Gyurkó Henrik bábművész 60 év után szögre akasztotta bábjait

A régi nagy bábos generáció egyik utolsó, mindezidáig aktív tagja utoljára lépett a közönség elé. Úgy alakult, hogy ott lehettünk a paraván mögött.

Tudják, hogyan néz ki Gyurkó Henrik? Nem véletlen, ha nem, hiszen a bábművészek művészete – bármennyit is változzon a műfaj az idők során – éppen abban áll, hogy képesek lelket önteni akár egy tejeszacskóba is – így nem őket figyeljük, még ha látszanak is, hanem azt, ami a kezükben van. Azt, amiből ők csinálnak akit. A hivatásuk lényege, hogy legyen rajta mit látni. Ráadásul Gyurkó Henrik még annak a nemzedéknek a tagja, amelynek ez volt és maradt a bábszakma alfája és ómegája. Ezen az sem változtat lényegesen, hogy egy-egy előadásban a bábszínészek gyakran bábok nélkül szerepelnek, és Gyurkó Henriknek is volt számos ilyen alakítása.  

Gyurkó Henrik (fotó: Éder Vera)

A bábművész – Morzsa kutyától Prosperóig

A most 84 éves Gyurkó Henrik már gyerekkorában vonzódott a bábok világához, később, 1950-és 1960 között amatőr bábos volt Miskolcon, miközben géplakatosként dolgozott Diósgyőrben. 1960-ban szerződött a Budapest Bábszínházhoz (pontosabban annak elődjéhez, az Állami Bábszínházhoz), ezt követően végezte el a bábszínészképző tanfolyamot. A belépéstől kezdve ezen az egy helyen játszott, 1988 és 1992 között az intézmény igazgatóhelyettese is volt. Mindezt bárki tudhatja, ha kicsit utánanéz, miként azt is, hogy az Állami Bábszínházzal bejárta a világot, így a színház egyik nagy generációjának tagjaként benne volt a műfajt a 60-70-es években megújító produkciókban is.  

Azt talán kevesebben tudják, miben is állt ezeknek az előadásoknak az újdonsága, és miért éppen ezek voltak azok, amelyekkel ki lehetett lépni a nagyvilágba a vasfüggöny mögül. A gyerekeknek szóló előadások mellett, illetve a politikai tartalmú bábjátékok és kabarék helyett az Állami Bábszínházban elkezdtek olyan, zenére komponált, artisztikus darabokat létrehozni, amelyek elsősorban felnőttek számára készültek.

Ölelés a paraván mögött (fotó: Éder Vera)

Ezzel egy időben, a zömmel kesztyűsbáb-előadások mellett egyre több, más bábtechnikákon alapuló előadás került be a repertoárba. Ilyen előadásokkal már a 60-as években is kimozdultak az országhatáron túlra, igazi világjárókká azonban a 70-es években váltak. Báb-balettként így mutatták meg a világnak Bartók Béla Fából faragott királyfiját, Sztravinszkij Petruskáját, Csajkovszkij Diótörőjét, ezek mellett daljátékokkal (például Háry János) kínálták meg nézőiket, és kísérleti jellegű, szöveg nélküli stúdiódarabokat (például Beckett-jeleneteket) is vittek magukkal poggyászukban.

Az akkori diktatórikus államhatalom számára, amely cenzori tekintetét szigorúan rajta tartotta ezeken az előadásokon, több szempontból is „kedvesek” voltak ezek a darabok. Rajtuk keresztül, egyrészt a szocialista előadó-művészet modernségét és haladó formavilágát reprezentálhatták világszerte, valamint Kodály Zoltán, Liszt Ferenc és Bartók Béla zenéjére hívhatták fel a világ figyelmét, illetve a jeles magyar komponisták műveit közelebb hozhatták – itthon és külföldön egyaránt – olyanokhoz is, akik kevésbé értették és szerették a komolyzenét. Benjamin Britten angol zeneszerző például (aki természetesen nem az utóbbiak táborába tartozott), miután látta A fából faragott királyfit, lelkesülten mondta, „végre látom Bartók zenéjét!”. Másrészt ezeket a szövegnélküli előadásokat a hatalom kevésbé tartotta alkalmasnak bármiféle rendszerkritika megfogalmazására. Ez utóbbiban persze tévedtek, ami nem azt jelenti, hogy ezek az előadások valamiféle szabadságharcos (akkori megfogalmazással ellenforradalmi, szabotőr, hazaáruló) produkciók lettek volna, de apró gesztusokkal képesek voltak finoman megfricskázni a honi diktatúra orrát.

