"Az ihlet a melóban van elrejtve" - Interjú Bagossy Lászlóval

Az Örkény Színház idén Bagossy László rendezésével versenyez a POSZT-on. Ez alkalomból kérdeztük a rendezőt.

Mikor jutott először eszedbe, hogy rendezésre add a fejed?

Bagossy László: Sokáig eszembe sem jutott. A Pécsi Egyetemre jártam irodalom-esztétika szakra. Valami író-féle szerettem volna lenni...vagy gitárvirtuóz.

Akkoriban indult a Kispál és a Borz...

B.L.: Igen. Ott voltam az első koncertjükön. Egy lepukkant szenes pincében, az egyetemi ifjúság kedvelt szórakozóhelyén mutatkoztak be. Nagyon nagy élmény volt. A tehetségnek valami váratlan és vulkanikus megnyilvánulása. Mindenki be akart lépni a zenekarba...

Téged is megkísértett a gondolat?

B.L.: Persze! De Lovasi nagyon bölcsen lepattintott magáról, mert pontosan tudta, hogy ő és Kispál eszményi kombinációt alkotnak. Évekig nagy élvezettel figyeltem a pályájukat, de később szem elől tévesztettem őket. Két éve, amikor Stuttgartban rendeztem, az egyik színészem mondta, hogy egy magyar zenekar játszik a Marktplatzon. Ők voltak azok. Odamentem, és ahogy hallgattam őket, föltolult bennem az egész ifjúságom. Csodás este volt, pillanatok alatt teljesen megtelt a tér az ámuló-bámuló stuttgartiakkal. Nekem ez volt a búcsúkoncertjük.

Vágytál valaha a szereplésre, vagy arra a fajta figyelemre, amit ők megkaptak?

B.L.: Ahogy múlt az idő, egyre kevésbé. Inkább figyelni szeretek, és nem szeretem, ha engem figyelnek. Másrészt egy rockzenész pályája hihetetlenül gyors lefolyású. A mi szakmánkban sokkal lassabban zajlik az építkezés. Amikor jön a pocak meg az őszülő halánték, a színész szerepkört vált, a rendezőnek pedig megerősödik a tekintélye. Lovasi ma már egy kiöregedett rockernek számít, engem viszont időnként még mindig fiatal rendezőnek hívnak.

A saját szerepedbe, a rendezőébe könnyű volt belehelyezkedned?

B.G.: Nagyon is nehéz. Bár születésemtől fogva a színház közelében nevelkedtem, azzal a helyzettel, hogy nekem kell irányítanom a színészek munkáját, először a Színművészeti Egyetemen találkoztam. El kellett felejtenem az alanyi költészetet meg az esztétikatörténetet. Gyötrelmes tanulási folyamat során voltam kénytelen megtanulni, hogy mit jelent a lényem, a hangszínem, a szexusom, a humorom vagy a melankóliám. Meg kellett tanulnom színházban gondolkodni. Jó ismeretséget kellett kötnöm azokkal a nehézségekkel, amik egy színházi előadás létrehozásakor gyakorta jönnek szembe az emberrel. Kezdetben egészen elkeserítő vergődések jellemezték színházteremtő ténykedéseimet. Székely Gáborban, az osztályfőnökömben komolyan felmerült a gondolat, hogy kirostál, amit nem is csodálok. Én az a palánta voltam, aki igényelte az üvegházat, enélkül soha nem válhattam volna rendezővé. Vannak olyan erős tehetségei a szakmánknak, mint Pintér Béla vagy Mohácsi János, akiknek egyáltalán nem volt szükségük színiiskolára ahhoz, hogy ki tudjanak bontakozni. De a rendező szerepköréhez rengeteg klisé és mendemonda is kapcsolódik. Mi mindannyian mások vagyunk. Leginkább saját magunkat kellett megtanulnunk. Mindig is destruáltam azt az általános képet, ami a színházi rendezőkről él az emberek fejében.

Miért?

