Pass Andrea saját személyes életéből merítve írta és állítja színpadra az Eltűnő ingerek című darabját.

Sötét folyosón ülünk a Jurányiban, Andreának nem is olyan régen olvasópróbája volt, összekuporodunk a plakátok borította kanapén. Halkan, meghitt suttogással beszélgetünk az Eltűnő ingerekről, arról is, hogyan írunk drámát, várt és váratlan kihívásokról, és a borzasztó űrről.

Pass Andrea (fotó: Dömölky Dániel)

A szerzői színházról gondolkodom. Ez a sor jut eszembe: Kárpáti Péter, Pintér Béla, Pass Andrea és még Kelemen Kristóf  is.

Esetemben egyetlen egy olyan előadás született, amit nem én írtam és rendeztem, úgyhogy azt lehet mondani, hogy igen, szerzői színházat csinálok, de ez nem zárja ki azt, hogy ne nyúlnék szívesen, vagy ne akarnék klasszikus szerzőktől is rendezni később.

Hogy indultál el ezen az úton?

Ez egy kisregény, amit el kellene mondanom neked, de megpróbálom röviden. Amikor először elkezdett érdekelni a színházcsinálás, akkor a meglévő megírt irodalmi alapanyagokat át kellett dolgoznom. Ez volt az első lépés. Akkor az ember már szabott, nyesett, beleírt, kitalált, komponált. Átírtam például az Anyegint, A vonzás szabályait, és nagyon szerettem ezt a részét a munkának. Utána sokáig nem csináltam igazából semmit, mert Pintér Bélához kerültem asszisztensként, és inkább figyeltem őt.

Mikor először újra akartam saját előadást rendezni, akkor ismerkedtem meg a tantermi színházzal. Az esetek nagy részében ott aktuális problémákra reagálunk, nagyon gyakran meg kell írni hozzá a darabot, így született meg a Kő, papír, olló is. Gyakorlatilag onnantól kezdve bármi kezdte el izgatni a fantáziámat, kitaláltam hozzá egy történetet és megírtam. Persze ez nem úgy van, hogy az ember egyből meg tud csinálni egy anyagot. Először próbálgatja a tollát, sokat szenved, megírja az első nagyívűbb munkáját, kiderül, hogy használhatatlanul pocsék, és aztán egyre több tapasztalat után egyre nehezebb témákhoz tud nyúlni.

Most már nagyon sokat kell termelni csúnya szóval, és ilyenkor már kicsit kívánom, hogy klasszikus drámával foglalkozzak. Még nem rendeztem Lear királyt például, pedig nagyon szeretnék egyszer. Egy évben három darabot vállalni, az embert próbáló feladat, holott muszáj, mert ebből élek. Hála istennek vannak felkéréseim, de ezt a mennyiséget hosszú távon nem lehet tartani.

 2008-ban jelentkeztél A vonzás szabályaival. Ha jól számolom tíz évvel később, 2018-ban most már a tizenkettedik drámádnál tartasz. Lelkileg mennyire visel meg ez téged?

Inkább iszonyúan felszabadító. Most kezdtük el az Eltűnő ingereket, két napja, vagy három, és ahogy a színészek erről az egész történetről gondolkodnak, amilyen szellemiségben, amilyen lelki állapotban beszélünk az apukám halálán keresztül, a darab témájáról, az egyszerűen kárpótol mindenért. Írás közben belehalsz, de ha jól sikerül az a dráma, amin dolgoztál, és a színészek elé kerül, akkor az meg repít, jön érte a jutalom. Agyilag borzasztóan fárasztó, mert ezeket a személyes történeteket mégis drámává kell átlényegíteni, ami pokolian nehéz, és akkor is nehéz, ha nem a saját életedről írsz. Az idegrendszeremet sajnálom ilyenkor, nem is a lelkemet. A lélek az olyan, hogy dolgozzon.

Az Eltűnő ingereket mennyi idő alatt írtad?

Több mint egy éve augusztusban jutott eszembe a dramaturgiai ötlet, amivel ezt meg tudtam írni. De hogy meg akarom csinálni, az már régi vágyam volt. Sőt írtam is belőle egy ifjúsági drámát. Első írói próbálkozás volt, nem voltam vele elégedett, de sok része belekerült az Eltűnő ingerekbe. Valami hiányzott belőle, amitől nem csak az én történetem marad. Most az olvasópróba után bizakodó vagyok. Januárban kaptam meg erre az Örkény István-ösztöndíjat, de nem volt könnyű, mert közben a Vígszínháznak is írtam  A vándorkutyát.

        A vándorkutya (fotó: Dömölky Dániel)

Milyen lett végül A vándorkutya a Vígszínházban?