Búcsú a paraván előtt (fotó: Éder Vera)

Jó példa erre Beckett, aki szerzőként tiltólistán szerepelt azokban az időkben, lévén darabjaiban nem az élet napos-szocialista oldalát mutatta meg. Ennek megfelelően a teátrum Beckett-bemutatóján ott ült Aczél György akkori teljhatalmú kultúrpotentát is, „kezében az irónnal”, hogy a három T közül (tiltott, tűrt, támogatott) melyiket „biggyessze az előadás mellé”. Az alkotók jól tudták, ha úgy adják elő, ahogy az meg van írva, akkor egyetlenegyszer játszhatják, ám nem voltak hajlandók megerőszakolni sem a darabot. Azt találták ki, hogy miután véget ér az előadás, és lehúzzák róluk a fényt, még mielőtt a közönség tapsolni kezdhetett volna, villámgyorsan kibújtak fekete ruhájukból, majd amikor a fény újra feljött, ott álltak civilben a halomra dobált bábok mellett – jelezve, hogy ez „csak” játék volt. Így Aczél György is megnyugodott, miközben a nézők pontosan tudták, hogy ez egyáltalán nem csak játék volt.

Gyurkó Henrik pedig nagyon hamar főszerepek sorát kapta a Bábszínházban, első címszerepére a Lúdas Matyiban például nem egészen négy hónapot kellett várnia – ez a szerep lett végül az, amit legtöbbször játszott el életében. Később megformázta többek között A fából faragott királyfi, a Petruska, a Háry János és a János vitéz címszerepét, A csodálatos mandarin Csavargójaként Európa szerte „csavargott”, de eljátszotta Liszt Ferencet a Szerelmi álmokban, Prosperót A viharból, Józsefet A katona történetében, és több mint félszáz gyerekdarabban is szerepelt.

A vásári bábjátékos – Vitéz László és a két Heni

Bármennyire is Henriknek hívnak valakit, nem könnyű Henivé válni egy olyan társulatban, ahol akkor már jó néhány éve ott volt Kemény Henrik Heniként. Gyurkó Henrik az egyik első bábos, aki Kemény Henriken kívül már az ötvenes években Vitéz Lászlót játszott, akkor még Kemény Henrik tudta nélkül. Később, a hatvanas években, amikor már kollégák és jóbarátok voltak, karácsony és szilveszter között a Bábszínházban minden esztendőben készítettek egy pamfletet a maguk szórakoztatására. „Az egyik ilyen alkalommal úgy volt, hogy Kemény Heni ad elő egy paravános Vitéz László-játékot, ő viszont, mivel tudta, hogy már játszottam, azt találta ki, hogy ezt most én csináljam meg helyette. Anélkül, hogy bárkit beavattunk volna, ez így is lett. Utána ő ment ki meghajolni, és csak akkor leplezte le a cserét, amikor megtapsolták: aznap, amikor kihívott a paraván mögül, akkor szólított először Heninek” – mesélte el egy interjúban Gyurkó Henrik „Henivé válásának” történetét.

Mint mondta, minden zsigerében érezte Kemény Henit, és nem csak játéka közben, de akkor is, amikor Kemény Henrik a szalagfűrészével vágott, vagy valami apróságot mutatott meg neki a bábkészítésben. „Akárhányszor játszottam, mindig úgy vettem fel a Vitéz Lászlót, hogy az ő kezét teszem bele. Más esetekben, színészként mindig arra törekszünk, hogy megtaláljuk a figurát, de itt nekem nem kellett megtalálni, mert számomra adva volt”. Ez az azonosulás olyannyira sikerült, hogy egyszer maga Kemény Henrik is azt hitte, hogy a saját hangját hallja felvételről Gyurkó Henrik Vitéz Lászlója közben. „Azt hiszem, mindez azért történhetett meg, mert volt vele valami ősi, lelki közösségünk” – vallotta és vallja mindmáig Gyurkó Henrik.

