Fesztbaum Béla: „A doktori dolgozatomat a színházi öltözőmben írtam”

Az ország egyik legfoglalkoztatottabb színészével beszélgettünk, aki a színészet mellett irodalmi- és zenés esteket hoz létre, kutat és rendez is.

Fesztbaum Béla húsz éve tagja a Vígszínháznak. Több önálló estje is szerepel a színházak műsorán. Mindemellett igazi kutató alkat, aki nem éri be szakmája gyakorlati fortélyainak elsajátításával, kíváncsi a színházművészet történetére, az elméleti válaszokra is. Vallja, hogy a pálya e két oldala egymással szoros összefüggésben működik. 

Fesztbaum Béla (fotó: Gál Bereniké)

Több önálló estje is műsoron van a színházakban. Mi ösztönözte arra, hogy ilyen jellegű előadásokat állítson össze?

Nem azért kezdtem bele ezekbe az estekbe, mert valamifajta hiányérzetem lett volna, vagy a figyelmet szerettem volna magamra felhívni. Persze szerettem volna valami nagyobbat csinálni, mint az éppen futó szerepeim és megmutatni egy másik arcélemet. Ezeken az alkalmakon egy kis monodráma vagy színházi est áll össze. Nagyon büszke vagyok rá, hogy mindhárom ilyen estem több éve töretlen sikerrel, parallel megy és teltházakat vonz. Ez számomra azt is jelenti, hogy van létjogosultsága annak, ahogyan az egyszemélyes színházról gondolkodom.

Kosztolányi Dezső az egyik olyan szerző, akinek a munkássága köré önálló estet állított színpadra.

Kosztolányi volt az első estem, ez tíz évvel ezelőtt indult. Magam nem voltam különösebb Kosztolányi rajongó, de a szentesi gimnáziumban, ahol végeztem – irodalom-dráma tagozatos osztályban – a végzés után néhány évvel felolvasószínház alakult régi tanárokból, diákokból. Egy alkalommal a téma az úton levés volt, és én egy tanáromtól Kosztolányi novellát kaptam felolvasásra. A nyelvezete, a humora, a szellemessége, a váratlan kortársi és aktuális hangvétele berántott az életműbe. Persze érződik a szövegeken, hogy ez egy másik kor, de Kosztolányi mégis a mi nyelvünket beszéli. Különlegesen jó megfürdeni abban, ahogyan ő műveli a magyar nyelvet. Arcul csapott ez a fiatalember, és azt kérte, hogy legyen dolgunk egymással. Tíz éve változatlan szöveggel megy, melyet a verseiből és publicisztikáiból állítottam össze.  

Hogyan indult a Molnár Ferenc est?

Molnár Ferenc először egy rendezés kapcsán került a látóterembe. A Monokli című előadást rendezhettem a Pesti Színházban, melyben a Vígszínház prominens, nagynevű művészei játszottak a darabban, ami Molnár Ferenc írásokból állt össze. Ez volt az első rendezésem, ahol rögtön az a megtiszteltetés ért, hogy nyolc Kossuth díjas színésszel dolgozhattam. Ezután úgy éreztem, hogy van még vele dolgom, maradt még ebben valami. Egy olyan Molnár Ferenc arcot szerettem volna megmutatni, aki a nagyközönség számára ismeretlen.  

Fesztbaum Béla a Molnár Ferenc estjén (fotó: Éder Vera)

Ő nem csak parádés vígjáték író, hanem olyan szerző is volt, akinek az újságírói toll is ott volt a kezében. Csak az újságírót mutatom meg, de persze ezekben az írásokban sem hagyta otthon szatíráját, bennük van színházi humora, dramaturgiai érzékenysége. De mégis egy másik hang szólal meg, egy erős egyes szám első személyű, erőteljes, ostorozó állampolgárt hallhatunk ki ezekből az írásokból, aki nem bújik a színházi szereplői mögé.

Zenei vonalon pedig Seress Rezső az, akivel önálló est keretében foglalkozik. Az ő esetében mi indokolta az előadás létrehozását?

Ez az est az Óbudai Társaskör felkérésére született, egy Seress-évforduló alkalmából. Eredetileg csak egyszer játszottuk volna, de a közönség szeretete nem engedi levenni a repertoárról. Az vonzott benne, hogy egyrészt felelőtlenül és felszabadultan zongorázhatom, így felvállalhatom magamból azt, hogy Seress Rezsőhöz hasonlóan én sem tanultam a zongorázást, hanem autodidakta módon sajátítottam el. Másrészt nagyon vonzott benne is az a kettősség, ami az előző két szerzőben is benne van.

