Szamosi Zsófia: „Aminek meg kell találnia, az meg fog találni”

„Nagyon szívesen játszanék elesett, sérült, gyenge karaktereket is” – Színészetről, szerepekről és az anyaságról is beszélgettünk Szamosi Zsófiával.

A színésznő ismét az Oscar-díjat közösen elnyert rendezővel, Deák Kristóffal forgatott a közelmúltban, a Foglyok című filmben a családanya Ilona szerepét játssza. Szamosi Zsófia filmes alakításait sorra elismeréssel jutalmazzák a külföldi filmfesztiválok. 

Szamosi Zsófia (portréfotók: Toldy Gábor)

Deák Kristóf új filmje az 50-es évek Magyarországán játszódik, és bemutatja annak sokszor kegyetlenséggel vagy terrorral átszőtt mindennapjait. Ez a történelmi időszak most egyre inkább feltűnik a szerepeiben; a Pali című monodrámában, ami Maléter Pálné életéről szól és A martfűi rém című film is ekkor játszódik. Milyen élmény ezzel a korral találkozni?

Örülök, hogy ezek a munkák megtalálnak, mert nagyon érdekes, hogy ez egy egyszerre távoli és mégis ismerős időszak. A nagyszüleim akkor nagyjából olyan idősek voltak, mint most én, és amikor beöltöztem a szerephez, majd készen lett a hajam és a sminkem is, a nagymamám jutott eszembe saját magamról.  Édesanyám tavasszal halt meg, és már egy jó ideje a lakásának, illetve itt maradt dolgainak a rendszerezésével foglalatoskodunk. Ebben a lakásban éltek a nagyszüleim is, tele van olyan tárgyakkal, amelyek még a világháborúk előtti, boldog békeidőkből maradtak ránk. Kristóf filmje egy ilyen miliőben játszódik, és amikor először bementem a díszletbe, mintha csak a saját családom lakásába léptem volna be.

A Paliban egyedül van egész este a színpadon. Mennyiben követel ez mást a színésztől, mint amikor társakkal játszik egy darabban?

A próbaidőszak nagyon intenzív volt, Lengyel Annával együtt készítettük a szövegkönyvet, tehát volt beleszólásom abba is, hogy mi hangzik el. Nem szövegkönyvet írtunk, hanem az általunk készített interjúk alapján szerkesztettük a szöveget. Nagy próbatétel volt elhinni, hogy egyedül is érdekes tudok lenni. Ha ezt valaki meg tudja ugrani, az egy mérföldkő a színészi pályán. Nem csak színészileg, de emberileg is. Emberként is kell, hogy bízzak magamban annyira, hogy meg tudom csinálni.

Szamosi Zsófia a Pali előadásában

Hogyan tudja, egyáltalán le tudja-e tenni az előadás végén azokat a terheket, amiket a tragikus-traumatizált szereplők átélnek?

Minél jobban sikerül az előadás, annál könnyebben. Minél jobban bele tudok menni, annál könnyebben tudok a végén kiszállni. Ha valami nem sikerül úgy, ahogyan szerettem volna, akkor hiányérzetem van, és tovább gondolkodom rajta, hogy hol, mit kellett volna másképp csinálni. Nagyon-nagy különbségek nem szoktak lenni a játékomban, ennél már rutinosabb vagyok.

Sorra érkeznek a külföldi filmfesztiválok díjai. Amerika, Szarajevó, Kassa mind-mind díjjal jutalmazta a filmes szerepléseit. Benne van a pakliban, hogy esetleg külföldről fog filmes ajánlatot kapni? Elvállalna ilyen munkákat is?

Örülnék, ha új kapuk nyílnának, de úgy érzem, nem fenyeget ez a veszély. Forgatást szívesen vállalnék akár külföldön is, mert az egy nagyon behatárolt időtartam alatt lezajlik. A színház bonyolultabb ebből a szempontból, és most a gyermekem mellett azt nehezebb lenne megoldani.

Van, amikor fordul a kocka, és zsűritagként kell döntenie díjakról. Így volt ez a 2018-as POSZT-on, ahol a szakmai zsűri tagjaként vett részt. Milyen érzés volt a másik oldalon ülni, és volt-e a versenyprogramban személyes kedvence?

Több mindenkit nem ismertem a zsűriből, és örültem, hogy megismerhettem őket. Örültem annak is, hogy több nézőpont találkozhatott, és nem csak egyfajta ízlés érvényesült. Mindenki tiszteletben tartotta a másik véleményét. Éreztem ennek a feladatnak a felelősségét, hiszen nagyon jól tudom, mennyi munka van egy előadás létrejöttében és mekkora drukk a POSZT-on játszani. Fárasztó volt, de ugyanakkor örömteli is. Nem minden versenydarab tetszett, de a darabok beválogatása végül is ízlés dolga.

