„Itt, a Balkánon” – Interjú Végh Péterrel

Végh Péter a saját férfiasságát lépten-nyomon bizonyítani igyekvő, felelősséget semmiért nem vállaló „régimódi” macsót, Stavrost alakítja Andrzej Saramonowicz Tesztoszteron című darabjában.

Előbb-utóbb azonban eljön az ideje, amikor szembe kell néznünk a múltban elkövetett hibáinkkal – mondja a Jászai Mari Színház művésze.

Maróti Attila és Végh Péter az előadásban (fotók: Prokl Violetta / Jászai Mari Színház)

A nézőtéri reakciókból úgy tűnik, a közönség nagyon vevő a Tesztoszteron humorára. „Csak” ennyiről, egy szórakoztató darabról lenne szó? Mit gondolsz Saramonowicz művéről mint színházi „alapanyagról”?

Végh Péter: Évekkel ezelőtt vettem magamnak egy kortárs lengyel drámagyűjteményt, amelyből az egyik művet, Joanna Owsianko Tiramisuját rendezőtanárként meg is csináltam a Pesti Magyar Színházban. Ez egy kifejezetten női darab volt, amelynek mintegy a pandantjaként ugyanabban a kötetben volt olvasható a Tesztoszteron is. Már akkor izgalmasnak tartottam Saramonowicz művét, de nem volt időm jobban elmélyedni benne, csak most, amikor Horváth Illés rendező előhozakodott vele. Persze azt tudni kell, hogy a mi változatunk nagyon sok dramaturgiai módosítást tartalmaz az eredetihez képest, de a darab gerince nem változott. Az örök témáról, férfi és nő kapcsolatáról szól a történet, amely egyrészt igyekszik szórakoztatni a nézőt, másrészt viszont vannak benne nagyon őszinte és mély emberi pillanatok. Nem lehet tehát azt mondani, hogy egyszerű „gatyaletologatós” darab lenne, amelynek csak annyi a célja, hogy mindenki könnyesre röhögje magát. Igenis vannak benne olyan részek, amelyeknél rácsodálkozhatunk, hogy „hoppá, gyerekek, velünk nem pont ugyanez és ugyanígy történt meg?”

Árulkodó a műfaji meghatározás: „zenés macsózás két részben”. Szerinted hogy állunk manapság a „macsózással”, a nemek közötti egyenlőség vagy egyenlőtlenség kérdésével?

Amióta férfi és nő van a világon, ez állandóan felmerülő alapkérdés. Persze kultúrkörönként változó, hogy a nemek közötti viszony mennyire egyenlőtlen vagy épp kerül egyensúlyi helyzetbe. Itt, a Balkánon az utóbbi években sajnálatos módon olyan sugallatokat tapasztalok, amelyek a hímsovinizmust erősítik. A nőnek az a dolga, hogy szüljön három gyereket, maradjon otthon, mosson, főzzön, takarítson, szolgálja ki a férjét – ez megy, és ezt nem tartom helyesnek. A Tesztoszteron viszont nem erről szól, hanem éppen arról, hogy szükségünk van egymásra, és az a jó, ha mindkét nem egyenrangúan vesz részt egy párkapcsolatban.

Végh Péter, Mikola Gergő, Király Attila és Figeczky Bence

Egyenrangúság ide vagy oda, nők egyáltalán nincsenek a darabban…

Úgy vannak jelen, hogy nincsenek jelen, hiszen az előadásban egy pillanatig sincs szó másról, mint a nőkről. De mondjuk ki őszintén: amikor a haverok elmennek a hangulatkarbantartó egységbe, ugyanez történik. A kanok összejönnek, elkezdenek szaftosan beszélni, mindenki a maga személyiségének, habitusának megfelelően. És ha előkerül egy kis alkohol is, akkor aztán ki tudja, hova kanyarodik a beszélgetés…

Színészként vagy akár nézőként mennyire lehet azonosulni ezekkel a karakterekkel? Nem inkább típusokról van szó, mint valós tulajdonságokat tükröző figurákról?

Szerintem minden férfinéző megtalálhatja a rá leginkább hasonlító alakot a szereplők között, ilyen értelemben tehát tényleg szabványkarakterekről van szó. Ha most azt kérdezed, hogy az életemben ilyen vagyok-e, nyilván az a válaszom, hogy nem. Tisztelem, szeretem és imádom a nőket, de ez nem azt jelenti, hogy Stavroshoz hasonlóan a világ minden táján van egy gyerekem. Ugyanakkor bele tudtam bújni ennek a fickónak a bőrébe, aki egész életében semmi mást nem akart, csak kihasználni a kínálkozó lehetőségeket.