Gyurkó Henrik ezt követően (innen kezdve Kemény Henrik „jóváhagyásával és áldásával”) a Vitéz Lászlóval is bejárta egész Magyarországot, és vásári bábjátékosként is népszerűvé vált. Abban is van valamiféle szépség, és talán sorsszerűség, hogy 2007-ben éppen Vitéz László legnagyobb palacsintasütős pofonjánál szakadt le a bicepsze, ami nem akadályozta meg abban, hogy végigjátssza az egyszemélyes paravános játékot.

A legszebb történet számomra mégis az, amikor Gyurkó Henrik öt évvel ezelőtt, 79 évesen utoljára játszotta el Vitéz Lászlót. Még 2011-ben megfogadta, hogy legfeljebb addig játssza ezt a szerepet, amíg Kemény Henrik él. Ennek oka csak részben volt az, hogy leszakadt bicepsszel, a miskolci amatőr időszakot is beleszámítva közel 65 évnyi bábozás után a Vitéz László kifejezetten embert próbáló fizikai munka. Történt ugyanis, hogy miközben Kemény Henrik a Vitéz Lászlót adta elő, rosszul lett. „Az előadás utolsó perceiben én tartottam a karját a paraván mögött, és utána innen vitte el a mentő. Ekkor megfogadtam neki, hogy akárhogyan is alakuljon, legfeljebb addig játszom a Vitéz Lászlót, amíg ő él. Úgy tett, mint aki nem érti, hogy nem akarok ugyanígy járni - miközben ismerünk olyan történeteket, amikor egy színész nem csak eljátszotta a véget, de tényleg meg is halt a színpadon, és azt gondolom, hogy ez nem egy csúnya halál” – emlékezett az esetre.

Ez a pillanat nem sokkal ezt követően, 2011 novemberében el is érkezett, ekkor halt meg Kemény Henrik. Gyurkó Henrik 2015-ben, egy Kemény Henrik emlékére szervezett eseményen még egyszer utoljára mégis „felvette a kesztyűt”. „Talán pátoszosan hangzik, de azért játszottam el ma még egyszer, mert úgy éreztem, hogy a közösségünk miatt egy kicsit most általam is tovább élhet Kemény Heni. Ezt a fesztivált az ő emlékének szenteltük, és éppen én nem tehetem meg, hogy nem tisztelgek előtte. Ezért ma még utoljára odaadtam neki a kezemet” – mondta erről a mégiscsak-ról.

A paravánok mögött

Gyurkó Henrik pontosan 60 esztendővel azt követően búcsúzott közönségétől és a Budapest Bábszínháztól, hogy a társulat tagja lett. A Misi mókus vándorúton előadásában 45 éve játssza Bagoly, Nyakorr és Suta szerepét. Szemből nézve ezt a paravános játékot magától értetődőnek tűnik, hogy különféle állatalakok jelennek meg és tűnnek el, autó érkezik, majd hajt ki a térből, fa nő ki hirtelen a földből vagy két pillanat alatt cirkusz lesz a mezőből. Noha szcenika tekintetében a Misi mókus nem különösebben technikás előadás, hátulról nézve helyenként szinte követhetetlen, tumultuózus jelenetek sora zajlik a színpadon.

Játék a paraván mögött (fotó: Éder Vera)

A játszók, miközben a bábjukra figyelnek, bravúros ügyességgel kerülgetik egymást és a mozgó díszletelemek mozgatóit, talapzatát, közöttük lavíroz a súgó, az ügyelő helyenként egy-egy hangkeltő eszközzel jelenik meg, a díszletezők (és még ki tudja, ki) ugrásra készen figyelik, kell-e valamilyen segítség: a játszók lábainak sűrűjéből kapkodják ki a lehulló kellékmogyorókat, nehogy valamelyik színész rálépve megsérüljön, kézbe adják a kiejtett kellékeket. Miközben a színészek hangjukkal és egyik kezükben a bábbal éppen szerepben vannak, másik kezükkel jelzik esetleges „igényeiket”, és mindig van valaki, aki segítsen. 

