Egy képzelt előadás mozdulatai - időutazás egy tánc tereiben

Biczók Anna: Egy lehetséges jövő előzményei című táncelőadása különleges utazásra invitálja a nézőt.

A MU Színházban április 2-án ismét látható a női szóló, lecture-performansz, amelyben benyomások, képzelet és emlékek kapcsolódnak össze, eljutva a jelen pillanatáig. Az előadás tökéletes élményt kínál arra, hogy a színházi székben ülve megelevenedhessenek az elmesélt terek és együtt utazhassunk az alkotóval, idő és tér határait átugorva.

Mi alapján született meg benned az előadás ötlete?

Egy ideje érett bennem, hogy saját produkciót hozzak létre, és mivel volt egy jó adag személyes tartalom, aminek formát kerestem, ezért leginkább szóló előadásban gondolkodtam.

A 2017 évi Cialo/Umisl varsói fesztiválra készült a darab, ebben az évben - a Sín Kulturális Központtal összefogva - Time and Dance témában mentoráltak produkciókat. Az előadásomban azt kerestem, hogy hogyan jeleníthetem meg egy tánc, azaz a látható test és a színpadi személyiség történetiségét. A néző egy táncot lát, de a test/személyiség amit lát, az hordozza a saját időbeliségét és a felmenők örökségét is. Szerettem volna, ha nem egy téma felhasznált eszköze a táncos, hanem az előadás alanya és tárgya, kiindulópontja. Mi van abban a testben, abban a karakterben a látható tánc mögött? Azzal kísérleteztem, hogy egy jelen idejű műfajban, mint a táncművészet, hogyan lehet a jelen lévő más időket is megjeleníteni, mik ezeknek a lehetőségei.

Mióta foglalkoztat a testtel való megélés gondolata?

A mozgásimprovizációval való munka sok belső élményt, érzelmet, fantáziát, emléket hozott elő belőlem az évek során. Annyira erős és egyértelmű néha a test jelzése és a benne, illetve a személyiségben testi szinten elraktározott információk kapcsolata, hogy a mozgással való munkámban elkerülhetetlenül kialakult, hogy az elsősorban nem fizikális élményanyagot is körbejárjam. Így született meg az Egy lehetséges jövő előzményei is.

Történt veled olyan, hogy egy-egy mozdulat, koreográfia hatására előtört benned valami nagyon mély élmény?

Mozgásminőségekkel való hosszabb kísérletezési folyamat során volt már, igen. Például volt egy meghatározó élményem, amikor még a Hodworks-szel dolgoztam együtt. A próbafolyamat alatt nagyon hosszú improvizációkkal dolgoztunk. Hód Adrienn adott egy kezdő instrukciót és abból kiindulva mi táncosok hosszan saját testtel, ötlettel, gondolatisággal mozogtunk. Egy ilyen folyamat alatt történt, hogy egy hosszabb mozgáskísérlet hatására olyan állapotba kerültem, ahol azt éreztem, hogy csak és kizárólag oroszul tudok szólni a többiekhez, hogy most nem vagyok képes magyarul megszólalni. Azt éreztem, hogy most ez egy olyan szakadék, amit nem tudok áthidalni. Tudni kell egyébként, hogy életemben először oroszul szólaltam meg. A családban én vagyok az első gyerek, anyukám orosz és a születésemkor még alig beszélt magyarul. Tehát ebben az esetben a mozgás által valószínűleg valami olyan része aktivizálódhatott a személyiségemnek, ahol már beszéltem oroszul, de magyarul még nem.

Izgalmas téma, hogy hogyan bukkannak elő bennünk rejtett, tudattalan élményeink…

Sokszor evidenciaként kezeljük, hogy a tánc egy pozitívan felszabadító élményt ad, hogy rengeteg elraktározott dolog fel tud szabadulni mozgás közben, és ez igaz is, de ugye nem csak pozitív dolgok tudnak felszabadulni, az érzelmi skála elég széles. Én például sokszor éltem át megmagyarázhatatlan mély szomorúságot egy-egy próba után. A test és a személyiség tartalma és kapcsolata számomra nagyon gazdag terület.

Rengeteg narráció hallható az előadásod alatt. Hogyan kezdted el felépíteni a darab vázát a téma mentén?

