„Nehéz volt lábon kihordani” – Nagy Péter István az Éhségről

Egészen különleges előadás született a vitatható gondolkodású Knut Hamsun vitathatatlanul jó regényéből. A rendezőt kérdeztük.

Ami vitathatóságát illeti, a norvég író 30 évesen írta meg Éhség című regényét, 60 évesen irodalmi Nobel-díjat kapott, 85 évesen nekrológot írt a halott Hitlerről. Nagy Péter István rendező a szerző nácizmus iránti szimpátiájának és nívós pályaművének ellentmondásáról is elmondta a véleményét, de beszélt a próbafolyamat emberpróbáló voltáról, illetve arról is, hogyan lehet virtuálisan próbálni. A koprodukcióban készült Éhség című előadást Budapesten a Trafóban mutatták be, legközelebb pedig Székesfehérváron lesz látható a Vörösmarty Színházban.

Pallag Márton és Domokos Zsolt az előadásban (előadásfotók: Éder Vera)

Miért éppen ezt a darabot választottad, illetve mi az, ami fontos számodra benne?

Nagy Péter István: Az Octopus és a Cinóber hadművelet után mindenképp szerettem volna egy karakterközpontú anyaggal foglalkozni. Ez egy lélektani regény egy tengődő művészről, akivel az elejétől könnyű volt azonosulni. Az is hamar kiderült, hogy a hamsuni történet elmesélésén túl az anyag kitágítható a személyes valóságunk felé. Ezen keresztül pedig egy rakás engem személyesen frusztráló helyzetről tudunk mesélni.

A pályakezdő fiatal alkotás iránti olthatatlan vágya és a művész társadalmi felelőssége is szerepel lehetséges olvasatként az előadás felvezető szövegében. Mennyiben „személyes ügy” számodra a darab és az előadás?

Rengeteg ponton lehetett hozzá kapcsolódni. Az alkotás bonyolult folyamat, akár a kreatív, akár a praktikus oldalait nézem. És itt épp ez tematizálódik. Olyan helyzeteket próbáltunk jelenetekbe szervezni, ahol meg tudjuk mutatni az alkotói munka fonákságait, akár nevetni is tudunk rajta, de az alkotás kegyetlen  aspektusait is érzékeljük. És nagyon fontossá vált a társadalmi kontextus felvázolása. A hamsuni figurákból indultunk ki, és belehelyeztük őket a mai világunkba. Ettől a helyzetek sokkal közelebb jöttek, a történet pontos követése miatt mégis létrejön egy színházi hártya. Ennek köszönhetően pedig kívülről is ránézhetünk ezekre az ismerős helyzetekre.

Devich Botond látványtervező és Nagy Péter István rendező a próbán (fotó: Drucker Dávid) 

Mi a legnagyobb kihívás számodra ebben a munkában?

Nehéz volt lábon kihordani Pedersen konokságát. Végig árral szemben úszik. Közben egyre jobban megtelik öngyűlölettel, szorong, kompenzál, igazi pszichofizikai tortúrát tol végig. Ebben muszáj volt Domokos Zsolt partnerévé válnom, önmagamban is megkeresni és ébren tartani azokat a személyes tapasztalatokat, amik mentén hitelesen tudtam instruálni. Emiatt a próbaidőszak egy részének volt egy bad trip jellege. De azt hiszem, nagy szükségem volt rá, hogy mindez felszínre jöjjön bennem egy előadáson keresztül. Aztán elég bonyolult az előadás technikai háttere, ami viszont a próbaidőszak kilencven százalékában nem állt rendelkezésünkre, így formailag amolyan virtuális próbákat tartottunk. Nagy szerencse, hogy egy jól működő csapatot sikerült összeraknunk Trifonov Dórival, és a végére minden a helyére került. Mindenesetre független keretek között nagyon nehéz életre hívni egy ennyire filmes előadást.

Milyen előzetes elképzelésekkel, koncepcióval kezdtél bele a munkába?

Korán kialakult, hogy több idősíkot fogunk mozgatni. Hogy szeretnénk kezdeni valamit az író politikai szerepvállalásával, korán megvolt a filmes formanyelv és a tér alapötlete is. Nagyjából két hónapig rakosgattuk az építőkockákat Devich Botonddal és Sándor Julival, de például a szöveg sokat alakult még az olvasópróba után is. A színészek egy részével már dolgoztam korábban, de a többiekkel is figyeltünk egymás munkáira, úgyhogy a bizalmi légkör, a kíváncsiság és az alkotói kedv mindenki részéről adott volt az elejétől.

Pálya Pompónia és Dunai Csenge az előadásban

Ritkán sikerül egy előadásnak két különböző térben is hasonló erővel működni, márpedig ebben az esetben a Trafóban már láthattuk, és a székesfehérvári Pelikán Fészekben is látható lesz az előadás. Hogyan lehet elérni, hogy hasonló élményt kapjanak a nézők?

Igyekeztünk olyan díszletet kitalálni, ami arányaiban illeszkedik mindkét térhez. Most épp a fehérvári kör előtt vagyunk, szerencsére több napunk lesz, hogy belakjuk a helyet, és persze tudtunk előre tervezni, tavaly a Pelikánban csináltuk Camus Caliguláját, úgyhogy elég jól ismertük a teret.

Hamsunnal kapcsolatban kikerülhetetlen kérdés az alkotói és a magánélet közötti határvonal. Hamsunt nácikkal való kapcsolata miatt sokan negligálják, mit gondolsz erről? Az alkotás, a művészet megítélése mennyiben függhet az alkotó nézeteitől, politikai hovatartozásától?

Az előadásban szerencsére sikerül elkerülni az ítélkezést. Inkább egy közös gondolkodásra hívjuk a nézőt. Elhangzanak konkrét dokumentumok, agitációs cikkek, amiket Hamsun írt a háború alatt. Aztán van olyan jelenet is, ahol a szerkesztőségben épp erről vitatkoznak a szereplők. Fontosnak tartottuk, hogy tematizáljuk Hamsunnak ezt az oldalát. Ezek a szövegek és jelenetek árnyalják, távlati kontextusba helyezik, olykor fenyegetővé tesznek egy-egy mozzanatot az előadásban.

Ugyanakkor az Éhség című regény, már csak a születési időpontja kapcsán sincs kapcsolatban az idős Hamsun politikai szerepvállalásával. A könyvet 1890-ben adták ki, értelmezhetetlen lenne bármilyen fasisztoid ideát keresni benne. Sőt, ennek épp az ellenkezője igaz, humánus a világlátása, és a rettenetes eseményei ellenére a főhős folyton valami reményteli dologba kapaszkodik, mindig meglátja a fényt az árnyékos helyeken is. Az irodalmi értéke pedig elvitathatatlan. Lehet negligálni, de akkor valószínűleg szegényebb lesz a világunk.

Pálya Pompónia

Mekkora hangsúlyt kap az előadásban a vizualitás?

Alapvető szerepe van. Az előadás nagy részében élőfilmet lát a néző, amivel folyamatosan kommunikál a színházi forma. Vincze Alina az operatőrünk, legnagyobb részt ő vezeti a néző tekintetét. Nincsenek kulisszák, a színészek konstruálnak mindent, amit aztán a kivetített képen kész filmként kap meg a néző. Ez a konstruáltság azonban nincs elrejtve, olyan az egész tér, mint egy laboratórium, amiben a forma a közös koncentrációból születik.