Remek vagy remake? – Kritikák a Vígszínház A diktátor előadásáról

Ifj. Vidnyánszky Attila ismét bravúrosat alakít. De vajon ugyanezt Eszenyi Enikő is megteszi rendezőként?

Eszenyi Enikő állította színpadra Charlie Chaplin 1940-es filmjét, Vecsei H. Miklós és Vörös Róbert átdolgozásában, ifj. Vidnyánszky Attilával a címszerepben. Miről szólhat, és miről szólhatna most Magyarországon egy olyan előadás, aminek „eredetije” az éppen regnáló Hitlernek mutatott szamárbajuszt, igaz, egy óceánnal távolabbról? Balogh Gyula  Népszavában és Soós Tamás  Revizoron megjelent kritikáját olvastuk össze.

Ifj. Vidnyánszky Attila az előadásban (fotók: Dömölky Dániel)

Balogh Gyula írása elején világossá teszi, hogy a feltett kérdésre az ő válasza a „remek”: „Már önmagában kurázsi, ha valaki A diktátor címmel színre visz hazai színpadon 2018-ban egy darabot. Eszenyi Enikő megtette, még pedig hatásos, látványos produkciót rendezett és egyáltalán nem mellesleg telibe találta a címszereplőt”.

„Chaplin filmjéhez nyúlni, mindig nagy kockázattal jár. Lehet-e újat mondani? Több tud-e lenni a produkció, a film felidézésénél? Szerencsére ezekre a kérdésekre igenekkel lehet válaszolni és ez már önmagában is nagy dolog. A mű vígszínházi színpadi változatát a rendező mellett Vecsei H. Miklós és Vörös Róbert jegyzi. Alapvetően a filmforgatókönyvre támaszkodnak, de tovább is mennek és egy ma érvényes változattal állnak elő a hatalomról, a mindenkori diktátorokról és azokról, akik ezt az egészet elszenvedik” – fejti ki később a kritikus.

Úgy véli, az előadás felturbósított bohózatjellege is jó választásnak bizonyult. „Az alkotócsapatot érezhetően inspirálta a téma. Az előadás stílusát is megtalálták, amely döntő részben a vásári humor, a maró irónia, a bohóctréfa és a cirkuszi játékosság eszközein belül marad”.

Ifj. Vidnyánszky Attila (fotó: Vajda József / Népszava)

Az előadás egyik legfőbb erényének és erejének ifj. Vidnyánszky Attila játékát tartja. „Ifj. Vidnyánszky nem másol, nem kopíroz, hanem pillanatok alatt önálló figurát teremt. (…) Ezt a kettősséget, vagyis a kisembert és „diktátort” már az első néhány percben egymásba mossa, méghozzá olyan színpadi eleganciával, figyelemmel, ritmusérzékkel, mozgáskultúrával és nagyvonalúsággal, amely tényleg párját ritkítja” – fogalmaz.

Az előadás áthallásaira is utal írásában. „Az áthallások is működnek, például amikor a repülős jelenetnél elhangzik, hogy ezt a kormányt nem lehet elengedni, a narrátort játszó Ember Márk elnézést is kér a harsányan nevetgélő közönségtől. Az is elképesztő, amikor a diktátor zászlója beborítja a közönség egy részét, van, aki némán tűri, más kétségbeesve próbálja maga fölé emelni, de valahogy mégis kitör a végére a vastaps. Őrületes, hogy ez így működik. Mondanom sem kell, hogy a zászló milyen párt szimbólumát idézi” – írja.

„Az áldozatok világát is sok humorral, mély empátiával mutatja az előadás. Rendkívül érzékletes például a puding jelenet. (…) Ez a néhány perc visszahozza a némafilmek magával ragadó abszurd hangulatát. A résztvevők féktelen bohócokká válnak, miközben a halállal játszadoznak. (…) A szerelmi szál is vonzó. Elsősorban a Hannát játszó Szilágyi Csenge jóvoltából, aki az életerőt, a józanságot képviseli és a költészetet. (…) A vígszínházi stáb valamennyi tagja kitesz magáért, nagyon kreatív és praktikus Antal Csaba díszlete, nem beszélve arról, ahogy egy diktátor fő kellékeit a lépcsőt, az emelvényt, a mikrofont, a széket és az asztalt használja. Pusztai Judit jelmezei is markánsak, mint ahogy találóak Kovács Adrián zenei motívumai és Bóbis László koreográfiája” – méltatja az előadás egy-egy elemét és alkotóit egyaránt.

            (Szilágyi Csenge - fotó: Dömölky Dániel)

„Megrázó és katartikus az előadás vége. (…) Némi reményt ad arra, hogy higgyünk benne, egyszer mindig eljön a lelepleződés ideje. Amikor már nem lehet hazudni, szemfényt veszteni. Persze az addig létrejött károk mindig tetemesek, nem pótolhatók” – fejezi be írását.

