„Egy történelmi darabnak ismeretterjesztőnek is kell lennie”

Szente Béla Szárnyad árnyékában címmel írt egy darabot az otthonkeresésről a békéscsabai Jókai Színháznak.

Szente Béla a Rigócsőr király (2003) és A kolozsvári bíró (2007) című meséje után már akár háziszerzőnek nevezhető a Békéscsabai Jókai Színházban. Most történelmi játékot írt a rangos évfordulóra, amelynek szereplőit az otthonkeresés és a remény indítja útnak, hogy új hazájukban majd szabadon gyakorolhatják evangélikus vallásukat és szlovákként boldogulhatnak magyar földön. A Szárnyad árnyékában című dráma január 18-ai ősbemutatójával Békéscsaba újratelepítésének 300. évfordulója előtt tiszteleg a Jókai Színház.

Szente Béla (fotó: A-TEAM)

Miért vállalta Seregi Zoltán színházigazgató felkérését, mi inspirálta az alkotást, és mire jó, kiknek szólhat az alkalmi megemlékezés?  

Ha a zeneszerzőket nézzük, a programzenéknek mindig nagy jelentősége volt, sok alkalmi darabot írtak, amik egy idő után elveszítették a programszerűségüket, de a művek megmaradtak. Seregi Zoltán azzal keresett meg, hogy szeretne egy ilyen bemutatót, amit szerinte csak én tudok megírni – mint „csabai”. Ez persze nem igaz, mert orosházi vagyok, ott születtem, de már túl vagyok egy emberöltőn, amit itt éltem le. Nincs is ennek különösebb jelentősége.

Az már izgalmasabb, hogy a régi orosháziak egy telet itt töltöttek Csabán! Ide beköltöztek az 1740-es évek közepén, mert közeledett a tél, és nekik még nem voltak házaik Orosházán. Akkor is volt már szolidaritás, a zombai magyarokat és a csabai főleg tótokat – bár éltek itt magyarok is – az evangélikus vallás kötötte össze. Érdekes téma lett volna ennek a télnek a történetét is kigondolni, de ehhez kevesebb történelmi fogódzó volt. Ezért arra gondoltam, hogy a betelepítés éveit választanám a 300-ból, a történelmi fogódzókat egymás mellé raktam, és ez lett a magja a darabnak. Kerestem hozzá legendákat, de nem voltak. Egyszerű történelmi adatok rendelkezésre állnak, de igazi meséket, amelyek az idetelepülésről szólnának, nem találtam, azokat fantáziával kellett pótolni.

Az évfordulókhoz hozzátartozik a méltó emlékezés, de a történelmi játék kikhez akar eljutni, kiket érdekelhet a múlt, az elődök élete?

A történelmi hagyományokat sokféleképpen meg lehet örökíteni, lehet emlékkönyvet, tanulmányokat készíteni, az is jó módszer. Én az irodalmi részt vállaltam, a dráma, a vers, a regény is jó lehetőség a történelem felidézésére. Békéscsabának nincsenek irodalmi emlékei, Gyulának sincsenek, Kígyósnak vannak történetei, Az angol beteg például Kétegyházáról indul, Egernek ott az Egri csillagok, Lőcsének A lőcsei fehér asszony. Így nehezebb volt kiindulópontot találni, a történeti anyagok viszont elég pontosak, ami nagy segítség volt.

S a történelmi adatok mellett volt még egy számomra fontos dolog, hogy el lehessen indítani a mesét: bár – mint mondtam – nem vagyok született csabai, viszont a csabai evangélikus gyülekezethez tartozom, és nemcsak a betelepítés 300 éves, hanem a gyülekezet is. Ez nekem meghatározó szempont volt abban, hogy mi hozta ezeket az embereket ide: az evangélikusságuk, kifejezetten a hitük miatt kellett korábbi lakóhelyükről távozni, a szegénység csak másodlagos ok volt. Mindez konkrét történelem, ami a belehelyezhető legendának vagy mesének is tud gyökereket adni.

