Pont és ellenpont – Interjú Bodor Johannával

A koreográfus első tatabányai munkája kapcsán Joe Masteroff, John Kander és Fred Ebb legendás musicalje, a Cabaret rétegzettségéről és kimeríthetetlenségéről is mesélt.

A kortárstánctól a revün keresztül a Bob Fosse-i idézeteken át a saját magam által kedvelt mozgásrendszerig sok minden van ebben az előadásban, mert inkább azt néztem, hogy egy adott képhez milyen hangulatú mozgás illik a legjobban” – mondja a Jászai Mari Színház Cabaret-előadásának koreográfusa. 

cab_1.pngMikola Gergő, Mihály Csaba és a tánckar (fotók: Prokl Violetta / Jászai Mari Színház)

Ez az első koreográfiája Tatabányán, Béres Attila rendezővel viszont évek óta együtt dolgozik. Hogyan alakult ki ez a munkakapcsolat?

2004-ben Csizmadia Tibor, a Gárdonyi Géza Színház akkori igazgatója felkérte Attilát, hogy rendezze meg Egerben a My Fair Lady-t. Engem Ascher Tamás ajánlott Attila figyelmébe. Azóta elég sok közös munkánk volt itthon és külföldön, ezek során megismertük egymás gondolkodásmódját. Nagyon őszinte a szakmai viszonyunk, megszoktuk egymás munkamódszerét, soha nincs közöttünk fölösleges feszültség. Attila pontosan tudja, mi az, ami engem érdekel. Nem szeretem a közhelyes megrendeléseket, vagy ha a koreográfushoz úgy viszonyulnak, mint egy művészeti vállalkozóhoz. Az ilyen típusú feladatokat, ha lehet, kerülöm. Attila viszont az a típusú rendező, aki érti a zenés darabokat, és nem hagyja, hogy egy-egy ilyen mű puszta vicceskedésbe fulladjon. Ez nagyon fontos számomra. A koreográfusi pályám kezdetén megígértem a mentoromnak, Imre Zoltánnak, hogy mindig igyekezni fogok eloszlatni azt a tévhitet, amely szerint a zenés darabok csak a felszínes szórakoztatást célozzák. Huszonhat éve koreografálok, azóta törekszem ennek az ígéretnek a betartására.

Milyen volt az első találkozás a Jászai társulatával? Azért is kérdezem, mert korábban nem volt példa ilyen „nagy formátumú” zenés előadásra Tatabányán.

Nagyszerű volt az itteni csapattal dolgozni, és csapat alatt nemcsak a művészeket, hanem a műszakot is értem, akik ugyancsak remek színházi emberek. Azt tapasztaltam, hogy a társulat tagjai kivétel nélkül egészséges, valódi, professzionális érdeklődéssel és odaadással dolgoznak, mindeközben pedig érezhető a szoros összetartozásuk. Mindenkinek megvan a maga karaktere, mégis mindenki önmaga lehet, ami színházi berkekben meglehetősen ritka. Ha pedig csapatmunkáról van szó, nagyon jól össze tudnak zárni, és ez szerintem fontos, nemcsak a mi szakmánkban, hanem bárhol az életben. Szeretem a fantáziájukat, jól improvizálnak, jók a javaslataik, és tudok próbáról próbára haladni velük, nem kell roborálnom őket. Lovas Gabival, az előadás zenei vezetőjével inspiráló szakmai szimbiózis alakult ki közöttünk, akárcsak Pilinyi Márta jelmez- és Horesnyi Balázs díszlettervezővel. Szívesen dolgoznék velük a továbbiakban is.

cab_2.pngPilnay Sára, Mikola Gergő, Mihály Csaba, Maróti Attila, Lass Bea és a tánckar

A Jászainak nincs saját tánckara, hogyan sikerült táncosokat szerződtetni a produkcióhoz?

Castingot tartottunk, és úgy tűnik, elég jó csapatot sikerült összeállítanunk, hiszen a színészek azonnal befogadták a táncosokat. Ezek a művészek nem „csak” táncosok, hanem színészek is tudnak lenni, alkalmasak a maximális fegyelemre és figyelemre. Érzékenyek arra, hogy a saját feladatuk mellett mindenki másnak is segítenek a munkája elvégzésében. Van közöttük, aki a Táncművészetin végzett, olyan is, aki korábban Román Sándor ExperiDance-társulatának volt a tagja, vannak szabadúszóként dolgozó, felkapott táncosaink. Szóval elég vegyes a csapat, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, ez a sokféleség – legalábbis szerintem – jót tesz a produkciónak.

Ez a negyedik Cabaret-rendezés, amelynek ön készítette a koreográfiáját. El kell (el lehet egyáltalán) kerülni ilyenkor az önismétlést?