Aki nagyon tetszett és díjat is nyert, az Imre Éva, a Rosmersholm főszereplőnője. Ő már azzal is lenyűgözött, hogy a színpadon egészen nagynak, szinte démoninak láttam, majd másnap, a szakmai beszélgetésen egy kis, pici lányt láttam. Láng Annamarit viszont sajnáltam, hogy lecsúszott a díjazásról, ő Gruse-t játszotta a miskolci Kaukázusi krétakörben. És Alföldi Róbert III. Richárd alakítása szintén  nagyszerű volt, sajnáltam, hogy nem kapott díjat.

Színpadi látványban több minden tetszett, de itt is csak egy díjat lehetett kiosztani. A katonás Kaukázusi krétakörnek nagyon szerettem a díszletét a maga minimalizmusával, és sokáig nem is tudta más előadás díszlete felülmúlni, csak később, a Rosmersholmé a maga monumentális, mondhatni metafizikus világával.  

                 Szamosi Zsófia az Oscar-díjas Mindenki című filmben (forrás: Meteor Film)

Több alkalommal említette, hogy szeretne klasszikus szerepeket játszani. Lehet-e konkrét szerepálmokról vagy karakter-típusról beszélni, amit szívesen megformálna?

Most nagyon közel került hozzám Ibsen. Régebben inkább Csehovot mondtam volna. A Hedda Gabler egy régi szerelem, de most a Rosmersholm kapcsán azt érzem, hogy egy olyan szerzőről van szó, akinél nagyon sok felfedeznivalóm van. Már nem akarok azon keseregni, hogy miért nem jönnek ilyen szerepek. Azt gondolom, aminek meg kell találnia, az meg fog találni. Nagyon szívesen játszanék például elesett, sérült, gyenge karaktereket is akár színházban, akár filmen, mivel eddig a legtöbbször erős, domináns, magabiztos – legalábbis annak tűnő – szerepek találtak meg. Nagy kihívás lenne, nagyon élvezném.

A Pintér Béla és Társulatánál eltöltött idő nagyon meghatározza a pályáját. Több interjúban említette, hogy egy idő után nem jöttek már új impulzusok, hogy ez tulajdonképpen egy egy írós-egy rendezős szerzői színház. Mennyiben játszott szerepet a döntésében az, hogy a hírek szerint nem könnyű együtt dolgozni Pintér Bélával?  

A „nehéz együtt dolgozni”-ról az a véleményem, hogy ez leginkább azon múlik, hogy valakinek hol van az ingerküszöbe. Mindenkinek fel kell tudnia mérni, hogy neki mi éri meg. Sok olyan rendező van, akivel nehéz együtt dolgozni. A legjobb példa erre a Rosmersholm rendezője, Andriy Zholdak, akinek nagyon rossz híre van, mindenféle szörnyűséget mondanak róla, hogyan bánik a színészeivel. Állítólag majdnem megverte a premieren a főszereplő színésznőt, aki egyébként most díjat nyert a POSZT-on. Közben a színészek mégis vállalják a vele való munkát. Valószínűleg azért, mert nagyon jó előadásokat csinál, és ezáltal sikerre viszi őket is, és ezért megéri nekik, hogy valamilyen szinten terror alatt tartja őket. Ebből sok mindenki ügyet csinált, főként olyanok, akik nem színházcsinálók, nincs közvetlen tapasztalatuk arról, hogy egy próbaidőszak a legtöbb esetben mennyire igénybe veszi a színész lelkét és fizikumát. Szerintem a színészek felnőtt emberek, és ha valakinek nincs kedve valakivel együtt dolgozni, azt meg tudja mondani, és mindenkinek meg kell tudnia védeni saját magát.

Persze a színészek kiszolgáltatottak, főleg, ha egy társulat tagjai, de azt már nagyon régen tudom, hogy a színház nem demokratikus intézmény. Ez egy ilyen hely, ahol a rendezők valamilyen értelemben nagyon sokszor hatalommal, pszichés hatalommal rendelkező emberek. A színészek pedig, akik az idegrendszerükkel és a fizikumukkal dolgoznak, nagyon érzékeny állapotban vannak, könnyen sebezhetőek. Előfordul, hogy a rendezők ezzel élnek, visszaélnek vagy túlontúl visszaélnek, vannak fokozatok. Lehet, hogy Béla nem egy könnyű eset, de szerintem az még mindig sokkal jobb, mint egy „cuki” rendező, aki rossz előadásokat csinál.

Azért még nem jövök el egy társulattól, mert nem tetszik, hogy valaki csúnyán beszél velem. A váltásnak szakmai okai voltak, fejlődni szerettem volna, új emberekkel dolgozni. Úgy gondolom, hogy ez egy helyénvaló lépés volt a részemről. Vannak egyébként olyan régi darabok, amelyekben továbbra is játszom náluk, de valamennyire már eltávolodtam, és időnként furcsa visszamenni.

Néhány éve úgy döntött, hogy szabadúszóként folytatja a pályát. Ennek nyilván megvan a kockázata, de az is benne van, hogy többféle szerepajánlattal találhatják meg az embert. Mi az, amire biztosan nemet mondana?

