Széles Tamás élete első monodrámájában Júdást popsztárként kelti életre a KuglerArt Szalonban. A nem mindennapi vállalásról kérdeztük.

A Vígszínházban kezdte a színészi pályáját, majd a Nemzeti Színházhoz szerződött, ezt követően pedig a Radnóti Színház társulati tagja lett, 2002-től szabadúszó. Sokan ismerhetik szinkronhangként, azt viszont kevesen tudják róla, hogy mindezek mellett ókatolikus püspök is. Első monodrámájában, amelynek a szövegét és a zenéjét is maga szerezte, mindez összeérni látszik: Júdást állítja színpadra pop celebként a KuglerArt Szalonban, az előadás rendezője Baksa Imre.

Széles Tamás az előadás imázsfotóján (fotók: Nagy István Dániel)

Szinkronban rendszeresen dolgozó színészként hogyan látod a mostani felgyorsult szinkronizálást: lehet-e ezen a módon (amikor például legtöbbször a felvétel előtt látjátok a szöveget először) olyan minőséget létrehozni, mint amikor több lépésben és hosszabb próbafolyamatokon keresztül jutottatok el a mikrofonig?

Széles Tamás: A magyar szinkront nem véletlenül tartják legendásnak. Ha van elegendő idő, igény és tehetség, akkor minden esetben olyan munka születik, ami nem csak szolgaian megszólaltatja magyar nyelven a szöveget, hanem – igaz, csak hangban – de a színész valóban képes alakításra és ezzel hozzáadott érték keletkezik. Tény, hogy a technika és a neurotikusan felgyorsult kor nem kedvez az akkurátus és aprólékos munkának, de azért akadnak szép számmal olyan filmek, amelyek szinkronja továbbra is magas, akár művészi színvonalon készül.

Szerzőként miért érzed fontosnak, aktuálisnak a kérdésfelvetést: miért árulta el Júdás Jézust? Mennyiben más a kérdés fontosságára adott válaszod ókatolikus püspökként és színházi szerzőként?

Ebben a darabban természetesen felhasználtam a teológiai értelmezéseket és a biblikus kortörténetet, de kizárólag színházi emberként, dramaturgként tekintettem az anyagra. Nem az „igazság” érdekelt, hanem a személyes igazságérzet, az a benső emberi-lelki valóság és élményvilág, amit Júdás esetleg átélhetett. Nagyjából három elkülöníthető teológiai nézet létezik Júdás történetével kapcsolatban, ezeket én összekevertem, hogy fordulatosabb és színházi értelemben izgalmasabb alapanyagot kaphassak.

Egyházi szempontból nincs mit gondolkodni Júdás árulásán, színházilag annál inkább! A mi életünk is tele van árulásokkal, mindannyiunknak van egy „lelki dögkútja”, ahol egyes emberi kapcsolataink végezték. Azt hiszem ez pontosan olyan örökzöld téma, mint a szerelem témája, csak tabuvá tesszük és nem szokás róla beszélni. Ecce homo!

Miért lehet „érdekes” számunkra, színházi nézők számára Júdás árulása?

Szerintem nem az árulás az érdekes, hanem az, amit mindezzel kapcsolatban Júdás átél, és amit mindannyian átélünk a magunk élethelyzeteiben. Bizalmat szavazunk valakinek, barátunkká válik, aztán egyszer csak csalódunk benne, megsértődünk és elindul bennünk egy lelki játszma-sorozat, ami végül oda vezet, hogy leírjuk a másikat, magunkat pedig minden igyekezetünkkel megpróbáljuk felmenteni és igazolni cselekedeteinket. Illetve velünk is megteszik mások ugyanezt. Ez a Júdás történetében kibontakozó folyamat az, ami igazán érdekes és a néző azért tud azonosulni Júdással, mert érzi és tudja, miről beszél.  

                                        (Széles Tamás a szinkronban)

Mennyire volt nehéz szerzőként Júdás bőrébe bújnod, illetve írás közben már elkezdted „játszani is”?

Bizony, már írás közben elképzeltem, milyen lesz majd játszani. Bevallom, kezdetben voltak fenntartásaim, ám aztán beszippantott a munka. Amivel igazán meg kellett birkóznom, az a színházi formanyelv volt. Soha nem játszottam lakásszínházban. Baksa Imre rendezőmnek a végtelen türelme kellett hozzá, míg bele tudtam szokni abba, hogy néhány centiméter távolságra kell játszani, amíg elkezdtem rákapni, hogy a színjátszás ebben a közegben nem hagyományos értelemben vett szerepjátékot jelent, hanem inkább egy tudatállapotot, amiben mindig aktuálisan, pillanatnyilag kell megfogalmazni minden egyes mondatot. Ebben a közegben nem lehet „eljátszani” valamit, mindennek igaznak és egyszerűnek kell lennie. A hitelesség nem annyira az ábrázolásmódon, mint inkább a személyességen és a lecsupaszítottan őszinte közlésen múlik. Persze most már nagyon élvezem ezt a számomra új stílust.