Az alacsonyabb bábosok koturnuszos cipőben, a túl magasak magukat összehúzva vagy nagyterpeszben, támadóállásban állnak és közlekednek. Mindeközben nyoma sincsen kapkodásnak, bizonytalanságnak. Amire talán szintén nem gondolnánk, a bábszínészek nem csak a hangjukkal és a bábbal, de arcjátékkal és mozgással is játszanak a paraván mögött. Hol odaszólnak egymásnak („ne siesd el!”), vagy éppen elismerően, támogatóan érintik meg egymást játék közben. Az egésznek van egyfajta családias jellege. Mint amikor a gyerekek játszanak egymással szülői felügyelet nélkül, mégsem zabolátlanul.

Ekkor még báb nélkül, szótlanul (fotó Éder Vera)

Apropó, család! A paraván mögül nézte az előadást Gyurkó Henrik lánya, Zsuzsa is, aki szemmel láthatóan sokkal jobban izgult édesapjánál, és ott volt egyik unokája, Bálint is, aki - bár sosem tanulta a szakmát, rengetegszer látta játszani nagyapját – maga is tehetséges Vitéz László-játékos. Erre akkor derült fény, amikor Gyurkó Henrik 80. születésnapja alkalmából - „lenyúlva” utazófelszerelését - egy teljes, „szcenírozott” előadással lepte meg nagyapját családi körben.  

A családtagokat leszámítva tehát szinte minden úgy zajlott, mint szokott. Szinte. Gyurkó Henrik ugyanis ezen a napon gyaníthatóan a szokásosnál sokkal többet kapott a támogató érintésekből, sorra ölelték meg kollégái és játszótársai azokban a ritka pillanatokban, amikor éppen nem volt szerepben. Csak később derült ki, hogy minden látszat ellenére, ezekre a támogatásokra nagyon is szükség volt. Nemhiába, kollégái hosszú éveken, többen évtizedeken keresztül dolgoztak együtt vele. Jól ismerték.  

Gyurkó Henrik nem elcsukló hangú alkat, nem sokan hallhatták reszkető hangon megszólalni, amikor azonban az előadás után elbúcsúzott a közönségétől, hallatszott, hogy ez egy fájdalmasan felemelő pillanat számára. Többek között azt mondta, hogy ez egy olyan hivatás, ami egyben komoly fizikai igénybevétel is. (Ezt egyébként bárki könnyedén beláthatja, aki akasztott már fel függönyt: inas, erős férfiemberek jó, ha 3-4 percig bírják felemelt karral, egy bábszínésznek gyakran több mint egy órán keresztül kell ugyanezt megtennie – a kezében nem ritkán 5-10 kilós bábokkal.) Minden színész életében eljön az idő – tette hozzá -, amikor a szíve még vinné tovább a színpadon, a teste azonban már nem engedi. Úgy érzi, számára most érkezett el ez a pillanat, és hálás lehet a sorsnak, a közönségnek és a kollégáknak, hogy ennyi szép esztendő adatott neki, amíg eddig elért.

Fent, szűk, családias körben játszótársai is elbúcsúztak tőle. Meczner János igazgató méltatta a ritka hosszú és tartalmas életpályát, azután egy videóval lepték meg „Heni bácsit”, amelyet korábbi előadásrészletekből és turnék felvételeiből állítottak össze. Alighogy véget ért a vetítés, a hirtelen megvilágított paraván mögött előbb megjelentek Gyurkó Henrik pályájának „fából faragott” játszótársai, majd előléptek velük az élők is, így tisztelegve „Heni bácsi” előtt. A bábművész egészen addig nem is tudott megszólalni, amíg Emese unokájának támogató bekiabálására kezébe nem vette kedvenc bábját, Lemminkeinent a Kalevalából. Beszélt a 60 év közös örömeiről, az elválás fájdalmáról, és arról, hogy megnyugvás számára látni a társulat elhivatott, tehetséges fiataljait, tudni, hogy második otthona, a Budapest Bábszínház és maga a bábszakma is jó kezekben van.

Gyurkó Henrik, Heni, Heni bácsi 60 éven át volt ott a Bábszínházban, azon a különös, egyszerre látható és láthatatlan módon, ami a műfaj sajátja. A búcsúval bizonyára sok minden megváltozik, ez azonban nem. Csupán a láthatóság mértéke csökken.

Török Ákos