„Mi is gyerekek vagyunk, sok ezer kilométerre a családjainktól”

Interjú a Peeping Tom Moeder című előadásának rendezőjével a különös hangvételű előadásaikról, családról és emlékekről. Az interjút, amely a Trafó blogján olvasható, Takács Dalma készítette.

Képzeljük el, hogy a fejünk egy hatalmas raktár, amiben félredobott kacatként hever minden, amit valaha átéltünk. Itt van anyánk első érintése és itt vannak a legrejtettebb félelmeink is. A legtitkosabb vágyunk, hogy megőrizhessük ezeket a lomokat, egészen az örökkévalóságig. A belga társulat, a Peeping Tom október 18-19-én kinyitja a raktár ajtajait és a nyakunkba zúdítja, amit ott talál.  Erről mesélt a társulat új család trilógiájából a Moeder („Anya”) című rész rendezője, Gabriela Carrizo.

Moeder (fotó: Oleg Dektiarov)

2000-ben alapítottátok meg a Peeping Tomot. Milyen érzés visszagondolni a kezdetekre most, 18 év távlatából?

Gabriela Carrizo: Rengeteg minden történt azóta. A nulláról indultunk, ki kellett alakítanunk a saját nyelvünket, a saját narratíváinkat. Pénz és játszóhely nélkül, apró csapattal kezdtünk. Aztán az évek folyamán összeállt, merre mozdulunk, hogyan rakjuk össze a színház, a tánc és a filmek eszközeit. Korábban én és a másik rendező, Franck Chartier is színpadon voltunk, most már csak a háttérben tevékenykedünk. Jóval nagyobb produkciókat készítünk, nagy hangsúlyt fektetünk a vizuális megjelenítésre, viszont megmaradt az alkotás emberi oldala.

Azért tettem fel az előző kérdést, mert fontos inspirációs forrásotok az emberi emlékezet.

A produkcióink számottevő része emberi megfigyeléseken, kapcsolatokon, emlékeken alapszik. Ezek begyűjtése és előhívása intim folyamat, ami nagyban függ a személyes élettörténeteinktől. Bár globális témákat dolgozunk fel, valójában minden a táncosok karakterén múlik. Például mikor külföldi vendégekkel dolgozunk, automatikusan bekerül az alkotásba a folyamat, ahogyan ők asszimilálódnak az új közegben. Igaz, a nézők csak a végeredményt látják, a felkészülésben hatalmas hangsúlyt kap minden apró rezdülés, amiből egyszerre jelenik meg a valóság és fikció.

Emellett Franck és én együtt vagyunk, van egy kislányunk. Egy korábbi darabban ő is szerepelt. A határok elmosódtak, mivel ami megjelent a színpadon, az a való életben is helyt állt volna. Még úgy is, hogy az emlékeink olykor megkopnak, vagy átformáljuk őket.

Ezek szerint az egész család a társulatban játszik?

Igen. Az új előadásban már nem vagyunk jelen együtt, de a korábbi trilógiában mindhárman szerepeltünk.

Moeder (fotó: Herman Sorgeloos)

Az új trilógia is a család témáját járja körül. Miért éppen ez került a fókuszba?

Mindig is szem előtt volt a téma, mi is gyerekek vagyunk, sok ezer kilométerre a családjainktól. Már fiatalon eljöttünk otthonról a munkánk miatt, így jól tudjuk, milyen átélni a szeretteink hiányát. Nem szeretnék belebonyolódni ennek az elemzésébe, de ami egy apa, egy anya és a gyerek között van, az nagyon komplex jelentőséggel bír. Franck a Vadert, azaz az Apát rendezte, én a Moedert, azaz az Anyát. Mindkét produkciónál rengeteg tapasztalatunk, emlékünk jött fel.

A héten mutatjátok be a Moedert a Trafóban. Milyen emlékeket elevenítettél fel a téma feldolgozásához?