A világon mindenhol, ahol komoly színház van, legalább egyszer biztosan játszották már a Cabaret-t. A darab ugyanaz, a zene ugyanaz – legfeljebb egy picit módosítanak rajta –, de nyilvánvalóan minden rendező és koreográfus másképp látja ugyanezt a művet. Hiába csináltam meg eddig háromszor, a negyedik megbízás előtt mindössze annyi előnyöm volt, hogy nem kellett újratanulnom az előadást. Az idő múlásával pedig én is másképp látok bizonyos dolgokat. Ez olyan, mint amikor egy könyvet többször olvasol el: mást fedezel fel benne tizennyolc, huszonöt vagy negyvenöt évesen, akármilyen élénken is él benned az első olvasás emléke.

A „negyedik olvasás” után mi tűnt a legfontosabbnak a darabban?

Azt szerettük volna megmutatni, hogyan mászik be – szinte észrevétlenül – egy életveszélyes mentalitás a hétköznapjainkba. Hogyan jelenik meg a fasizmus a kabaré világában, és miként tud elburjánozni az emberekben – mind érzelmileg, mind szellemileg, mind fizikailag. Borzalmas, ahogyan ez a gondolatvilág ellepi a darab minden szegletét. Az emberek pedig, talán tehetetlenségből, talán naivságból, talán mert abban reménykednek, hogy nem történhet meg a legrosszabb, végignézik ezt a folyamatot. Talán nem gondolják magukat elég fontosnak, és nem engedik meg maguknak, hogy időben az asztalra csapjanak. Ez a borzasztó naivitás is melegágya lehet bármiféle szélsőséges gondolkodás elterjedésének.

cab_3.pngSzakács Hajnalka és Mikola Gergő

Mindez hogyan jelenik meg az előadás koreográfiájában?

Mint minden előadásban, itt is lényeges a pont és az ellenpont ábrázolása. Ahhoz, hogy létrejöjjön a végső eredmény, erős kontrasztot kell teremteni az előadás eleje és vége között. Egyszerűen fogalmazva: meg kellett mutatni a különbséget az éjszakai világ felhőtlen boldogsága és a fasizmus borzalma között. Nem kiemelt szereplőkben gondolkodtunk, hanem magát a közeget szerettük volna minél érzékletesebben bemutatni. Jó példa erre a Mein Herr című szám: számomra ez az éjszakai világ himnusza, amelyet tulajdonképpen bármelyik táncosnő elénekelhetne aznap este a bárban. Nem Sally Bowles (Szakács Hajnalka) története itt a lényeges, hanem maga a kabaré. A nők viszonya a férfiakhoz, a szerelem sikeres és sikertelen variációi – mindent tartalmaz ez a dal, és fantasztikus a melódiája, hiszen dinamika van benne és sok titok. Sally úgy főszereplője ennek a számnak, hogy közben az összes kolléganőjét egyenrangúan kezeli.

Milyen táncstílusok elemeiből állt össze a koreográfia? Törekedett a korhűségre, vagy más volt a fő szempont?

Ezúttal nem akartam megszabni magamnak, hogy milyen stílusban induljak el. A harmincas évekhez illő mozgásrendszer elemei is felvillannak a darabban, de a 21. század mozgásvilágát is látjuk. A kortárstánctól a revün keresztül a Bob Fosse-i idézeteken át a saját magam által kedvelt mozgásrendszerig sok minden van ebben az előadásban, mert inkább azt néztem, hogy egy adott képhez milyen hangulatú mozgás illik a legjobban. A Two Ladies című szám például egy oltári nagy bohóckodás, miközben arról szól, hogy miként zajlik a szexuális viszony egy hármas kapcsolatban. Ebből egy ízléses számot kell csinálni, amely közben nem álprüdériával jelenik meg – nem könnyű feladat. Itt is, ahogy minden számnál, hagytam, hogy a társulat hangulata és a rendező munkája jelölje ki a követendő irányt.

Ha már itt tartunk: mi a szerepe a frivolitásnak, az obszcenitásnak a Cabaret világábrázolásában?

Fontos volt számunkra, hogy az előadás érzékisége minden korosztály számára befogadható legyen: ne hozzunk senkit zavarba, de ne is csináljunk úgy, mintha kínos lenne hozzáérni valakihez. Éppen ez a frivolság mutat rá arra, hogy mindez másodlagos probléma ahhoz képest, hogy éppen egy borzalmas ideológia hajtja uralma alá az egész világot. A fasizmus brutalitása sokkal sötétebb oldalát mutatja meg a világnak, mint egy sikamlós jelenet.

(Forrás: Jászai Mari Színház)