Az összes szereplőről kiderül valamilyen múltbeli történet, amely alapjaiban határozza meg a nőkhöz való későbbi viszonyát. Stavros esetében viszont mintha homályosabbak lennének a motivációk – szerinted miért lehet az, hogy minden útjába kerülő nőt meg akar szerezni?

Ez az egójának fontos, vannak ilyen domináns, „alfa” típusú férfiak. Egyszerűen létkérdés számára, hogy minden nőt meg tudjon hódítani. Ettől stabil, ettől magabiztos, ettől érzi jól magát, amikor felébred. Ettől érzi úgy, hogy teljesített, hogy ő valaki. Nem vagyok pszichológus, szóval igazából nem tudom, miért van ez. Valószínűleg kompenzálásról lehet szó. Valami a múltból, a gyerekkorból, ami lent maradt a tudatalattiban, és most így próbál az ego érvényesülni. Ez olyan, mint amikor valaki attól érzi jól magát, hogy menő kocsiban ül, mert ez az a terület, ahol a férfiasságát bizonyítani tudja.

Mikola Gergő és Jászberényi Gábor

Mi változik meg Stavrosban a darab végére? Változik benne egyáltalán bármi?

Vannak, akiknél időbe telik, míg rájönnek, hogy a magánzás és a macsózás egy ideig jól működik, de aztán előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor szükséged lesz valakire. Valakire, aki megfogja a kezedet, aki megkérdezi, hogy vagy, akivel meg tudod osztani az örömödet és a bánatodat. Stavros a darab végére ébred rá, hogy milyen jó, hogy van három gyereke (talán több is…). Nyilván ez nem menti fel az előző évtizedek életmódja alól, de ki lehet hallani a sorokból, hogy innentől kezdve, ha tehetné, lehorgonyozna egyvalaki mellett.

És a gyerekek vajon tudnak bármit kezdeni az apa kissé későn jött felismerésével?

Hát igen, ez nehéz kérdés. Nyilvánvalóan nem könnyű apa nélkül felnőni, és aztán felnőttként találkozni az apánkkal, akiről nem dől el, hogy innentől kezdve mennyire lehet rá számítani. Stavros könnyebb helyzetben van, mert már felnőttek a gyerekei, nincsen szükségük arra, hogy az apjuk elkísérje őket az óvodába vagy az iskolába. Így nem olyan nehéz felvállalni őket, fordítva viszont nem ilyen egyszerű a helyzet. Stavros egy link, felelőtlen ember, aki a kapcsolatai következményeit soha, de soha nem vállalta föl. Lelépett, lefalcolt, eltűnt, elment, ilyen értelemben abszolút negatív férfiképet jelenít meg. Árulkodó ez a mondata: „Kisfiam, én nem akartalak benneteket, csak jól akartam érezni magam”.

Figeczky Bence, Gulyás Hermann Sándor, Mikola Gergő, Király Attila, Jászberényi Gábor, Végh Péter és Maróti Attila

Viszont úgy tűnik, hogy a fiai, Kornél és Janis nem tudnak nem viszonyulni az apjukhoz, bármennyire is lenézik őt.

Ez is nagyon érdekes történet. Janis el akarta kerülni, hogy olyan legyen, mint az apja, ehelyett viszont belement egy olyan párkapcsolatba, amely effektíve felzabálja őt. Stavros nagyjából azt mondta minden nőnek, hogy „kellesz nekem, anyukám, jaj, de jó volt veled, na csaó” – és lelépett. Janis ezt nem akarta, helyette viszont egy olyan nőt választott, aki azt is megmondja neki, hogy milyen cipőt vegyen reggel. Lehet itt valami összefüggés.

Van ebből kiút egy fiú – vagy inkább leendő férfi – számára?

Nem biztos, hogy csak az egyiket vagy a másikat lehet választani az itt vázolt lehetőségek közül. Hogy van-e kiút? Nem tudom. Ez nagyon sok mindentől függ, szerencsétől, személyiségtől, neveltetéstől… Hímsoviniszta, feudális viszonyok között az apuka is hímsoviniszta és feudális szellemben fogja nevelni a kisfiát, mert ő maga sem ismer más lehetőséget.

(Forrás: Jászai Mari Színház)