Az 1970 és 1982 közötti színházirányítást dokumentáló kötet bemutatóján jártunk.
A szinhaztortenet.hu portál elindulása volt az első komoly mérföldköve annak a 2017-ben kezdődő nagyszabású projektnek, amely a magyar színházi emlékezet megőrzését tűzte ki céljául. Az NKA által támogatott program keretében a színháztörténet forrásainak felkutatása, mentése, megőrzése és digitalizációja történik, illetve módszertani kutatás is folyik, tekintve, hogy az 1945 utáni időszak sajátos dokumentációval is rendelkezik, például filmre rögzített anyagok formájában.
A Ring Orsolya és Imre Zoltán vezette kutatást –- mely szigorúan titkosként megjelölt színháztörténeti dokumentumok összegyűjtését célozza – nagyfokú nyitottság jellemzi, mely igényli a témával kapcsolatos szakmai vitákat. Az általuk fellelt és feldolgozott iratokat kötetbe rendezték, és Szigorúan titkos. Dokumentumok a Kádár-kori színházirányítás történetéhez 1970-1982 címmel adta ki az OSZMI és a PIM. A kötet bemutatóján jártunk.
A könyv az 1982-es év dokumentumaival zárul, ez az év a kultúrában határkőnek tekinthető. A rendteremtés igénye ekkor már nem csak a színházak terén, de a sajtóban és a médiában is megmutatkozik. Erre hívta fel a figyelmet Takács Róbert, a Politikatörténeti Intézet munkatársa, a program egyik moderátora. Felvetődhet a kérdés, hogy miért épp az 1970-es év dokumentumaival kezdődik a kötet, erre a szerzők profán válasza az, hogy az anyag összeállításakor a Levéltár éppen költözött, így korábbi dokumentumokhoz nem fértek hozzá. Helyet kaptak ugyanakkor a könyvben olyan anyagok, amelyek különböző levéltári portálokon hozzáférhetőek, de a szerzők itt jegyzetekkel látták el ezeket, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a kötet az egyetemi oktatásban is jól alkalmazható legyen.
Jelentős részét teszik ki a dokumentumoknak az évadtervek illetve az évadértékelések, melyek érdekes összefüggésekre mutatnak rá, és hűen tükrözik a kádári időszak színházi életének arculatát. Az is nyomon követhető, hogy az új gazdasági mechanizmusnak milyen hatása volt a kulturális életre, hogyan alakította át a kulturális finanszírozást. Fel tudott erősíteni bizonyos tendenciákat, a selejtes, kommersz darabok számát igyekeztek visszafogni a színházak, amelyek gazdasági kényszerhelyzetbe kerültek. Éves tervet kellett készíteniük kimutatva a tervezett éves bevételt, a pénzügyileg előirányzott számoknak meg kellett felelniük. Ennek érdekében megjelentek a színpadokon a Neil Simon darabok és a musicalek is.
Szabó Attila, az OSZMI igazgatóhelyettese. Nánay István kritikus, Takács Róbert, a Politikatörténeti Intézet munkatársa és a szerzők: Ring Orsolya és Imre Zoltán
A kötet a kritikáról is szól, hiszen ezzel legalább annyit foglalkoztak ebben az időszakban, mint a színházzal. Érdekes történet rajzolódik ki például a Thália Színház A kétfejű fenevad (Weöres Sándor) bemutatójával kapcsolatosan. A sajtóban egy kicsit előreszaladva megjelent, hogy a darabot nem fogják bemutatni. A fennmaradt dokumentumok azt igazolják, hogy ha értékes, jónak tartott szerzőről volt szó, akkor a politika is igyekezett menteni, ami menthető. Pozsgay Imre olyan feljegyzést írt Aczél Györgynek a darabról, melyben bizonygatja, hogy bár Weöres jó szerző, és ez a darab is jó, de azért a tartalma meglehetősen problematikus. Ez csak látszólag mese, a háttérben egy sokkal mélyebb jelentés van, mint ami első ránézésre látszik, de ezt a nézők 80 %-a nem is fogja érteni. A maradék 20% érteni fogja, tetszeni is fog nekik, de talán ez nem is olyan nagy baj. Weörest minőségi, de problematikus szerzőnek titulálja.
