Ne adj válaszokat, inkább kérdezz! - Interjú Vidovszky Györggyel

Hazugság az életben, hazugság a chat-szobában. Ezt a kérdéskört állítja középpontba Vidovszky György két új ifjúsági előadása, a Babett hazudik az RS9-ben és a kettős:játék a Kolibriben.

Ha jobban belegondolunk, a drámatörténet tele van ifjúsági darabokkal, 15-20 évesekről szól a Rómeó és Júlia, a Molière darabok egy része, az Antigoné, talán még a Hamlet is ide sorolható. Párkapcsolat, szülőkkel való konfliktus, barátság, bizalom – a mostani kamaszok is küzdenek ezekkel. Lehetnének ezek most ifjúsági előadások?

Vidovszky György: Kétségtelen, hogy fiatal emberekről van szó ezekben a darabokban is, viszont a korosztályi kihívások az elmúlt néhány évtizedben gyökeresen megváltoztak, egészen más filozófiai és élettapasztalati réteget is érintenek. Ha az ember sok időt tölt tinédzserek között, hallgatja, figyeli őket, beszélget velük, akkor egy csomó minden kiderül, hogy mi jár a fejükben.  Bár alapvetően ugyanazokkal a dolgokkal küzdenek, de azért az nem feltétlenül a hamleti kérdés mindenki számára.

Szóval muszáj volt saját darabokat írnod, amikor elkezdtél ezzel foglalkozni?

Vidovszky György: Tulajdonképpen igen. Hiszen az ifjúsági színház műfaja sem igazán létezett. Wedekind A tavasz ébredését feldolgozták itt-ott, így-úgy, de ezen kívül nem emlékszem, hogy lettek volna kifejezetten tinédzser korosztálynak szóló darabok. A tizenéveseket az akkori színházi szokások szerint leginkább felnőtt előadásokra vitték a tanárok vagy a szülők. Ez egészen addig nem tűnt föl nekem sem, amíg föl nem kértek a Bárkán 2002-ben, hogy rendezzem meg A Pál utcai fiúkat. Akkor derült ki, hogy óriási igény van ilyen előadásokra.

Azonnal érezhető volt az áttörés?

Vidovszky György: Nem tudtuk elégszer játszani, pedig nem musical volt. Tizenéves gyerekek voltak a szereplők, és működött. Aztán megpróbálkoztunk egy másik klasszikussal, A legyek urával – aminek azóta is ez az egyetlen színpadi megvalósulása Magyarországon – , és azt még többen akarták megnézni. És akkor azt éreztük, hogy itt van egy hiány, amivel érdemes lenne foglalkozni.  Ekkor jött az Iskola a határon, ami ugyan kevésbé szólt a tizenéveseknek, de így is nyolc évig ment a Bárkán, a nézők fele többnyire felnőtt volt, akik az irodalmi mű ismerete miatt jöttek el. Viszont itt csináltunk először feldolgozó foglalkozást Gyevi-Bíró Eszterrel. Azt szerettük volna, hogy ne csak egy előadást kapjanak a nézők, hanem egy komplex folyamat részesei lehessenek. Nem elmagyarázni akartuk az előadást, hanem a benne felvetett kérdéseket megbeszélni. Innentől kezdve már nem csak regényfeldolgozásokban gondolkodtunk, hanem saját darabokban is. Bejött a képbe Tasnádi István, akiről kiderült, hogy érdekli ez a korosztály, és van kedve ilyen darabokat írni. Hat éve volt az első közös munkánk a Kolibriben, a Cyber Cyrano. Ma már persze sokan írnak ifjúsági darabot, de mégsem hiszem, hogy mi indítottunk volna be ezt, egyszerűen divatossá, kapóssá vált az ifjúsági színház műfaja.

Kell különbséget tenni az ifjúságról és az ifjúságnak szóló előadások között? Említetted az Iskola a határont, és most az RS9-ben készülő Babett hazudik is ilyesmi: sok esetben egy ifjúságnak szóló előadás igencsak érinti a felnőtteket is.

Vidovszky György: Én sem gondolom, hogy minden esetben szétválasztható lenne. Amikor az East Balkánt – ami a West Balkánban történt tragédiát dolgozta fel – játszottuk annak idején a Bárkán, voltak olyan alkalmak, amikor a szülők, tanári közösségek kifejezetten azt kérték, hogy hadd jöjjenek el gyerekek nélkül megnézni az előadást, és utána velük beszélgessünk. Mindenki hüledezett: ez folyik a városban, a gyerekeink ezt csinálják? Hirtelen terápiás helyzetbe kerültünk, mert a szülők ekkor szembesültek azzal, hogy bájos gyermekeik egészen máshogy viselkednek péntek és szombat éjszakánként. A Babett hazudik Németh Ákos drámája; felnőtt szemszögből megírt látlelet egy élethelyzetről, ami nem csak a tinédzserekről szól. Nagyon bírom benne, hogy jól körülírt, létező tizenéves karakterek beszélnek egymáshoz, de nincs tele erőltetett szlenggel, ahogy a felnőttek elképzelik a tinédzserek beszédét. A klasszikus drámai értelemben vett szituáció – Babett folyamatosan hazudik, vajon miért teszi, és mi mit teszünk vele – a tinédzserek számára is átélhető dolog. Nekik is lehet probléma azzal szembesülni, hogy milyen az életem, hogy milyen lehetne, hogy ki szeretnék lenni, és akár el is kezdhetném másvalaki életet élni, ha ezt lehetővé tenné a környezetem. És akkor én leszek abban a helyzetben, hogy manipuláljak másokat. Ez egy erős drámai helyzet, ami nem csak tinédzserekre érvényes, de úgy van megírva, hogy a tinédzserek számára könnyen fogható, sőt húsbavágó ez a kérdéskör.