B.L.: Egyrészt mert nekem nem áll jól a hangos szó meg az erőszakos, támadó magatartás. Az úgynevezett parancsnoki attitűd. Másrészt meg azért, mert mindezeket elvből is ellenzem. Munkamegosztásban gondolkodom és számítok a munkatársaim aktivitására. Teret hagyok nekik. Megpróbálok olyan hangulatot teremteni, amiben világossá válik, hogy más is lehet okos és tehetséges, nem csak én. Nem önmagamat óhajtom megvalósítani, hanem az egész csapatot. Bizonyos víziókat persze nekem kell szállítanom, meg kell hoznom kardinális döntéseket, de még az olyan ügyekben is, mint a darabválasztás, a szereposztás vagy a díszletterv, szeretek együtt gondolkodni másokkal. Persze ettől nem mindenki boldog, mert akik arra vágynak, hogy egy hatalmas egó levegye a vállukról az alkotás felelősségét, és vakhittel, hisztérikus lelkesedéssel vagy előregyártott, tévedhetetlen koncepcióval garantálja a vállalkozás sikerét, azoknak nem én vagyok az ideális választás. Azok bizonytalanok vagy boldogtalanok lesznek a társaságomban. Vagy egyszerűen csak megöli őket az unalom. Amikor azt kérem egy színésztől, hogy sírjon vagy nevessen vagy üljön le egy székre, akkor az egy javaslat, ami a nézőtérről, ahol ülök, jónak látszik. Ahhoz, hogy bebizonyosodjon róla, hogy tényleg jó, a színésznek bekapcsolt idegrendszerrel ki kell próbálnia a javaslatomat, és ellenőrizni saját magán, a saját nézőpontjából, hogy valóban jó-e. Nekem az sohasem imponált, ha valaki barátságból vagy tiszteletből mindent megcsinál, amit kérek, sőt megcsinálja szó nélkül századszor is, anélkül, hogy érezné: működik a dolog. A tehetséges színész olyan, mint a lakmuszpapír – amikor megérkezik hozzá az instrukció, rögtön látni, amint elszíneződik...és mondjuk elküld a francba. Amikor valamit nem tudok, akkor megmondom, hogy nem tudom. Nincs szánalmasabb egy blöffölő rendezőnél, aki rendszerint pillanatok alatt lebukik. Ha én nem tudom egy kérdésre a választ, akkor majd tudja valaki más, feltéve, ha jó a kérdés. Számomra a próba a gondolkodás, a töprengés terepe, nem pedig az igehirdetésé. Tehetséges emberekkel azért jó együttműködni, mert valamelyikük fejében mindig ég a lámpa, így aztán sohasem maradunk teljesen sötétben.

Nemrég Bal Józseffel találkoztam a főiskolai osztályodból, aki megemlítette, hogy nálatok nagy szervezőerővel bírt Novák Eszter. Az a hatás, amit egymásra gyakoroltatok, nálad miként él tovább?

B.L.: Eszter volt az egyetlen nő közöttünk és az alkata, temperamentuma szinte predesztinálta arra, hogy jó anyaként viselje az osztály gondját. Tulajdonképpen mindig szerettem, ha agilis emberek vesznek körül, akik olyan dolgokat is meg tudnak oldani, amit én nem vagy amihez nem sok kedvet érzek, de muszáj őket megoldani Eszter a motorja volt a közösségünknek, de Harsányi Sulyom munkabírásából és hiperaktivitásából is sokat profitáltunk. Az együtt megélt, nagyon intenzív időszak örökre összefűz bennünket, és valamiféle testvériesség érzetét szokta kelteni bennem, még úgy is, hogy ma már nagyon keveset látjuk egymást, és kevés a mondanivalónk egymás számára.

Sokak, akik jó osztályközösségben léteztek, társasági emberekké válnak, szeretnének csapatot gyűjteni maguk köré, újra megteremteni azt a közeget, amiben otthon érezték magukat. Te viszont sokfelé mozogtál szabadúszóként...