Soós Tamás is kiemeli a címszereplő játékát: „Ha van titka, lelke a Vígszínház A diktátor-előadásának, az sem a tökélyre csiszolt, sőt pluszban felgegesített bohózatban rejlik, hanem ifj. Vidnyánszky Attila ihletett játékában. Könnyedén kiolvasom belőle, amit Chaplin, és feltehetőleg a Vígszínház társulata, a diktátorok gyermeteg természetéről, a gyűlöletkeltés és a rasszizmus értelmetlenségéről gondol. Ifj. Vidnyánszky mindkét főszerepet, a tomániai diktátort és a zsidó borbélyt is azzal az érzékenységgel játssza, amely a lényeget domborítja ki: a mosolyogtató butaságot az egyik, az ártatlan lázadást a másik oldalon”.

Véleménye szerint azonban ennek az ihletett színészi bravúrnak megvan a hátulütője is. „ezen a színpadon már nem Hitlert, hanem Chaplint látjuk. Egy színészt, aki a furcsa és forradalmi kevercs helyett Chaplin csavargóját galvanizálja életre, és a Nagy Komikus munkájának tiszteletteljes adaptációját mutatja be, nem az épp legrettegettebb zsarnok pimasz karikatúráját. A diktátor premierje óta közel 80 év telt el, ami alatt Hitler alakja is megváltozott; mitikus gonosszá kövült, akit már nem hatástalanítani kell a humorral, hanem újra közel hozni az emberekhez és megint érzékelhetővé tenni az ördögi félelmetességét”.

Úgy találja, hogy Eszenyi Enikő rendezése nem számol ezzel a 80 évvel, sem a közben akár a saját magunk által is megélt diktatúrák tapasztalatával. „Hitlert kinevetni manapság, amikor A bukásból kivágott netes mémként látjuk viszont nap mint nap, bevett rutin, és nem a félelmeink katartikus szétoszlatása. A diktátor előadásában ez a nyolcvan év és az alatta megváltozott Hitler-képünk megoldatlan probléma marad: hiába alakítja ízig-vérig chaplini lelkülettel Hynkelt és a borbélyt Vidnyánszky, ha a darab mögül kikopott az eredeti kontextus, és Eszenyi Enikő rendezése semmit nem tesz azért, hogy újat rajzoljon mögé. Inkább azzal foglalkozik, ami Chaplin filmjeiben a legkönnyebben adja magát: a burleszk humanista humorával, az esetlen, vagyis folyton eleső kisember küzdelmével”.

Hajduk Károly és ifj. Vidnyánszky Attila (fotó: Puskel Zsolt / PORT.hu)

„A diktátor Chaplinnek a leghíresebb, de korántsem a legjobb filmje, amelynek korából fakadó érzelmessége mára több helyen érvényét, hatását vesztette – és ennek kiküszöbölésére a darab nem tesz kísérletet. Ahogy Chaplin tudásának hiányát (nem ismerte a haláltáborok valós borzalmait) sem kipótolják a színpadon, hanem álomszerű görkorcsolyázásra cserélik. A politikai szatírát egyre inkább elfedik az akrobatikus mutatványok, de a bohóctréfák és bűvésztrükkök halmozása a szándékolthoz képest ellenkező hatást ér el: A diktátor poénjai az idő előrehaladtával önismétlővé válnak, kiüresednek, és a középszerű szóviccek  arra mutatnak rá élesen, mennyire kerüli a darab, hogy az időkapszulába zárt burleszknél valami többről szóljon” – fűzi hozzá.

Az előadást legközelebb december 7-én, 18-án és 20-án játsszák a Vígszínházban. 

További kritikák az előadásról

Art7 - Horváth Csaba: Börleszk az egész világ

A Vígszínház bemutatója szerintem két okból lesz emlékezetes. Az egyik a filológiai érdekesség, hogy ez az első A diktátor-parafrázis magyar színpadon. A másik ifj. Vidnyánszky Attila bravúros játéka. Ám az előadás során mindkét erény hübrisszé válik. Olvasson tovább >>>

Fidelio - Zappe László: Lehet valami a levegőben (kettős kritika)

Chaplin híres filmje mintha csak dobbantó lenne, ahonnan elrugaszkodott az alkotó fantázia. Olvasson tovább >>>

       Fotó: Dömölky Dániel

Fühü - Bóta Gábor: Diktátorok

Vecsei H. Miklós, Vörös Róbert és Eszenyi Enikő színpadi átirata, Eszenyi rendezése, ütős előadássá áll össze. Vannak és lesznek néhányan, akiket irritál, de mindenképpen kemény munkával létrehozott, jelentős teljesítmény, és komoly tett a mostani rémisztő, káosszal teli világban. Olvasson tovább >>>

Magyar Narancs - Tompa Andrea: „Mintha öntudatlanul azért könyörögne, hogy állítsa le valaki”

Hitler kortársának lenni és róla gúnyiratot készíteni nemcsak bátorság, de igazi művészi kockázat. Amit itt a zsöllyéből látunk, abból éppen a kockázat hiányzik. A többi megvan: szép kis zenedoboz, jól is működik. Olvasson tovább >>>

Vasárnapi Hírek - Marik Noémi: Közös játék

Ami igazán groteszk és félelmetes benne s tragikussá teszi a komédiát, az épp hatása: hogy komolyan veszi környezete, és még mi, nézők is engedelmeskedünk neki. Olvasson tovább >>>

Kapcsolódó cikkek

Ifj. Vidnyánszky Attila: „Chaplin Csavargójának szemüvegén keresztül kell először elolvasni”