Váratlan fordulatokkal teli volt az alkotófolyamat, egyáltalán nem így terveztem. Egy tánc szólóban gondolkodtam először, alapvetően mozgásimprovizációkkal dolgoztam, és azt hittem, tánccal fogom magam kifejezni. Azonban két alkalom is volt a próbafolyamatomban, amikor kisebb csoportnak megosztottam egy részletet a munkámból, és mind a kétszer inkább elmeséltem, hogy mi történik ebben az előadásban a színpadon, mivel táncolok, ki vagyok, honnan jöttem, hogyan kapcsolódik ez a mozgásomhoz. És mind a két alkalommal azt a visszajelzést kaptam, hogy ez iszonyú izgalmas, ahogy ezekről a dolgokról beszélek, hogy ez az előadás ez így jó.. Az, hogy beszélek az előadásról, amit nem látnak.

Tehát, összességében a mesélés nem egy ötlet, hanem egy felismerés volt.  A többszöri megerősítés után tudatosult bennem, hogy inkább beszélni fogok arról, ami nem látható. Tulajdonképpen felszabadultam ettől az új feladattól, hogy verbálisan átadhatom, hogy mi történik egy adott táncosban a táncélmény által. A nézőknek maximum impressziói lehetnek erről, én pedig most elmesélhetem nekik azt a láthatatlan élményt, vázolhatok egy példát erre.

Mesélj a térben lévő egyetlen díszletelemről, az asztalról.

Az asztallal és a karakterrel rájátszottam a lecture performansz műfajára. Az asztalnál ülve, akörül sétálva olyan szerepet veszek fel, mintha egy egyetemi előadást vagy TED-talkot tartanék, és ebben a szerepemben nagyon komolyan veszem magam. Egy humoros fricskával szerettem volna játszani azzal, hogy hogyan lehet egy kifejezetten személyes, intim testi élményekből álló témát objektíven, kissé tudományosan, analitikusan, már-már túlokoskodva előadni. Jellemző rám sokszor a dolgok túlgondolkodása, szétanalizálása, tulajdonképpen ez így önirónia is, és ezt építettem bele az előadó karakterbe.

Két fő karakterednél miért éppen Nina lett a kislány és Leslie az anya neve?

Angol nyelven írtam először a darabot a külföldi bemutató miatt, így angol neveket is választottam hozzá. Szerettem volna elkerülni, hogy kulturálisan szövegidegenek legyenek a nevek.  Leslie alapvetően férfi és női név is lehet, amit én egy anyának adtam. A Leslie névről nekem egy amerikai feminista karakter ugrik be, akit el tudok képzelni, hogy a zord szibériai vidéken is megállná a helyét. A konkrét választásokban nem volt tudatosság, ahogy a karakterekre gondoltam, ösztönösen ugrottak be nevek. Anyukám egyébként tényleg élt Szibériában és a szülei valóban vasútvonalat építettek ott. Alapvetően villanásszerű emlékek/élmények kerültek bele a szövegbe, amikor írtam. A személyes és a kollektív emlékezet és azok kapcsolódásai egyébként is nagyon foglalkoztatnak engem.

Mi az oka a címválasztásnak?

Szerettem volna az időbeliséget, a  különböző idősíkokat egy címbe fogalmazni. Az előadás készítése közben olvastam Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában című könyvét. A könyvben fantáziaszerűen, szabadon hömpölyögve kezeli az író az időfolyamot. Inspirált, hogy hasonlóan próbáljak én is hozzányúlni az időkezeléshez, és ezt próbáltam érzékeltetni a címválasztásban is.

Ha már lehetséges jövő, mi az, amivel szívesen foglalkoznál a későbbiekben még?

Foglalkoztat a testkép, a testélmény, a testhez való viszony, a testben való létezés témaköre.

Érdekel, hogyan tudok hatékonyabban dolgozni azért, hogy közvetlenebb viszonyban tudjunk élni a testünkkel. Nem megregulázni azt, nem az aktuális divat és minták szerint alakítani, külsőségek mentén, hanem személyesebb, élhetőbb viszonyban létezni vele, benne, általa. Nem egy alá-fölérendelt viszonyt ápolni, hanem egyenrangú párbeszédet folytatni vele.

(Forrás: MU Színház)