Valószínű, azért kellett ezeknek az embereknek eljönniük a Felvidékről, mert ott a katolikus földesúr nem engedte, hogy evangélikus hitüket gyakorolják, és hallottak róla, hogy van egy hely, ahol nem fogják a templomukat lerombolni. Úgy gondolom, hogy egy történelmi darabnak ismeretterjesztőnek is kell lennie, ezért nagyon fontosnak tartanám, hogy az ifjúság is megnézze. Igyekeztem úgy megírni, hogy ők is tudják, élvezni, érteni, kicsit érezni, ezért vannak benne például fiatalabb erősebb karakterek.

Sokszor azt halljuk, hogy a szlovákság idetelepítése Harruckern bárónak köszönhető. Az olvasópróbán közölte, hogy ez tévedés.

Sok történelmietlen dolgot kell szétoszlatni. Itt Harruckernnek a területhez semmi köze nem volt. Haan Lajos történetíró egyszer leírta, majd korrigálta, hogy Harruckern telepítette ide a szlovákokat. A báró az 1720-as évek közepén kapta meg a területet, szerintem 1730 előtt nem is járt erre. A betelepedési sorozat hosszú folyamat volt, még az 1770-es években is tartott. Az első néhány évben ide 30 család érkezett, és itt lakott 22-23, ugyanannyi magyar lakosa volt Csabának, mint amennyi tót. Ezek az emberek – ahogyan a darab szereplői, Volent, Szekerka, Dunaj is – maguktól jöttek, saját döntésük alapján, lényegesen kevesebben, mint amennyit Harruckernnel kapcsolatban emlegetnek, és legalább öt-hat hullámban érkeztek.

Szárnyad árnyékában (fotó: Nyári Attila / A-Team)

Az otthon és a vallásszabadság keresése nemcsak a felvidéki evangélikusoknak, majd csabaiaknak volt a 18. században kiemelt jelentőségű, hanem az évszázadok során mindig, és a nagyvilágban mindenütt. Ezért a mondandója örökérvényű lehet, ha jól sikerült a darabja, még klasszikussá is válhat. Ráadásul a csabaiság, a csabai lét jellemzője ma is, hogy ide a legtöbb ember jött valahonnan, ahogyan a Szárnyad árnyékában című történelmi játék főszereplő is.

Ezt hívják a hely szellemének, ami azt jelenti, hogy van a helynek valami vonzása. Nem Gerlára mentek azok az emberek, ami feljebb van, jobb helyen, magasabb területen, mint ez a szúnyogos, mocsaras rész. S nem mentek át Szentbenedekre sem, amit ugyanúgy felajánlottak nekik Gyula mellett, ők ezt a helyet választottak, ide akartak templomot építeni.

Az önszántukból útrakelőket mindig az evangélikus hitük motiválta?

Nem. Azok a jaminai katolikusok, akiknek utódai a mai napig is az ottani gyülekezet jelentős hányadát képezik, az 1770- es években érkeztek ide katolikusként a Felvidékről. Nekik már a szlovákságuk volt az, ami idehozta őket, nem az evangélikusság, nem a hit. Akkor itt már elszlovákosodott a település, és sok magyart is tót néven anyakönyveztek, így lett például a Feketéből Csernyik. Talán 5-6 olyan szereplő van a darabban, aki nincs benne a történeti könyvekben, de benne lehetne, mert létező családokról beszélek.

Felkérés, történelmi tények, kötődések, évfordulók – ezek komoly inspirációk az alkotáshoz. De volt-e egyetlen olyan szikra, ami határozottan ebbe az irányba vitte az írást, megmutatta, miről kell szólni a darabnak?