A szakmából, akik eddig látták, méltányolták ezt az előadást, figyeltem a nézőket, a Víg közönsége más, mint amit én megszoktam. Néha nagyon meglepődnek, néha pedig iszonyú lelkesen reagálnak, azt hiszem, hogy elég merészen fogalmaz a darab.

Egy plüsskutya a címszereplő, akitől mindenki fél. „Igaz élethazugságok” a darab műfaja. Egy barátnőm mesélte nekem egyszer, hogy létezik ilyen egy óvodában: a vándorkutya vándorol, és minden héten más családnál vendégeskedik. Utána hétfőn, amikor megy vissza a kisgyerek az óvodába, akkor el kell mesélni, hogy mi történt vele. Na, hát ez egy csomó frusztrációt okozhat egy családnak, de nem erről szól igazán a darab, csak ez a motorja. A vándorkutya mindent lát, és mindent hall. Az előadásban nincsenek gyerek szerepek, csak felnőttek, és minden frusztrációjukat megtestesíti ez a kutya. Kezdenek tőle teljesen szélsőségesen rettegni, amit csúcsra járatunk az előadásban.

Magunkra tudunk ebben ismerni, hogy mennyi bűntudat, mennyi paranoia van bennünk. Van egyfajta hitchcock-i párhuzam is az előadásban, és ezt kihasználtuk a vizualitásban, a jelmezben, a díszletben, a fénytervezésben, a motívumokban és a Keresztes Tamás által komponált zenében is. Nagyon-nagyon szeretem. Az első kőszínházi munkám. Nagyon furcsa világ. Nyilván, én a függetleneknél szocializálódtam.

Térjünk vissza a soron következő bemutatódra. A Staféta Program keretében nyertél újra, így a Trafó Kortárs Művészetek Házában lesz látható az édesapádról írt drámád idén decemberben. Az Eltűnő ingerek főszereplőjének miért Hajdu Szabolcsot választottad?

A jó sorsnak köszönhető. Felmerült annak idején, hogy Pintér Béla játssza, akit én ugye nagyon jól ismerek, a mesterem meg mindenem, de azért igazából úgy féltem volna ettől a dologtól, ám neki is decemberben van bemutatója, úgyhogy nem ért rá. Utána Szabolcs neve rögtön az elején felmerült, még Béla is mondta, hogy ő milyen szuper lenne. Persze az ember mindig tart egy picit attól, hogy rendező rendezzen rendezőt, ráadásul ő író, rendező, színész, azt gondoltam, hogy biztosan nagyon sok munkája van. Tudtam, hogy megy januárban a Radnótiba, forgat is, tehát félretoltuk rögtön az elején a Hajdu Szabolcs-víziónkat.

Elkezdtünk Kiss Rékával castingolni erre a szerepre, de nagyon kevés színésznek állna jól ez a szerep, arra jöttünk rá. Már úgy volt, hogy el kell hagynunk a bemutatót, nem találjuk a megfelelő főszereplőt. Ismét eszünkbe jutott Szabolcs, gondoltuk, próbáljuk meg, nincs veszíteni valónk. Felhívtuk, és kiderült, hogy pont ebben az időszakban ráér. Elküldtük az anyagot, egyébként látott tőlem egy előadást, és azt válaszolta, hogy szívesen kalandozik el ebben a világban. Azt hiszem, hogy ennek így kellett lennie.

Mondhatjuk azt, hogy az eddigi drámáid közül ez szól a legszemélyesebben rólad?

Igen, abszolút. Ez az édesapám és az én történetem, ugyanakkor mindannyiunké, mert a halálról is szól, egy bizonyos betegségről, és arról, hogy ezt nem kell szégyellni. Kamasz voltam, amikor meghalt agydaganatban. Ez a legdokumentaristább darab a többi közül, miközben van egy nagyon erős költői síkja is, hiszen belelátunk Endre, a főszereplő fejébe. Persze nem teljesen úgy zajlottak a dolgok, mint ahogy azt megírtam. Igen, így is ez a darab szól leginkább az én életemről.

Hogy érzed most magad?

Az olvasópróba után, akkor, amikor elmentek a színészek, borzasztó nagy űr keletkezett bennem. Elmentem futni, kóvályogtam, sírtam, este ittam, fura módon akkor tört rám az a depresszió, amit bemutató után szoktunk érezni. Azt hiszem, hogy nagyon fontos az elengedés. Bizakodó vagyok.

Az interjút, ami eredetileg a Tiszatáj Online-on jelent meg, Drubina Orsolya írta.

…

 Az előadás bemutatója december 14-én lesz a Trafóban, majd ezt követően december 15-én látható ugyanott.

Kapcsolódó cikkek

A drámaírónő, akit fuvolistának szántak és rendező lett - interjú Pass Andreával