Molnár Piroska számára a nyár is „munkaügyekkel” telik, és nem csak a köztévé sorozatában.
Arról, mi mindent csinál nyáron, a Nemzet Színésze elárulta, a Kultkikötőben kezdte a nyarat, az elmúlt hetekben pedig hajnaltól éjszakáig dolgozott. „Nappal a Munkaügyek következő szériáját forgattam, este pedig vittek Szegedre próbálni. A Tévedések vígjátékában Emíliát, Égeon feleségét, egy apácafőnöknőt játszom, Teréz anyának öltöztetve. (...) A főpróbahét az már egyszerű, addigra már tudom a szöveget, a jeleneteket, megszoktam a jelmezem. Ilyenkor már semmi másra nem szeretek figyelni, csak ebben élek, ez a fontos, de olyan nagy misztikum, amiket hallani, az nálam nincs. Kiss Manyi mondta, hogy nincs semmi titok, „megtanulom a szöveget, a rendező megmondja, hova álljak, és kész.” A darab és az előadás is zseniális, a közvetlen partnerem, Haumann Péter csodálatos, és a többiek is” – fogalmazott Molnár Piroska.
Szülőhelye, Kunágota közel van Szegedhez. A kérdésre, hogy az ötvenes években, egy kis faluban hogy születhetett meg az a gondolat, hogy színésznő legyen, úgy felelt: „A faluban egyszer egy héten volt filmvetítés. Ott kérdeztem anyukámat, hogy azok kik, akik ott vannak a vásznon? Mondta, hogy színészek. És én akkor rögtön tudtam, éreztem, hogy színész leszek. Onnantól csak ez volt a célom, mindenáron egy nagyobb városba akartam kerülni, ahol van színház és színészek. Szegeden jó nagy színház volt, ráadásul operával. Nagyon vonzott a dolog. (...) Imádom a színházat, és nagyon szeretem nézni is a kollégáimat. Ha van szabadidőm, lelkes színházba járó vagyok. Mindenevő vagyok, akár egy cselédlány. Csak jó legyen, a többi nem számít.”
„Jön a feladat, és én sokszor akár erőn felül is elvállalom. Mindig van benne valami, amiért azt tudom mondani, hogy megcsinálom. Sosem voltam válogatós. Kedvenceim sem nagyon voltak. Amit elvállaltam, arra felkészültem. Olvasok néha ilyen listákat, miben játszottam. Van, amire nem is emlékszem” – tette hozzá a színésznő, akit arról is faggattak, miért áll egyes ügyek mellé, miért támogatta egy nagyobb összeggel a Krétakör társulatát és miért alapított Nagymama- díjat Kaposváron.
„Nincs ebben túl nagy filozófia. Hogy is mondja Kosztolányi, a Szeptemberi áhítatban? „Nem is kívánok egy pincét kiinni, vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni, csak az élet örök kincsébe hinni, s a semmiség előtt még újra lenni.” Ez ennyi. Félreértés ne legyen, nem vagyok gazdag, de amit nélkülözni tudok, azzal szívesen segítek, és ha megtehetem, meg is teszem. Amikor például Schwajda meghívott Kaposvárra, a Nagymamára, boldogan mentem, nem azért, hogy pénzt keressek. Felajánlottam az akkori gázsimat, amit minden évben egy fiatal színész és egy színésznő kap meg. Mivel voltam én is így, emlékszem, hogy a vidéki pályakezdő színészek nehezen élnek, ma is így van. Az egy gesztus volt, a Krétakör az más. A Facebookon tett közzé egy felhívást a társulat, amiben támogatókat kerestek és mivel nagyra becsültem, amit csináltak, felajánlottam félmillió forintot a munkájukhoz” – mondta Molnár Piroska.
A színházi szakma megosztottsága kapcsán úgy vélekedett: „Ezek nehéz dolgok. Nem esnek jól, de én nem vagyok egy megszólalós alkat. Becsülök mindenkit, aki megteszi, de ezt én szemérmesen kezelem. Úgy érzem, mintha valamit kibeszélnék, ami nem tartozik senkire, csak ránk. Egymással kéne többet beszélni, azt hiszem. Jordán Tamással sokat játszom, és legutóbb a POSZT kapcsán beszélgettünk erről. Nem tudunk zöldágra vergődni. Amennyit én ebbe bele tudok szólni, amit tenni tudok, az annyi, hogy este 7-től 10-ig a színpadon megpróbálom azt sugározni, ami ebből a nézőkre tartozik”.
Az elmúlt hetekben Koltai Tamás, Ferenczi Krisztina, Ács János halálhíre követte egymást. A kérdésre, hogyan viselte ezeket a veszteségeket, Molnár Piroska azt válaszolta: „Hatéves lehettem, amikor először szembesültem a halállal. Édesanyámmal beszélgettünk róla, aki mondta, hogy én is meg fogok halni. Akkor nagyon mellbevágott. Azóta megbékéltem ezzel, és magával a halállal is. Úgy vagyok, ahogy József Attila írja: „Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet, halálra ráadásul kapja, s mint talált tárgyat visszaadja bármikor.” Szomorú dolog, de természetesnek veszem. Ha fizikai síkon fájdalmas is, elfogadom, lelkileg meg úgy intézem, hogy ők megmaradjanak nekem, sokat eszembe jutnak, akik már nincsenek itt”.
Forrás: Színház.hu, Vasárnap Reggel, Heves Megyei Hírlap
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://szinhaz.hu/api/trackback/id/tr211901877
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.