Egyszerre volt bohóc, egy szórakoztató, ripacs, aki egy pesti kocsmában a pianínó mögül szórta a rossz vicceit, mindenkihez volt egy jó szava, görbe tükröt tartott a világnak. Másfelől ő egy nagyon érzékeny antenna volt a 20-as, 30-as években, és levette, hogy valami súlyos tragédia készülődik. Ez a kettősség nagyon megragadott, és úgy éreztem, e mögé a saját személyiségemet oda tudom tenni, szívesen azonosulok vele.  Ez egy koncert és színház között lévő este, amely Seress Rezsőt az ő eszközeivel igyekszik megidézni és közel hozni a nézőkhöz.

Fesztbaum Béla a Seress Rezső esten (fotó: Gál Bereniké)

Milyen korosztály látogatja ezt az estet?

Általában az idősebb generáció ül a nézőtéren, de a harmincas-negyvenes korosztály is szívesen hallgatja a dalait. Én nem is bánom, hogy inkább az idősebbek jönnek, mert úgy gondolom, hogy van egy generáció, amit egy kicsit kiszorult a kulturális kínálatból. Mintha rájuk kevéssé figyelnének, főleg az élő műsorokkal, és ezért nagyon hálásak, ha ilyen jellegű előadást kapnak. Nem csak nosztalgiáról van szó, hiszen ez tematikus este, sokan elmondják utána a nézők közül, hogy milyen sokat jelent nekik az előadás, hiszen ők még hallották játszani élőben őt. Egy idős úriember mesélte el egyszer, hogy akkor hallgatta Seresst utoljára, mikor ’56-ban a disszidálása előtt a Kispipában ette az utolsó tál ételét Magyarországon, miközben Seresst hallgatta, majd felszállt a teherautóra. Fontos az is, hogy egy olyan kulturális kincset képvisel, melynek a darabjairól sokszor nem is tudjuk, hogy Seress Rezső a szerzőjük.

Van-e az estek anyagának összeállításához valamilyen segítsége? Úgy gondolom, ez a folyamat kutatói, szerkesztői és dramaturgiai feladatokat is követel.

Én szívesen maradok magamra ezekkel a dolgokkal. Színészként olyan sokat kell végrehajtani abból, amit mások szeretnének, és ahogyan ők képzelnek el bizonyos dolgokat. Itt a magam elgondolása szerint haladok, és aszerint kockáztatok. Van egy nagyon kedves dramaturg barátom, Deres Péter, ő is hosszan itt volt a Vígszínházban, vele nagyon sok mindent át szoktam beszélni, egyeztetek vele dolgokat, előfordul, hogy elő is adok neki valamit abból, amit tervezek, és ő hozzászól. De maga a munka, a szerkesztés, a dramaturgiai része éppen úgy vonz, mint a színészet része. És nyilván a színháztörténeti vénával megáldott ember számára örömet jelent, hogy kutathat régi szöveget, tárgyakat, momentumokat. 

Ehhez kapcsolódóan egy érdekes és különleges momentuma is a pályájának, hogy elvégezte a színháztudományi mesterszakot és ezután a DLA fokozatot adó munka megírására is vállalkozott. Ennek témája Ditrói Mór, a Vígszínház egykori művészeti igazgatójának tevékenysége. Miért kezdett színháztörténettel, színházelmélettel is foglalkozni?

2007 környékén kezdődött ez a szellemi kaland. Akkor már tíz éve voltam tagja a Vígszínháznak, tíz év gyakorlatot szereztem a sűrűjéből, hiszen majdnem minden előadásban játszottam. Egyszer csak el- kezdett hiányozni a gyakorlat mögül az elmélet. Annak idején a B tervem az volt, hogy a Bölcsészkarra jelentkezem, esztétika vagy művészettudomány szakra. Mindig volt elméleti, kutatói irányultságom, de ez egy ideig a háttérben maradt. A gyakorlat megszerzése közben sok kérdés felvetődött a múltról, régi alkotókról, összefüggéseket kerestem a mával, úgy éreztem, hogy ezzel tennivalóm van.