Egy monodráma esetén általában a megszokotthoz képest sokkal kisebb szerepet kap a rendező, ráadásul itt még a szerző is te vagy. Hogyan dolgoztok együtt Baksa Imrével, mi az, amit a „végtelen türelem” mellett adni tudott számodra?

Szerintem remekül dolgoztunk együtt. Imrét kitűnő rendezőnek tartom, aki egyebek mellett több monodrámát írt, rendezett és játszott, úgyhogy biztos kézzel vezetett. Elsősorban nem a rendezői konstrukció megalkotása volt a feladata, hanem a színészvezetés. Ebben a próbafolyamatban – szemben a hagyományos, hierarchikus színész-rendező viszonnyal – teljes mértékben alkotó partnerekként működtünk, ami különösen élvezetessé tette a munkát. Imre mellett meg kell említenem Hojsza Henrietta színművészetis hallgatót is, aki a mozgásban segített. Szerencsére volt időnk a megírt anyagot alakítani, el-elgondolkodni, újragondolni a dramaturgiailag vagy színészileg problémás részeket. Igazi közös alkotómunka volt, amiért nagyon hálás vagyok nekik.

Szinkronhangként karakterről karakterre más és más hangokon szólalsz meg, ami gondolom, a színpadi szerepeidnél sincsen nagyon másként. Mennyire volt nehéz Júdás hangját megtalálni, illetve egyáltalán megvan-e ez a hang már?

Júdás karakterébe sok személyes elem került, ezért szinte adta magát a figura. Amivel nehézségem volt, az inkább a mai hangon történő megszólalás, hiszen ez a Júdás egy popsztár, celeb, aki aranyruhában, igazi gengszter stílusban közlekedik és kommunikál. Ezt bizony nem volt könnyű összehozni azokkal a magvas, néha nehéz és mély gondolatmenetekkel, amik hitről, hitetlenségről, félelemről és az akarat szabadságáról szólnak.

Mi volt vagy lesz a legnagyobb kihívás neked ebben a szerepben?

Minden! :D Soha életemben nem játszottam monodrámát, nem játszottam lakásszínházban, nem játszottam nyilvánosan a saját zenémet, soha nem írtam monodrámát és soha nem hoztam létre saját, önálló produkciót. Szinte minden vonatkozásban ki kellett lépnem az eddigi szakmai komfortzónámból, és ha most mást nem is nézünk, ez személyesen nekem nagy teljesítmény. Bízom benne, hogy az előadáson látszik ebből valami.

Beszéltél már a KuglerArt szobaszínházi teréről. Ez a kifejezetten intim közeg, amiben a színész nagyon közel van a nézőkhöz, és ami egyben kitettséget is jelent, könnyíti vagy inkább nehezíti a feladatodat színészként?

Pont ez a kérdés volt számomra is a legizgalmasabb! Vajon tudok-e úgy játszani, hogy időnként a néző ne tudja eldönteni, a színész most szerepel vagy civil? Vajon el tudok-e jutni olyan színészi tudatállapotra és jelenlétre, hogy a megírt és megtanult szöveg szinte spontánnak, ott helyben megfogalmazottnak tűnjön? Meg tud-e szólalni az előadás úgy, hogy olykor úgy tűnjön, nem is előre megírt darab, hanem aznap este, éppen úgy alakult a dolog?

Bevallom, élvezem ezt a közelséget és intimitást. Az előadás egyes pontjain ezt igyekeztünk az elfogadható maximumig fokozni, olykor a közönség közé vegyülök, illetve bizonyos helyzetekben megérintem őket, fizikai kontaktust is létesítek velük. A KuglerArt Szalon csodálatos környezet, fantasztikus hangulata, aurája van, ami segíti és támogatja ez a szinte beavatószínházi légkört. No, meg úgy döntöttem, hogy huszonöt-harminc főben maximálom a beengedhető nézőszámot, épp azért, hogy ez az izgalmas intimitás és közelség minél sértetlenebbül megmaradhasson. Ennél az előadásnál nagyon nem mindegy, hogy a néző két méterre vagy öt méterre ül. Nem is kitettségnek, inkább ajándéknak tekintem az egészet, és azt már most elárulhatom, nem ez volt az utolsó monodráma, amit írtam és bemutattam. :)

Az email interjút Török Ákos készítette.

…

A Júdás előadása november  28-án és december 15-én látható a KuglerArt Szalonban, mindkét alkalommal este 7 órától.