B.L.: Sok jó emlékem van színészekről, társulatokról...de nem kötődöm. Talán az Örkény Színház társulatához valamelyest. Ott vagyok leginkább otthon. Ha társasági lény volnék, akkor éjjel-nappal élvezhetném a munkámat. De nem vagyok az. A társaság nekem megerőltető közeg, amiben csak időszakonként merülök el, aztán ezeket a merüléseket mindig alaposan ki kell pihennem. A társaságot az úgynevezett társasági emberek tartják össze, és fontos, hogy legyenek ilyenek körülöttem, amikor dolgozom. Mácsai is ilyen. Szervez, noszogat, felhív, közvetít, pörög, szigorkodik, szónokol, elintéz...és én hálás vagyok neki ezért. Aztán a családom is társasági lényekből áll: a gyerekeim szörpöt öntenek a laptopba, fürdőszobaajtón dörömbölnek, Amy Winehouse-t hallgatnak éjjel-nappal, és a formaságokat mellőzve rontanak be-be a szobámba. És van egy színészosztályom, amit Rába Rolanddal és Pelsőczy Rékával vezetek, ők is egy társaság, akik sok örömet okoznak a tehetségükkel, egyszersmind sok magányos órától fosztanak meg. Szóval, egy csöndes délelőtt otthon, egyedül: na, ez nekem ritka nagy kincs.

Az ember azt gondolná, hogy a színházi világ más habitust követel meg...

B.L.: Nyilvánvaló, hogy a színházi ember szobrát nem rólam fogják mintázni. De a csapatmunkának az is fontos előnye, hogy kompenzálni tudjuk egymás gyöngeségeit. Nekem például nincsenek életre szóló ambícióim. Úgy gondolom, hogy a lényeget tekintve ugyanolyan bután halunk meg, mint ahogy megszülettünk, de az, hogy erről beszélgetni próbálunk egymással, hogy megkíséreljük megfogalmazni, kifejezni ezt a reménytelenséget, abban van valami szép. Az tetszik nekem. Mondjuk, hogy ez a művészet. És ehhez nekem nem szükséges elvenni mások nőit, pénzét, pozícióit. Elharapni vágyni a mások torkát, hogy a helyükre léphessek. Ahol vagyok, és amit csinálok, arra meghívtak, felkértek, ajánlatot tettek.   Sohasem jelentkeztem. Ez volt a stratégiám. És hogy ez működött eddig, az boldoggá tesz, és segít abban, hogy a dolgomat jól csináljam. Sokszor volt szerencsém. De a kedvező helyzetet, amiben vagyok, hogy dolgozhatok és taníthatok, csak a pillanat szeszélyének tekintem. Ebben a szakmában senki sem lehet sikeres egymagában. Szükségünk van a tehetségekre és hogy ezek a tehetségek méltó helyzetben tudjanak megmutatkozni. A politika kontraszelekciója bármely szakmában komoly pusztításra képes, nem csak a színház világában, amely ráadásul nem a könnyen regenerálódó képződmények sorába tartozik.  Az intézményeink rendszerint ki vannak szolgáltatva az állami mecenatúrának. Maceratúrának. Ezért is irtózom annyira az intézményektől. Meg az emberektől, akik csak egy intézmény koordinátái között látszanak valakinek. Esetleg kedvenc pártjuk tündöklésekor. Azt szeretem, amikor az intézmény maga az ember. Sétál felém a körúton, kikötődött a cipőfűzője, és az, hogy éppen igazgat-e valamilyen kócerájt vagy elnöke vagy rektora vagy kurátora-e valaminek, az semmit sem változtat rajta.

Te mikor érezted magad tehetségesnek, vagy kevésbé tehetségesnek a pályád során?

B.L.: A legjobb munkákban is csak pillanatokra érzi magát tehetségesnek az ember, a többi cipekedés. Ez így normális. Aki az ihletet hajkurássza, az fantomot kerget. Az ihlet a melóban van elrejtve, és úgy ugrik elő, mint egy születésnapi ládikából a rugóra szerelt meglepetés. Olyankor lehet örülni. És mivel nagyon szeretek örülni a munkatársaim tehetségének is, és szerencsém volt sok tehetséges emberrel együtt dolgozni, így hát sokszor örülhettem.

A János király, ami bekerült a POSZT versenyprogramjába mennyire zajlott ihletett állapotban?

