A fiatal rendező a K2 Színházzal mutat be egy gyaníthatóan nem mindennapi előadást, Búcsúkoncert címmel.

Velencét elárasztotta a víz, Amazóniában lángokban állnak az erdők, új világjárvány van kibontakozóban. Mindeközben egy szűkkörű társaság nagyestélyiben pezsgőt kortyolgatva próbál önfeledten szórakozni. Minden adott egy nagyszerű estéhez, csak épp az énekléshez szükséges levegő fogy vészesen. De a koncert nem áll le. Akkor sem, ha a pezsgőkészletek lassan kimerülnek, és a hosszú vacsoraasztal körül sorra ürülnek a helyek – áll az előadás szinopszisában. Ez már önmagában nem mindennapi helyzet, de a különösségek sora ezzel nem ér véget.

Tarnóczi Jakab (fotó: Szokodi Bea)

A k2 Színház énekel. Honnan származik az ötlet?

Tarnóczi Jakab: Szerettem volna olyan színpadi kihívás elé állítani a csapatot, ami újdonság számukra. A zenés színház az egyik mániám, így azt gondoltam, ezen keresztül szeretnék találkozni a színészekkel. Szinte lehetetlen zenei kihívás elé állítottam őket. Számomra egészen megrendítő, amit Szép András zenei vezetővel, valamint Vámossy Éva énekmester segítségével véghezvittek.

Az előadás több szálon kapcsolódik Mozarthoz. Számodra ő meghatározó inspirációs forrás, vagy a témaválasztás jelölte ki ennyire egyértelműen?

A kettő összeért. Disztopikus történetet és nagyszabású, szélsőséges zenei anyagot kerestem. Hosszas keresés után szűkült a kör Mozart Reqiuem-jére, majd annak a Dies Irae versre írt hat tételére. Mozart megkerülhetetlen, mindig fontos volt nekem. Erre a mostani feladatra nem csak a gyászmise témája miatt alkalmas, hanem mert ebben az esetben is borzasztóan teátrális zenéről van szó.

Mesélj az alkotófolyamatról!

Hosszasan gyűjtögettem olyan klasszikus, énekelhető anyagokat, amelyek nem drámából származnak. Varga Zsófia dramaturggal, és Giliga Ilka látványtervezővel pedig közösen elkezdtünk kialakítani egy olyan közeget, amelyben egyébként csend van, csak énekszó csendül fel időről időre: már nincs miről beszélni. Így jutottunk el eddig a közös vacsoráig, majd az így megtalált alaphelyzet mentén elkezdtünk próbálni a színészekkel. Hosszas korrepetíciók után egy ideig csak a zenei kifejezésmóddal, annak hatásmechanizmusával foglalkoztunk, majd ez ért össze a konkrét eseménysorral.

Milyen személyes élmények, tapasztalatok segítettek az előadás létrehozásában?

A pusztulás, a vég eljövetelének görcse, amely egyre általánosabb, szinte tudat alatt jelenlévő érzet. Ez persze nem újdonság, hiszen újra és újra felbukkant az emberiség mindenkori kultúrtörténetében. Most pedig folyton adatokat olvasunk arról, milyen közel a vég – és ezek a hivatalos vagy éppen szenzációhajhász információk beivódnak a mindennapi létezésünkbe. Ennek ellenére minden magasztos, vagy annak vélt cselekvéssort tovább folytatunk. Így az előadás szereplői is az utolsó pillanatig kapaszkodnak abba, amijük van. 

A Búcsúkoncert az elit utolsó vacsoráinak egyike.  Habár jelentős változás semmilyen globális vonatkozású kérdésben nem érhető el az aktuális hatalom támogatása nélkül, hétköznapi választásaink során az egyéni felelősség kérdése is felmerül. Ezzel mennyiben foglalkozik a darab?

Nem egy környezetvédelmi előadásra készülünk, inkább a szélsőséges emberi reakciókra, ösztönökre koncentrálunk, melyek kicsúcsosodhatnak egy elképzelt világvége-helyzetben. Mindezt pedig humorral tesszük.

Főleg a fiatalok körében tapasztalható, hogy akik napi szinten a lehető legtöbbet tesznek a környezettudatos életmód kapcsán, erősen szoronganak, mert úgy érzik, már a létezésükkel is terhelik a bolygót, hiszen nem lehet ökológiai lábnyom nélkül élni. Téged is elért a klímaszorongás?

Megdöbbentő, hogy a mostani gyerekek ebben a helyzetben nőnek fel, és a szorongás kikerülhetetlenül az életük részévé válik. Igaz, számomra is evidens, hogy a generációmnak nem lesznek idealisztikus nyugdíjas évei, azonban – éppen, mert ezt evidenciának tartom – nem igazán szorongok miatta. Hogy a fenébe ne lenne következménye annak, hogy ennyi ember él ezen bolygón?! Az emberi társadalom már igen régóta természetellenesen működik, még szép, hogy erre a természet válaszol valamit.

Talán „üzenete” is van az előadásnak?

Nincs üzenet. Meg kell nézni, meg kell hallgatni. Mozart zenéje már önmagában is sokrétűbb, minthogy üzenetekre lehetne bontani, és akkor még a színészek játékáról és jelenlétéről nem is beszéltünk. Mi nem egyszerűsítünk.

…

A k2 Színház Búcsúkoncert című előadását február 22-én mutatják be a MU Színházban, majd ezt követően 23-án is látható ugyanott.

 (Forrás: MU Színház)

Kapcsolódó cikkek

Tarnóczi Jakab: „Először azt hittem, hogy összekevertek valamelyik osztálytársammal”