                    (Kosztolányi est - fotó: Gál Bereniké)

 Veszprémben szereztem meg a mester fokozatot, itt is a Vígszínház történetével foglalkoztam, abból a szempontból, hogyan váltogatja egymást a tradíció és a modernség. A Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájában pedig megjelent témakiírásként Ditrói Mór neve, megajánlott témaként, Marton László témavezetésével. A Corvina Kiadó ki is adta a dolgozatomat tavaly, könyv formájában.

Mennyi időt vett igénybe a dolgozat megírása és mi volt a célja ezzel?

2010-ben kezdődött a Ditrói-kalandom, amely során arra vállalkoztam, hogy megrajzolom az ő életútbéli arcélét.  Mindezt itt írtam a színházi öltözőmben, azokban az időszakokban, amikor egy-másfél óra időtartamban éppen nem voltam színpadon. Tehát egy színházi embertől és színházi körülmények között született. Megkíséreltem kiemelni őt az elfeledettségből, illetve felhelyeztem őt a magyar színháztörténet térképére. Méltatlanul elfeledett személyről van szó, de nagyon erős hivatkozási alapnak tekinthető a magyar színháztörténetben. Sokat kutattam vele kapcsolatosan, még egy családtagjával is tudtam beszélni.

Ehhez az elfeledettséghez talán ő is hozzájárult, vele kapcsolatos érdekesség – ha helytálló az információ –, hogy a rengeteg munka ellenére, amit a színjátszásba, igazgatásba fektetett, nem engedte, hogy nevét kiírják a színlapokra. Mi volt ennek az oka?

Egy kicsit a Vígszínház miatt lett elfeledve. A nyitó évek darabjainak stílusa nem volt jó hivatkozási alap, volt, hogy az elmúlt évtizedekben nem néztek jó szemmel arra a polgári világra, ami ebből a színházból jött. Ugyanakkor háttérember volt. A munkamódszer az ő idejében az volt egy darab színpadra állításánál, hogy tartottak egy olvasópróbát, majd rendelkező és emlékeztető próbákat, melyeket egy rendező vezet. De ez nem Ditrói volt, hanem előkészítő rendezők dolgoztak a színházban.

Ők megtervezték nagyjából a darab egész díszletét, képi világát, lerendelkezték a járásokat, tehát fölskicceltek valamit két-három hét alatt, és az utolsó egy hétben, tíz napban megjelent Ditrói, és mindezt meginjekciózta, művészibb formába öntötte. A meglévő dolgot előadás-kész állapotba hozta. Ő valójában nem rendezett egy darabot sem, de mégis minden előadáson otthagyta a kézjegyét. Színész volt, de erősebb tehetséget mutatott abban, hogy a kollégáit egyben tartsa, kezelje, rendezze. Ezért maradt a háttérben.

        Fesztbaum Béla A Pál utcai fiúk előadásában (fotó: Gordon Eszter)

Mi volt az újítás a munkamódszerében, amit ő hozott a színháztörténetbe?

Amikor próbálni kezdett, valami egészen más történt, mint ami addig megszokott volt a színpadokon. Ő nem a színpadi alak idealisztikus eljátszását és nem szavalást, a darabot szinte eléneklő játékot kért, ami a kor bevett szokása volt. Egyes szám első személyben való megszólalást kívánt és azt, hogy a színész a saját élményanyagából dolgozzon. Legyenek valódi könnyek, természetes hangvétel. Ez annak idején meghökkentően új dolog volt. Ditrói Mór arra törekedett, hogy a társulat minden tagja ebben az új, egységes stílusban gondolkozzon. Egy színházi fordulatot hajtott végre, hidat verve a 19. és a 20. század közé. Mindemellett a magyar dráma szívügye volt: a puszta szórakoztatásnál sokkal mélyebb mondanivalóra való törekedett.

A zene szorosan hozzátartozik a pályájához. Honnan ered a zene szeretete?

Ennek is köze van Szenteshez, ahová gimnáziumba jártam. Kollégiumban laktam, ahol, mint tudjuk, mindig van egy ember, aki gitározik. Autodidakta módon tanultam, különböző eseményeken mindig ott volt nálam a gitárom, és örökzöld tábortűzi dalokat játszottam, amiket közösen énekeltünk. Amit gitáron megtanultam, megpróbáltam a zongorán is eljátszani, és egyszer csak ez a két hangszer egymás mellett kezdett élni.