Igen, a zsoltár, a Szárnyad árnyékában. Amikor az anyagot kerestem, olvasgattam mindenfélét, és ez a „szárnyad árnyékában” kifejezés, a zsoltár 6. versszaka volt az a gondolat, hogy elindulnak az emberek a hitük miatt, és ki más vigyázhatna rájuk, ha nem a jó Isten. Az ő szárnyának az árnyékában jönnek, és az ő védőszárnyai kísérik őket az útjuk során, és szerencsésen meg is érkeznek. S ha már védőszárnyakról, egy madárjelképről van szó, arra gondoltam, hogy akkor az akadályozó erőknek is madaraknak kell lenni. Ez azért is fontos, mert a héják és a sasok ennek a helynek a jellemzői. Sokszor szoktam nézni őket, amikor megyünk autóval, és látom a fákon üldögélni a héjákat, láttam már sast is, ahogyan egy oszlop tetején szétnéz, hogy rend van-e az ő birodalmában.

Ma is jellemző Békéscsabára, régen is az volt a különböző népcsoportok, nemzetiségek együttélése. Darabjában három nyelven beszélnek az emberek. Hogyan sikerül ezt megvalósítani a színpadon úgy, hogy az ne menjen a szövegértés rovására? Erre nagyon kíváncsi vagyok.

Én is! Három nyelven írtam meg a darabot, minden szereplőnél van egy jel, ami arra utal, hogy tótul, magyarul vagy németül beszél. De nem tudom, hogy ebből mi lesz a színpadon, ez rendezői kérdés, nem szóltam bele. Abból indultam ki, hogy a szlovák férfiak többsége tudott magyarul, mert a földesúr magyar volt, használatos volt ott fenn a magyar nyelv. Ezek a férfiak később is, pontosan azért, mert a vásárban, a földesúrral való kommunikációban szükségük volt rá, tudtak magyarul, az asszonyok nem.

Többféle színházi szerzőt ismerünk. Melyik csoportba tartozik? Megírta a művet, ezzel kész, a többit már rábízza a rendezőre, a színészekre, vagy ott van a próbákon, figyeli, mit művelnek a darabjával? Ráadásul színházi szakember is, a Csabai Színistúdió alapítója, évtizedekig fiatal tehetségeket tanított a mesterségre.

Nem járok a próbákra, egyszer voltam, amit kér a rendező, teljesítem. Dolgoztam már Seregi Zoltánnal, amikor a Rigócsőr királyt rendezte, úgy gondolom, tudja, mit csinál. Az idősebb színészek jelentős részét ismerem, örömmel látom, hogy a fiatalabbak között öten színistúdiósok voltak, nem kérdezem, mit hogyan csinálnak, megbízom bennük.

Azt mondják, nő kell a színpadra, négy szerepet írt a hölgyeknek, de ez azért egyértelműen férfi darab. Férfiak írták a történelmet, nagy dolgokban ők döntöttek?

Szegedre ez a három férfi indult el, bármennyire matriarchátus karakterű a szláv társadalom, ennek ellenére a hierarchia akkor is a patriarchátusra alapul. A fontos, tehát egyrészt hitbéli, másrészt termelői, gazdasági kérdésekben a férfiak döntöttek. Azt, hogy megyünk-e vagy nem megyünk, eldöntheti egy nő, de hogy melyik földet választjuk, melyiket kell majd az ekével megművelni, azt az uraik mondják meg. Itt egészen biztos, hogy egy férfiak által generált döntéssorozatról volt szó.

Arra, hogy miért idejöttek, szerintem Bánszki György személye volt a magyarázat; Csaba bírója akkor egy olyan telepes volt, aki tíz évvel korábban jött ide a Felvidékről, és az ő információja jutott el oda az alkalmas helyről. Az a tény, hogy ő bíró tudott lenni evangélikus tót ember létére ezen a településen, hívószó volt, megnyugtató, hogy jöjjenek ide bátran a többiek.

Az interjút Niedzielsky Katalin készítette.

(Forrás: Békéscsabai Jókai Színház)