„A díjakat adják, és nem kiérdemlik”

Merő Béla rendező nemrég megjelent kötete kapcsán beszélt az egykori Reflex Színpadról és arról, ami most helyette van. Illetve nincs. 

Volt egyszer egy… Reflex Színpad címmel jelent meg Merő Béla rendező könyve amatőr társulatáról, amelyet 1970-ben alapított és a rendszerváltásig Zalaegerszeg meghatározó kulturális színfoltjaként működött. A szerző az emlékezés és a dokumentáció műfajáról, a magyarországi független színjátszás jelentőségéről, valamint a művészet társadalmi változásokat befolyásoló erejéről is beszélt.

Merő Béla (forrás: Jókai Színház)

Az alkotó emberek előbb-utóbb eljutnak arra a pontra, amikor össze kell gyűjteni és közkinccsé tenni a felhalmozott tudást, emlékezni és emlékeztetni kell olyan értékekre, korszakokra, amelyeket kár lenne elfelejteni.  

A barátaim és a kollégáim már nagyon régen mondogatták, hogy írjam meg a visszaemlékezéseimet, a történeteimet, ez inspirált, és elkezdtem a könyvet. Én azt hiszem, hogy az egész történelem az emberek szubjektív történelmének összegzéséből áll, és ehhez az is hozzátartozik, hogy ugyanazt az eseményt, amin többen jelen vagyunk, mindenki másképpen éli át. Ilyen szempontból az idő nem számít, öt perc alatt is lehet olyan találkozás, ami az ember egész életét meghatározza, és előfordul, hogy száz éve ismerjük egymást, mégsem jutunk el az igazi találkozásig. Ojektív megközelítés pedig szerintem nincs, objektív az, amikor valamilyen társadalmi érdeknek, csoportnak meg akar valaki felelni, ezért nem azt mondom, hogy meghamisítja, de úgy írja meg a történetet, hogy bizonyos elvárásoknak megfeleljen.

Rengeteg dolog inspirált, hogy megírjam ezt a könyvet, két éve kicsit többet voltam Zalaegerszegen, és az egykori reflexesekkel elkezdtünk újra összejárni, kocsmákban találkoztunk, sok ismerős odajött, beszélgettünk. Áprilisban megírtam, augusztusban meg is jelent a memoárkötet. Azóta már rendszeresen találkozunk, ez gyakorlatilag egy nyugdíjasklub, és ott a barátaim azt mondták, hogy csináljunk valamit, és megegyeztünk, hogy március elején lesz bemutató. Tehát volt egy fantasztikus találkozás, ami inspirált, visszajött az a régi lelkület, hogy csinálni kell valamit, megszületett a könyv, lesz előadás és fotókiállítás.

A világról és a színházról másképpen gondolkodó, a hivatalos kultúrpolitikától nagyban eltérő amatőr színházi mozgalom mindig is a találkozások, az együttlét, a közösség erejére épített; ugyanezek az erőforrások segítették a könyv és az új produkció születését. De a rendszerváltáskor „sikerült” kitakarítani a művelődési házból nemcsak a Reflex Színpadot, hanem egy fontos színháztörténeti korszak értékes dokumentumait is. Miből tudjátok mégis összegyűjteni a kiállítás anyagát?

Szerencsére volt, aki fotózott, és nekünk 1970-től megvannak a képeink, vetíteni is fogunk, mert filmünk is van…

Írás közben az ember sok mindennel szembesül, újra átéli a múltat. Egy ilyen könyv emlékezteti, szembesíti azokat is a régi dolgaikkal, akik nem szerették a szabad gondolkodást, a kísérletező színházakat, főleg nem ismerték el, hogy ezek a mozgalmak szerepet játszottak a rendszerváltást előkészítő folyamatokban.

Igen, szembesülni kellett nekem is mindazzal, ami akkor volt, szembesülni az életemmel. A másik dolog az, hogy Magyarországon nem volt színházi avantgárd, akik voltak, azokat elüldözték vagy nem engedték dolgozni. A magyar színház befúrt lábú szövegfelböfögő dolog volt, a Reflex Színpad és Ruszt József kezdett először új utakon járni, utánunk jött a Szegedi Egyetemi Színpad, a miskolci Manézs, a tatabányai Bányász Színpad és lehetne még sorolni néhány együttest.