Lelkem mélyén rockzenész lennék. A Könnyű Esti Sértés elnevezésű színész-zenekarban játszottam, ami tíz éven át működött, és most a legújabb, A Grund – Vígszínházi fiúzenekar tagja vagyok. Ez egy szívmelengető, igazi, kedves sikertörténet, amelyet nagyon kedvel a közönség. Az egész olyan, mint egy gimnáziumi zenekar, ahol a tanárok és a diákok örömmel együtt zenélnek. Feldolgozás-zenekar vagyunk, amely A Pál utcai fiúk című darabban játszó színészekből alakult. Már most kezd betelni a nyári koncertnaptárunk, pedig még csak december van.

Ha akad szabadideje, akkor milyen zenét hallgat szívesen?

Jazzt és klasszikus zenét, de azokat is, amelyeket játszunk.

A Grund – Vígszínházi fiúzenekar (fotó: Gál Bereniké)

Az önálló estekből is érződhet valamilyen nosztalgia a pezsgő kávéházi élet, kávéházi kultúra iránt. A Rosmersholmot is a Rózsavölgyiben, kávéházi, szalonos környezetben adják elő.

A Rosmersholm igazából csak azért játszódik kávéházi környezetben, mert a Rózsavölgyi Szalonban kaptam lehetőséget a megvalósítására.  Ugyanakkor mégis egy kicsi, intim színházi tér, amelyből kevés van ma Budapesten. Inkább a Molnár Ferenc est kapcsán van egy ilyen kávéházi nosztalgiám. A Rózsavölgyi repertoárjához képest a Rosmersholm, ami egy régi, kedves darabom, eggyel erősebb történet, amihez egy nagyon válogatott színész csapatot sikerült rá megnyernem.

Ibsen mintha reneszánszát élné most a magyar színjátszásban. Idén nyár elején öt darab is futott a fővárosi színházakban. Mi lehet ennek az oka?

Kétségtelen, hogy reneszánsza van, és ez mutatja, hogy valódi és igazi klasszikus. Minden kor felfedezi benne azt, ami a számára érdekes, aktuális mondanivaló. Az Ibsen-bumm tulajdonképpen a 2000-es évek óta tart, ekkor fedezték fel újra a világ színpadai ezt a komor, furcsa humorú, nagyon élesen látó skandináv szerzőt. Az igazság-hazugság-eltitkolás-látszatok és az e mögött meghúzódó emberi tragédiák, élet-hazugságok egyszer csak elkezdtek hatványozottabban érdekessé válni.

Az Ibsen darabokból miért épp a Rosmersholmot választotta?

A Rosmersholm érzékenyen és tehetségesen keveri a magánéleti-közéleti problematikát, és ez elkezdett nagyon aktuálissá válni. Azt a véletlen hozta, hogy épp akkor mutattuk be, amikor az országgyűlési választások zajlottak Magyarországon. A darab egy két részre szakadt, értékrendek nélküli országban játszódik, ahol véresen marakodik két, nem túl meggyőző oldal, miközben van valaki, aki egy független utat próbálna bejárni. Emellett a magánélet és politikum egymásra hatásáról is szól, és tartalmaz mindent, amit egy jó Ibsennek tartalmaznia kell: pszichológiai mélységeket, titkokat, és van benne egy krimi-szerű vonulat is. Skandináv misztikum szövi át a maga keserű humorával és világlátásával, ami egy nagyon értékes drámai szimbiózis.

A Színházak Éjszakáján hallottam egy programon, hogy tudományos igazolást nyert, hogy a színészet legalább olyan komoly fizikai munka, mint a bányászat. Hogy lehet ezt bírni?

Mindazt, amiről eddig beszélgettünk, annak az összes szegmensét nagyon szeretem. Ez a szeretet erőt is ad ahhoz, hogy ezt a munkát jól végezzem. Persze vannak extrém helyzetek, de hol nincsenek? Ha az ember kinyitja rá a csatornáit, akkor ez a szakma ugyanannyit ad is, mint amennyit kér. Ha az ember sokat fektet bele, nagyon sok vissza is jön.

Rácz Anna

Kapcsolódó cikkek

Fesztbaum Béla: „Nem lesz forradalom a színházban”
Fesztbaum Béla új estje a Rózsavölgyiben
Fesztbaum Béla: „A Vígszínház új jelentéstartalommal gazdagodott”