Sirály a Gózon Gyula Kamaraszínházban – „Ez egy zenemű”

A Trigorint játszó Kálid Artúr és a rendező, Hajdú László mondta el a gondolatait a készülő előadás kapcsán.

A huszadik születésnapját ünneplő Gózon Gyula Kamaraszínházban szeptember 29-én tartják Csehov talán legismertebb és legtöbbet játszott darabjának, a Sirálynak a premierjét. A jubileumi évad díszbemutatóját Hajdú László állítja színpadra, Trigorint Kálid Artúr játssza.

Hermányi Mariann és Kálid Artúr a próbán (próbafotók: Gózon Gyula Kamaraszínház)

Hogy esett a választás épp a Sirályra?

Hajdú László: Régóta szó volt már erről Szabó Ágival, a Gózon Gyula Kamaraszínház igazgatójával. De ahhoz, hogy ezt a darabot elővegyük, kell egy olyan színésznő, akinek ezt akkor és ott el kell játszania, illetve kell egy csapat, ahol igazán jól kioszthatók ezek a szerepek. Bár a Gózonnak nincs klasszikus értelemben vett társulata, mégis vannak olyan kollégák, akik nagyon közel állnak a színházhoz, mint Nagyváradi Erzsébet, aki egyébként éppen huszonöt éve van a pályán.

Akár tekinthetjük ezt az előadást az ő jutalomjátékának, amúgy tökéletes választás Arkagyina szerepére. Annyi minden van ebben a darabban, olyan sokféleképpen lehet olvasni. Rengeteg lehetőséget kínál az értelmezésre, most mi is teszünk egy kísérletet arra, hogy valami olyat láttassunk belőle, amit talán csak mi, akik most erre szövetkeztünk, tudunk megmutatni.

Először dolgoztok együtt?

Kálid Artúr: Egyszer találkoztunk, Szabó Ági születésnapján. Engedj meg egy kis kitérőt. Muszáj beszélnem egy kicsit Ágiról. Ő egy megszállott nőszemély, aki húsz éve elgondolta, hogy színházat csinál Rákosmentén és ezért tűzön-vízen keresztül azóta is rendületlenül küzd és dolgozik. Az első találkozásunk még a Merlinben volt, az Egy csepp mézben játszottunk főiskolásként Vasvári Emesével.  Akkor lett egy életre szóló kötelék közöttünk, bár nem találkozunk gyakran. Egyszer már dolgoztam a Gózonban, Berzsenyi-Ballagh Ádám rendezésében, az Antigonéban Kreón lehettem. Amikor most felhívott, hogy játsszam el Trigorint, nem volt kérdés, hogy igent mondok neki.

Artúrra hogy esett a választás?

Hajdú László: Kevés ötven körüli jó férfi színész van Magyarországon, aki ráadásul jó csávó is. Nagyváradi Böbe egy erős személyiség, mellé muszáj volt egy hasonlóan súlyos egyéniséget választani. Artúr egyik alapja volt a szereposztásnak az első pillanattól fogva.

Artúr esetében persze felmerül a kérdés, van-e jelentősége a darabban annak, hogy ő színes bőrű. Használjátok-e az ő „másságát”?

Kálid Artúr: Nem. De Tamási Zolival poénkodtunk egy picit, hogy egy próbát megérne, hogy megérkezik Trigorin és amikor meglátják, mindenki lefagy: ki ez az ember? Én magam is gyakran viccelődöm ezen a dolgon, mert bármennyire is sok kiváló szerepet eljátszottam, de azért ezt a fajta megkülönböztetést jóval intenzívebben éltem meg, mint mondjuk egy olyan kolléga, aki túl magas vagy túl alacsony, vagy telt, stb. Ez végigkíséri az egész pályámat. Aztán persze van olyan helyzet is, amikor olyan szerepet kapok, amiről azt mondanám, biztos nem játszhatom el. Ilyen volt Ádám vagy Trisztán vagy Empedoklész, de játszottam a Messiást a Gólem Színházban és most Gryllus Dorkával a Jaj, Istenem!-ben magát a jósistent alakítom.

Ezekben az esetekben senki sem foglalkozott a bőrszínemmel. Talán egy pillanatra felmerül, de az ötödik percben, ha jók vagyunk, a játékunk elvonja erről a figyelmet és a néző elfelejtkezik erről. Szirtes Tamástól kaptam annak idején egy életre szóló tanácsot. Azt mondta nekem: „Artúrkám! Out Caesar, out nihil. Maga vagy császár lesz, vagy senki. Sokszorosan kell bizonyítania a tehetségét”. Ezt teszem harminc éve. És megpróbálok a kapott lehetőségekkel jól élni. Mint most is.

Arkagyina-Trigorin-Nyina. Ebben a szerelmi háromszögben nálatok hogy vannak a hangsúlyok?