Ma alternatívnak vagy függetlennek nevezzük ezeket a társulatokat, akkor amatőrnek mondtuk, mi nem a realista színjátszás útjait jártuk. Az én együttesem még azért is kilógott a sorból, mert a mi tréningrendszerünk egyedülálló volt és borzasztó kemény. Kellett valami, amivel az átlagember ki tud szakadni a mindennapokból, jött a munka után próbálni, volt egy másfélórás tréning, ami komoly gyakorlatokból állt, és attól felszabadult lelkileg és nyitott lett arra, hogy tudjon dolgozni. Nekem nem egyetemi színpadom volt, ki kellett találni, hogy mivel tudunk elérni egy legalább olyan nívót, mint az egyetemi városokban.

Merő Béla legutóbbi békéscsabai rendezése, a sHÓwKIRÁLYNŐ (fotó: A_TEAM)

Külföldi meghívások, nemzetközi tapasztalat erősítette a csapatot, itthon mégsem tapsolt mindenki a sikernek.

Besúgó volt a csoportban, jött értem a fekete Volga, de ezek a dolgok annyira nem érdekeltek. Volt gyerek-, ifjúsági és felnőtt csoport, színháznevelési kísérlet, klub a közönségnek, feldolgoztuk a magyar és a nemzetközi színháztörténetet audiovizuális módszerekkel, beszédtechnikát oktattunk, kiállítást szerveztünk. Azt mondtuk, a színházi előadás csak egy pont, legyen előzménye és következménye, korszerű világítástechnikánk volt, jöttek neves előadóművészek, a gerendákon is ültek, aztán a művelődési ház „túlhaladta a koncepciónkat”…

Ezért kellett megválni a művedtől. Pedig két évtizeden át sok újszerűt, értékeset teremtettél, sokan állították, hogy a Reflex nélkül nem jöhetett volna létre Zalaegerszegen állandó kőszínház. Megbecsülés, köszönet, hála?

Semmi. De buldózertípus vagyok, ha bántják a színészeimet, akkor ölni tudok, a hatalom változik, de én mindig ott állok a szőnyeg szélén. Itthon nem kellettem, elmentem Székelyudvarhelyre színházat alapítani, semmit nem kaptam érte. Persze nem is azért csináltam. Nagy kihívás volt, nekik nem sikerült, nekem igen.

Nemzetközi szakmai elismeréseket, fesztiváldíjakat külföldön kaptál.

A díjakat adják, és nem kiérdemlik, engem ez nem érdekel.

Mi volt a Reflexben a legjobb?

Ott akkor egy közösség volt, csupa olyan ember, akikkel hasonlóképpen láttuk a világot, ott olyan munka folyt, ami méltó a színház szentségéhez, olyan hit, légkör, ami mostanában nem történik meg, inkább elkezd devalválódni. Ma az utcáról jönnek be a rendezők, politikailag jól futnak, de nem tudnak egy rendes instrukciót adni, rendezni, félreértelmeznek szövegeket.

Jó ötlet, hogy újra összejöttök, találkoztok, de ez a régi csapat, a mi korosztályunk. Hol vannak a fiatalok, értékelik-e a reflexes múltat és hozzáállást, lesz-e folytatás?

Majd meglátjuk. Egyelőre akarunk valamit csinálni, előadjuk József Attila Szabad-ötletek jegyzékét. Sajátos vers, amit színpadra viszünk, kapcsolódik művészi hitvallásunkhoz, ahhoz, hogy milyen a viszonyunk a világhoz, ez a központi gondolat. Nem világmegváltás a dolgunk, csak az, hogy ezt a találkozást megszervezzük.

Az interjút Niedzielsky Katalin készítette.

(Forrás: Békéscsabai Jókai Színház)

Kapcsolódó cikkek

„Értéket kell felmutatni a devalválódott világban”