára. Persze, van ebben technika, de ez a pozitív visszaigazolás sok energiával töltött fel. Ugyanakkor nehéz ezt a próbafolyamatot elválasztani attól, hogy itt vagyok Egerben. Mindig csapatban szerettem volna dolgozni, olyan helyzetben, ahol nem én, hanem a közösség a fontos. Most a helyemen vagyok, jól érzem magam a bőrömben, és az, amit csinálok, a hely, a társulat, az emberek és a nézők érdekében készül.
(Forrás: Harlekin Bábszínház)
Kapcsolódó cikkek
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.