B.L.: Nagyon nehezen találtuk meg a darabot, nehezen alakult ki a szereposztás és a díszlettel is sokat vesződtem. A munka jó hangulatban folyt, a kétségek menetrend szerint törtek rám, én pedig rutinos harcosként visszavertem őket. Először dolgoztam Gálffival, és jó volt, a többiekkel viszont már sokadszor, és ennek is minden előnyét élvezhettem. Egyetlen keserű próbára emlékszem, amikor az Arthur szerepét játszó bábuval sehogy sem boldogultunk, de ez sem ért váratlanul, mert a Kolibri Színházban már sokat vesződtem ezekkel az erőszakos kis lényekkel. Bábos szakembert hívtunk, aki ismeri a törvényeiket és mi engedelmeskedtünk ezeknek a törvényeknek. A próbákon különben sem engedem ellenőrizetlenül szabadjára   a szenvedélyeimet.

Ez mennyiben tudatos döntés?

B.L.: Részben ez is alkati kérdés. Másfelől az ember mégiscsak azon iparkodik, hogy a Teremtő bölcs tekintetével próbálja meg szemügyre venni azt, amit csinál. Márpedig nem hiszem, hogy a Teremtő egy hisztis, veszekedős, elfogódott, hiú, részrehajló, megalkuvó hangulatember volna. Tudom, hogy a színészeknek olykor szükségük van a hangos biztatásra, az üres nézőtér homályából érkező pedagógiai kacajokra. Tőlem ezt nem kapják meg, viszont sms-ezni sem szoktam, és a figyelmemre meg a koncentrációmra mindig számíthatnak. Pályám kezdetén, amikor néhány fiatal színésznő elégedetlenségének adott hangot velem kapcsolatban, az akkori igazgatóm atyai jótanácsokkal látott el arra vonatkozóan, hogy a rendező részéről az színésznők iránt tanúsított erotikus szenvedélyek időnként mennyire hasznosnak bizonyulnak. Mivel az azóta eltelt húsz évben egyetlen színésznővel sem volt szexuális kapcsolatom, sőt egyetlen egynek sem udvaroltam, nem állt módomban kipróbálni elméleteit a gyakorlatban.

Ahhoz képest, hogy szelíd természetű vagy, próbálod kordában tartani magad, próbálod helyesen megítélni, mit áramoltathatsz, megdöbbentő gesztusnak számíthat tőled az, hogy felszólalsz egy ügy mellett, hogy levélírásra adod a fejed. Ezt mégis megtetted az Új Színház esetében...

B.L.: Még nem tudni, hogy az Új Színház-ügynek miféle jelentősége lesz a szakmánk, illetve a demokráciánk hanyatlásának folyamatában. A történelem arra tanít bennünket, hogy a legnagyobb ámokfutások is apró, veszélytelennek tűnő lépésekkel indultak. Nem vagyok optimista. De szívesen elviselném a szégyent, ha később kiderülne, hogy egy virágzó aranykor megtévedt kerékkötője voltam. Minden más esetben viszont a szégyen elviselhetetlen lenne, ha ebben az ügyben csöndben maradtam volna.

Jövőre másodikos lesz az osztályotok. Már téma az, hogy mi várhat rájuk?

B.L.: Az órákon nem eshet szó politikáról. A mi szakmánknak az a dolga, hogy sokkal gazdagabban és őszintébben reagáljon az életünk problémáira, mint a politika. És ezek a nagyon tehetséges gyerekek ezt meg is teszik. Napról napra és hétről hétre bámulatos fejlődést mutatnak. Bízom benne, hogy ennek a munkának a hullámvölgyeit és a kudarcait is képesek lesznek majd elviselni, az ócska kísértéseknek pedig, (többek között a politikáénak is), sikerrel fognak ellenállni. Ez a világ most riasztóan változékony és borulékony. Fogalmunk sincs, hogy mi várhat rájuk az Egyetem falain kívül, négy év múlva. Annak idején Székely Gábor gyakran mondogatta nekünk: a színház fontossága mindig újra és újra meg fog kérdőjeleződni, nekünk pedig az lesz a dolgunk, hogy bebizonyítsuk, a színház mennyire fontos. Újra és újra.

Tóth Berta / Színház.hu