A színházak repertoárjával kapcsolatosan felmerült a zsidókérdés is. A két problémás darab ezzel kapcsolatosan A velencei kalmár és a Hegedűs a háztetőn voltak. A velencei kalmárt 1940-ben a Nemzeti Színházban bemutatták. Egyértelmű politikai felhangja volt, a zsidótörvények miatt. 1945 és 1986 között nem is lehetett játszani, bár a Thália tett egy próbát 1970-ben és felterjesztette az évadtervébe. A minisztérium kihúzta belőle, de indokolást nem fűzött hozzá. 1978-ban sem engedték bemutatni, ezért Schwajda György le is köszönt a posztjáról.
A szerzők kiemelték, hogy a zsidókérdéssel való összefüggésre utaló egyértelmű kijelentés nem lelhető fel ugyan az Országos Levéltári jegyzőkönyvekben, és bár a Szolnokon talált anyagokban van erre vonatkozó utalás, itt is csak érzékeltetik, de egyértelműen nem mondják ki a darab betiltása és a zsidókérdés közötti összefüggést. Egy résztvevő hozzászólásából az derült ki, hogy a Hegedűs a háztetőn című darab bemutatójával kapcsolatosan az is probléma volt, hogy Moszkva kijelentette, Oroszországban nem volt zsidók elleni pogrom. Ezután a darab bemutatása egy jó ideig nem volt lehetséges a magyar színpadokon.
A szerzők munkáját egyértelműen nehezítette, hogy a könyv által bemutatott időszakban rengeteg kultúrával kapcsolatos ügy telefonon intéződött, ezért az összegyűjtött dokumentumok a korszak csak egy részét tudják bemutatni, van egy jelentős terület, ami semmilyen módon nem dokumentált, ezeket a forrásokat az írásos anyagok mögé kell gondolnunk.
A cenzúra nagyon komolyan működött, ez figyelhető meg például a Sztárcsinálók című darabbal kapcsolatosan megtalált anyagokban. Tóth Dezső kultúrpolitikus, miniszterhelyettes véleménye az volt a műről, hogy az történelmi pesszimizmust terjeszt. A történelmi optimizmus oldalán álló szocializmusban ez nem volt tolerálható, ezért azt javasolta, hogy a készítők adjanak humanista kicsengést a műnek, és minden, a szocializmusra vonatkoztatható hatásmegoldást ki kell venni a darabból. A Jézus Krisztus szupersztár színpadra vitelének terve egyértelmű ellenzést váltott ki a politikai apparátusból, a vallásos témájú darabok általában ellenzettek voltak, pláne, ha annak középpontjában Jézus Krisztus állt. A Rockszínház Evita című előadása körül is nagy bizonytalankodás volt, Nánay István kritikus, a program másik moderátora saját élményét is elmesélte, részese volt annak a bizottságnak, akinek ezt a darabot előzetesen meg kellett néznie, és tanácsot adni, hogy bemutatható-e, megfelel-e a korszellemnek.
A szerzők hangsúlyozták, hogy a kötet összeállításánál nehézséget okozott a számukra az, hogy sok dokumentum nem is az eredeti helyén, hanem más, például minisztertanácsi dokumentumokban lelhető fel. Úgy tűnik, a kulturális dokumentumok szabadon vándoroltak egyik aktából a másikba, főleg azok, amelyek valamely problémásnak ítélt darabbal kapcsolatos iratokat tartalmaztak. A levéltárakban a problémamentes bemutatók dokumentációihoz lehetett hozzáférni.
Fotók: Gál Csaba / PIM
A könyvbemutató végén a közönség soraiból felszólaló Szabó István hívta fel arra a figyelmet, hogy a könyvben megjelent dokumentumok kontextusát is meg kellene teremteni, mert önmagukban még nem mondanak eleget. Fontos lenne a még emlékezők saját tapasztalatainak, történeteinek megírása, mert ez segítené annak a megértését, hogy a publikált dokumentumok milyen célokat szolgáltak.
A cikket Rácz Anna írta.
Kapcsolódó cikkek
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.