Nem igazán találnak meg olyan dolgok, amikre biztosan nemet mondanék. Biztos „nem” akkor van, ha nem érdekel a szerep, vagy a rendező, aki csinálja, vagy ha nem igazán szeretnék játszani a partnerekkel, mert nem tartom őket jó színészeknek, esetleg volt már velük rossz élményem. Nem tudom kategorikusan kijelenteni, hogy valamiben nem szeretnék játszani, mert mit tudom én, hogy szeretnék-e. Budaörsön játszottam például egy bűnügyi bohózatban és nagyon élveztem, főszerep volt, nehéz volt játszani (Hazudj inkább, kedvesem! - a szerk.). Egyszerre igényelt nagy fokú pontosságot és spontaneitást is, épp a humor miatt.

Ha már ez a vígjáték szóba került, a Pali, az Egy nap főszerepe,   a Terápia Petrája és a Foglyokban játszott Ilona alakja nem éppen vidám karakterek. A szerepálmokkal kapcsolatban egyszer említette, hogy vígjátékokban is szeretne játszani. Mi lehet az oka, hogy ennek ellenére inkább problémákkal küzdő, válságban lévő szerepek találják meg?

Nem tudom, hogy miért van ez így, mert például a Pintér Bélánál nagyon sok humoros szerepem is volt. Az ő színházában az, hogy az ember valamit komolyan csinál, de ugyanakkor az vicces is és a nézők nevetnek rajta, nem szétválasztható. Színházban sokkal többször találtak meg a humoros szerepek. Főiskolásként az egyik tanárom kifejezetten komikaként tartott számon. Én annak örülnék, ha egyszerre találnának meg viccesebb és komolyabb szerepek. 

Említette egy beszélgetésben, hogy tulajdonképpen a színházban nőtt fel, de sokáig titkolta, hogy színész szeretne lenni. Miért?

Nem tudom, hogy titkoltam-e, az viszont biztos, hogy az anyukám színésznő szeretett volna lenni. Mindent meg is tett ennek érdekében, de nem sikerült. Emiatt a színészet valami teljesen elérhetetlen dologként élt bennünk, amihez valami különleges kiválasztottság kell. Talán ezért nem beszéltem róla. És mivel az első felvételim alkalmával már az első rostán kiestem, annak sem a biztatás volt az üzenete.

Harmadszori nekifutásra mégis felvették a Színművészetire. Mi volt a hajtóerő, ami arra ösztönözte, hogy harmadszorra is nekifusson a felvételinek? Mivel töltötte ezt a köztes időszakot és hogyan készült az újabb megmérettetésekre?

Felvettek az Újszínház stúdiójába, ami akkor Székely Gábornak a színháza volt. Talán csak négy évig volt ő az igazgató. Nagyon jó társulat volt, Cserhalmi György, Udvaros Dorottya, László Zsolt, Csomós Mari, Takács Kati, rengeteg csodálatos színészt gyűjtött össze. A régi kaposvári társulatból és a Katonából is csábított át embereket. Tehát ott pár évig egy nagyon-nagyon erős társulat dolgozott együtt, és én itt lehettem stúdiós, ami azért mégiscsak volt valami. Egész évben színházban voltam, statisztáltunk előadásokban, óráink voltak, sokat tanultunk. A következő felvételin a második rostán estem ki, és a rákövetkező évben felvettek. A stúdiós lét biztatás volt, hogy azért van keresnivalóm ezen a pályán.   

A gyermeke születése mennyire változtatta meg a „munkakedvét”?

A legutóbbi filmforgatás arra is jó volt, hogy rádöbbenjek, szeretnék még otthon maradni a kisbabámmal. Egyrészt mert nem szeretném elszalasztani a gyermekemnek ezt a pici-kori időszakát Nagyon nyitott gyerek és élvezi más emberek társaságát, szeretném közösségbe adni majd, de most még szükségünk van egymásra. A másik az anyagi része, hogy ha egy baby-sitternek kifizetem a próbapénzemet, akkor nem érdemes elmennem otthonról. Persze el tudnék képzelni olyan szerepajánlatot, aminél nagy volna a kísértés, de egyelőre még nem kellett vérző szívvel visszaadnom munkát.

A mostani forgatás miatti távollétemet szerencsére meg tudta oldani a család, mert a forgatás egy zárt, koncentrált időszak. A színházi próbaidőszak terjengősebb, utána pedig még játszani kell. Bár idén néhány előadást visszaveszek,  az még pont olyan mennyiségű este, amit családon belül meg tudunk oldani. Nekem is jólesik néha kijönni az otthoni zárt világból, ha azt még nem sínyli meg a kisbabám.

Rácz Anna

Kapcsolódó cikkek

„Úgy érzem, picit a szakma outsidereként tekintenek rám”
Szamosi Zsófia: „Nagyon szeretnék társulatban dolgozni”
Oscar-díjat nyert a Mindenki című magyar rövidfilm