Tanulni kéne a kutyáimtól – Beszélgetés Végh Péterrel

Végh Péter a szinkronszerepekhez jutás nehézségéről és a könnyed vígjátékok igazságáról is mesélt.

A múltkor egy interjúban Horváth Illés fontosnak találta elmesélni azt, hogy te vitted el annak idején a szinkronba, és neked köszönheti, hogy ma már foglalkoztatott és díjazott szinkronszínész. Nagy benned a segíteni akarás, a színházi apukaság?

Nem felejtettem el azt, amikor pályakezdőként az idősebb kollégák segítő jobbot nyújtottak nekem. Tanítottak, segítettek, kritizáltak és mindig a jó szándékot éreztem benne. Sokat jelentett. Így nevelődtem fel erre a pályára, és biztosan ez lett számomra a természetes. Nem is gondoltam volna bele mélyebben, ha most nem kérdezed. Sokszor megtettem, hogy a fiatalabbakat bevittem szinkronrendezőkhöz, de ne gondold, hogy ez mind sikertörténet lett.

 Végh Péter a Folytassa, Ciceró! előadásban (fotók: Juhász Éva / Pesti Magyar Színház)

Kiderült róluk, hogy nem tudnak olvasni?

Dehogynem. Tudnak. Az derült csak ki, ami ilyenkor szokott. Azt mondják nekik: „köszönjük szépen, iratkozz fel és majd értesítünk” és aztán elfelejtik őket. Az, hogy Illésnek sikerült, nem csak a tehetségén, hanem a szerencséjén is múlt.

Te éppen a szerencsét próbálod meg helyettesíteni, amikor közreműködsz.

Próbálom, de hiába. Ezzel csak egy esélyt tudok teremteni. De még egy jól kihasznált esély sem jelent semmit ezen a pályán. Tudod, 20 százalék tudás és 80 százalék szerencse kell. Legalább megpróbálok valahogy közbenjárni, de sok keserű tapasztalatom van. Nem működöm elég hatékonyan a szerencse helyett. Számokban kifejezve tíz általam bevitt, igazán képességes színészből hatot soha nem hívtak vissza. Nem tudom, miért nem.

Ilyen ez a showbiznisz, nem?

Nem tudom. Az biztos, hogy az itthoni lehetőségek ilyenek. Bizonyos dolgokat nem látsz, és nem is vagy rájuk hatással, csak megtörténnek. Vagy éppen nem történnek meg. Mégis, ha tudok, ha lehetőségem nyílik, akkor segítek a kollégáknak. Legfeljebb hiába.

A Folytassa, Ciceró! főszerepe visszahozott a Magyar Színházba. Mégis lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni?

Nyolc éve mentem el a színháztól, és sokakkal találkoztam most újra örömmel, akikkel akkor is jó volt együtt dolgozni. Soltész Bözse, Gémes Antos és Rancsó Dezső, akivel másfél évig játszottuk az Ismeri a tejutat? kétszereplős darabot, ami nekünk igazán nagy szakmai élményünk volt. Ha így nézem, akkor a folyó ugyanaz, vagy legalábbis ugyanott van. A fiatalokkal való találkozás igazi meglepetés volt. Hartai Petra szép és tehetséges, és ami mindennél fontosabb, remek partner. Takács Géza a másik örömöm ebben az előadásban. Nagyon megható volt, hogy nyolc év kihagyás után az öltöztetőtől kezdve a varrodásokon át a titkárságig, a kellékesekig mindenki mérhetetlen szeretettel és kedvességgel fogadott. Nem csak Tricointe úr meghatódós a karaktere szerint, hanem én is rendesen elgyengültem. Nagyon jól esett a szeretetük.

Tricointe úr nem csak meghatódós, hanem igazán fajsúlyosan tragikus hős, még akkor is, ha néha röhögünk rajta. Nem irigyled néha a kollégáidat a gyors és viharos sikerükért?  

Ők is megdolgoznak és én is megdolgozom a sikerünkért. Az a régi iskola vagyok, ahol mélyről kell indítani és aprólékosan felépíteni azokat az emberi tulajdonságokat, amelyektől aztán majd a figura lassan nevetségessé válik. Belülről dolgozom kifelé. A habkönnyű vígjátékok szituációinak az igazságát is meg kell találni. Nyilván írótól is függ, hogy milyen mélységei vannak egy szerepnek, ez nem egy Shakespeare, de Tricointe úrnak ettől függetlenül van élete, sorsa, karaktere. Rajtam múlik, hogy mennyire tudom a benne lévő humoros lehetőséget kihasználni. Azért iparkodom. 

A korosztályodban az egyik legsportosabb színész vagy. Nem pohosodtál, nem puhultál el, szálkás vagy és olyan, mint egy fitneszedző. Ennyire tudatos vagy, esetleg ennyire mázlista.

Mind a kettő. Apám volt ilyen vékony, szálkás és inas, bár már jócskán túléltem őt, szegényt. Másrészt naponta négy-öt kilométert gyalogolok a kutyáimmal terepen. Az elég jól karban tart.

Végh Péter és Rancsó dezső az előadásban

Öt kutyád van, ugye?

Öt vadászkutya, akikkel nem vadászom. De megyek velük az erdőbe, ügyességi versenyekre, de ott nem folyik vér. Vadászatról szó sem lehet.

Rengeteget vagy a kutyáiddal, tanulsz tőlük valamit?

Igen. Azt, hogy át kell lépni bizonyos dolgokon, problémákon. Irigylem őket, mert jobban csinálják, mint én. Ha bármelyik kutyám tesz valamit, amiért büntetést kap – nem verést természetesen –, akkor látom rajta a bűnbánatot, azt is, hogy talán elszégyelli magát, aztán másnap jön és – mintha mi sem történt volna – megölel engem. Szó szerint megölel. Ez hasonló helyzetben nekem még nem nagyon sikerül.

(Forrás: Magyar Színház)

Kapcsolódó cikkek

Takács Géza: „Vad szenvedéllyel játsszunk, röpködnek a ruhák”
Hogyan lesz a bohózat?