A kiindulópont elsősorban nem az én anyaságom, hanem az édesanyám hiánya volt, aki pár éve halt meg. Nem egy jelenlévő, élő személyről beszélek, így új perspektívába kerültem, ahol a hiány játssza a főszerepet. Ez nagyon személyes vonal, de szerettem volna kissé távolságot is tartani, kívülről szemlélni az eseményeket.

A darabhoz használt helyszínek egyszerre ismerősek és ridegek: adott egy múzeum, egy stúdió, egy temetés, egy inkubátor. Ezek folyamatosan váltakoznak a darab alatt, de találtam bennük olyan párhuzamokat, amik miatt a közös alap egyezik. A felvevő stúdió különös jelentőséggel bír: szimbolizálja, hogy szeretnénk megtartani, újrahallgatni és újraélni az emlékeinket. Bár sokszor nem a konkrét emlék marad meg, csupán az érzések.

Milyen művészeti megoldásokkal dolgoztatok a folyamatos helyszínváltás mellett?

Hangtechnikus segítségével plusz effekteket raktunk a táncosok mozdulatai alá, hogy felerősítsük azokat. Emellett fontos szerepe van a darab közben feltűnő tárgyaknak is: a múzeum terében régi családi fotók vannak – ezeket a színészeink hozták. Ezeken kívül többször kerül víz is a színpadra. Nem adunk konkrét dolgokat az emberek szájába, kódokon keresztül mutatjuk be azokat a félelmeket, vágyakat, érzelmeket, amik az anya-téma körül felmerülhetnek. Gyakran új emlékre, új dimenzióra ugrunk. Rengeteget merítettünk a művészeink impulzusaiból is. Bár többségük fiatal, nincs is köztük még édesanya.

Moeder (fotó: Herman Sorgeloos)

Nem volt nehéz olyan emberekkel dolgozni, akiknek nincs személyes tapasztalatuk az anyaságról?

Hiába nincs gyerekük, természetesen mindannyian valakinek a gyerekei, kiindulhattak a saját családmodelljükből.

A darab leírásában kijelentettétek, hogy a szerepeink meghatározzák, kik vagyunk, ti mégis szembeszálltok a kötött identitásokkal.

Ezek a szerepek rengeteget változnak. Amikor előkészítjük a darabot, mindig keresünk egy adott karaktert, akihez kapcsolódhatunk. Ez általában organikusan jön létre. A Moederben a múzeumőr került középpontba, neki is van családja, őt is körbeveszik más emberek, szituációk. Az ő múzeuma egyben a saját élettere, tele emlékekkel, fotókkal. Neki csak annyi a dolga, hogy ott legyen, elvégezze a munkáját, élje a mindennapjait. Azonban felmerül a kérdés, hogy mi történt vele mindeközben? Mi megy végbe az agyában, milyen gondolatok foglalkoztatják?

Semmit sem tudunk róla, de a darab alatt benézhetünk az elméjébe, megnézzük, mi folyik ott. A gondolatok flow-ját próbáljuk követni táncmozdulatokkal. Amilyen asszociatív a gondolkodás struktúrája, úgy építettük fel a darabot is. Az idő sem lineáris, olykor abban is ugrálunk.

A trilógia harmadik eleme a Kind, azaz a gyerek lesz. Erről mit lehet tudni?

Ezt a darabot Franck és én közösen rendezzük meg. Áprilisban mutatjuk be Luxemburgban, most kezdtünk el készülni rá. Egyelőre a Vaderrel és a Moederrel turnézunk, de nagyjából ugyanaz a csapat játszik majd a Kindben is. Ott értelemszerűen a gyermeki nézőpont kerül a középpontba, különös tekintettel arra a szabad fantáziavilágra, ami egy páréves ember fejében működik. A kérdés az, hogyan kapcsolódik össze a valóság és a képzelet, hogyan teremt egy kisgyerek saját világot maga köré. Valószínűleg az elhagyatottság érzése dominál majd, bár még a kísérleti fázisnál tartunk.