Hajdú László: Ez nem igazi szerelmi háromszög, bár kétségtelen, hogy három ember vergődik ebben a történetben. De teljesen más kapcsolat köti össze őt Arkagyinával, mint Nyinával. Arkagyina és Trigorin között egy megbonthatatlan szövetség, egy nagyon erős kötelék van, amiben nem csak az érdek játszik szerepet, hanem a sok-sok együtt töltött év és a megszokása. A Nyina iránti hirtelen és azonnali fellángolás viszont a szemünk előtt történik. Ezzel nincs mit tenni, ez egy mindent elsöprő érzelem, és tudjuk, hogy el is fog múlni annak rendje és módja szerint. Ez egy szenvedély, míg a másik egy átgondolt, megérlelt szövetség.

Úgy tűnik, mindenki mindent elveszít a darabban, egyedül Trigorin az, aki „túlél”.

Kálid Artúr: Azt gondolom, ő is vesztes. Nyina a számára egy új impulzust, egy új lehetőséget jelent, ami kibillenti a kényelmes lebegésből, a felső tízezerben való úszkálásból, vagyis a komfortzónájából. Nyina nemcsak fiatal, gyönyörű és más, hanem egy új teljes élet lehetőségét rejti magában, esélyt jelenthet arra, hogy megszülessen a soha meg nem írt nagy mű. De Trigorin mégsem tud ezzel élni, nem elég bátor, hogy vállalja ezt a dolgot, győz a biztonság. Ha abban az eszményi pillanatban, amikor összetalálkoznak, elég erős lenne és bele merne ugrani a bizonytalanba, lehet, hogy nagyszerű író lett volna. Így azonban marad a középszer.

A próbán úgy láttam, törekedsz arra, hogy ne legyen szentimentális az előadás, hogy találj egy tempót, és ne üljünk bele a szenvelgésbe.

Hajdú László: Csehov műfaji meghatározása szerint a Sirály komédia. És valóban, ez a darab rendkívül humoros, sokszor abszurd, ahogy az életünk is az, miközben persze tele van nagy-nagy drámai pillanatokkal. Kell, hogy sírjunk is az előadás bizonyos pontjain, de ezek jól behatárolható pontok. Ez egy zenemű. Minden szereplő és minden megszólalás össze van hangolva. Persze lehet azzal játszani, hogy nyújtjuk a figyelmet, a kíváncsiságot, a legvégéig feszítjük az érzelmi húrokat és csavarjuk fel az idegszálakat egészen addig, hogy egy nagy szünetben ki lehessen mondani egy súlyos mondatot. A dráma abban rejlik, hogy a szereplőknek másfelé mutatnak a vágyaik, mint amiket megkaptak, vagy máshol szeretnének lenni, mást csinálni, mással foglalkozni, de közben ott hömpölyög a nagy orosz valóság bennük és általuk.

Nagyváradi Erzsébet, Kálid Artúr, Túróczi Éva, Janik László és Szemán Béla

Milyen a tér, a jelmezek?

Hajdú László: Egy alapruhás verziót gondoltunk Veréb Diával, a tervezővel. Pasztellszínekkel dolgozunk, ami a nagy fehér térben, amiben játszunk, jól érvényesül. Azt szeretném ugyanis, hogy az érzelmek domborodjanak ki ebben a nagyon homogén, letisztult, lecsupaszított térben. Az embereket lássam meg, azt, hogy hogyan jár az agyuk, mi mozgatja őket.

Mennyire nehéz egy olyan munkában részt venni, ahol szinte mindenkivel először találkozol? Más helyekről jöttök, más-más „iskolát” képviseltek, meg kell találnotok a közös nyelvet…

Kálid Artúr: Valóban elég vegyes a társaság. Van, aki elsősorban a független szcénában dolgozik, van, aki kőszínházból érkezik, és mellettük ott vannak a kaposvári egyetemisták, Cserhalmi György negyedikes növendékei. Bár az emberi kapcsolataimban zárkózott vagyok, a próbák során elengedhetetlenül fontosnak tartom a nyitottságot. Alapból ezt adom és el is várom, és semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó eltűrni a türelmetlenséget, a prekoncepciókat, a szokásosból dolgozást. Itt is ez működik. Ez egy jófajta társasjáték.

Színész centrikus előadás lesz?

Hajdú László: Nem feltétlenül. Vannak nagy közös részek, amik centire be vannak állítva, és abból nem lehet engedni. Ez jelenti az előadás vázát. Sokféle helyről jövünk, ahogy Artúr is mondta, ezért elengedhetetlenül fontos, hogy legyenek olyan támaszpontok, amikbe kapaszkodni tudnak a színészek, és ezeket a pontokat nekem kell megkeresni. Kíváncsi emberekkel vagyok körülvéve. Hibátlan a szereposztás. Együtt elindultunk egy úton, a hátunkra vettünk valamit és abban bízom, hogy sikerül olyan előadást létrehoznunk, amit Csehov gondolhatott a Sirályról.

(Forrás: Gózon Gyula Kamaraszínház)

Kapcsolódó cikkek

„Brutális írások születtek” – Villáminterjú Kálid Artúrral
Ne tetézd!, avagy amikor a zsidó még fekete is