Főleg azért, mivel egy új közösségbe bekerülve hamar leosztódnak a szerepek, és kerülhet hosszú évekre valaki egy skatulyába. Ha kamuzok valami jól hangzót, könnyebben lehetek a menők barátja.

Vidovszky György: Az utóbbi évtizedekben a tehetős és nem tehetős emberek közti különbség és szakadék egyre szembetűnőbb. Magyarországon nagyon sok a szegény, aki nem tud megengedni magának olyan dolgokat, mint amit a környezetében többen. De ami ennél is rosszabb, hogy ma Magyarországon a gazdagsággal való pofátlan hivalkodás már intézményesített szinten vált divattá, ez egy újabb tragédia, feldolgozandó dolog, részben erről is szól ez a darab.             

Évről évre egyre égetőbb problémák kerülnek elő, amiket muszáj feldolgozni. Ezek közül sok még a felnőtteket is megviseli, nem hogy ezeket a formálódó embereket. Hogyan lehet ehhez hozzányúlni, hogy ne legyen nagyon didaktikus?

Vidovszky György: Úgy, hogy az ember nem válaszokat akar adni, hanem megpróbál minél pontosabban kérdezni. Szerintem ez a legfontosabb. Ezek a történetek nem jutnak el a megoldásig, és a drámafoglalkozások sem arról szólnak, hogy válaszokat kimondjunk. Hanem az érzéki és az intellektuális hatás révén hozunk létre kapcsolatot a történettel, kérdéseket vetünk föl, amelyeket, reméljük, hogy utána – akár velünk vagy másokkal – megbeszélnek, vagy csak gondolkodnak rajta. Annál nincs taszítóbb, mint ha valaki meg akarja mondani, hogy mi van. És annál sincs, ha mindent démonizálunk. A Kolibriben most csináltuk a kettős:játékot, ami egy internetes, chatelős előadás, és az újságírók mindig azt kérdezték, hogy hogyan lehet erre a problémára felhívni a figyelmet. És mindig elmondtam, hogy nem a problémára, hanem a jelenségre hívjuk fel a figyelmet. Mert a jelenség létezik, de ez nem csak a probléma felől közelíthető meg. Bár észre kell vennünk, hogy az sokkal fontosabb része lett az életünknek, hogy az interneten mi vesz minket körül, mint az, hogy a buszmegállóban kik állnak körülöttünk. Ez lehet baj, de az a fajta társadalmi mobilitás, ami az előző évszázadban a filmeknek és a tévének köszönhetően elindult, most kitágult. Az én életem például összeomlana az internet nélkül. Nem Magyarországon élek, ma mégis együtt reggeliztem a kisfiammal, pedig 2500 kilométerre van tőlem.

Jó, de egy felnőtt könnyebben észreveszi a buktatókat, és jobban is tud szelektálni.

Vidovszky György: A tizenéveseknek állandóan erre hívják föl a figyelmét. Nem jó, ha azt érzik, „na, még egy darab, amire elhoztak az iskolából, hogy megnézzük, milyen rossz a net, és mennyire kell figyelni stb.”. Van olyan előadás, ami erről szól, például a Cyber Cyrano, és van, ami másról. Nem csak egy oldal mutatható meg. A kettős:játék arról szól, hogy ha a netes kommunikációt tényleg úgy használjuk, hogy a másik emberre vagyunk kíváncsiak, akkor megszülethet egy kapcsolat. Az előadás úgy ér véget, hogy a két karakternek találkoznia kell egymással, és bár tudjuk, hogy ez konfliktusos lesz, de majd megoldódik, mert mindketten csak védekezésből használták a chatet, nehogy a gyenge pontjaik sérüljenek. A Babett hazudikban sem az a lényeg, hogy csúnya dolog a hazudozás, mert ezt mindenki tudja, erre nem érdemes egy darabot szentelni. Arra viszont érdemes, hogy vajon miért hazudik valaki? És a hazugságon kívül lenne-e más megoldás? És miért hisznek Babettnek, és miért vonzó az így elért hatalom? Néha az is elég, ha a fiatal néző megtapasztalja egy előadás során, hogy más is szembesül azokkal a problémákkal, amikkel ő. Persze, vigyázni kell, hogy ne pedagogizáljuk semmit túl, a színház mégiscsak egy művészi megnyilvánulás. Mindig mindenhol arra törekszünk, hogy az előadás színházként legyen jó. A színészi megoldásokon és színházi gesztusokon dolgozunk, nem csak azon, hogy ez majd pedagógiailag hogyan sül el. Ha valami igényes, csak arra tudnak jól reagálni az emberek.

Néztem, ahogy próbálsz, és meg kell mondjam, nagyon kevés rendezőnél tapasztaltam, amit nálad, hogy tudniillik nem megmondó, hanem együttgondolkodó rendező vagy.

Vidovszky György: Biztos abból is fakad, hogy inkább tanár vagyok, mint rendező… Persze, bármennyit is agyalunk együtt, a végső szó az enyém, hiszen mégis csak az a feladatom. Nekem kell a színészt elindítani egy irányba, akár téves irányba is – legfeljebb keresünk egy másikat. Nekem kell segíteni, hogy megtalálja a végső megoldásokat. Kitalálni egy előadás struktúráját, stílusát. Ilyen értelemben elvégzem a munkaköri feladatom. A színház egy közösségi alkotófolyamat, fontos, hogy aki a színpadon van, mit tud. És nem csak azért, mert majd ő játssza el végül, hanem mert a közös tudásunk visz előre. Lehet, hogy a részemről tévedésnek titulált ötleteihez képest nekem eszembe jut valami, vagy ennek köszönhetően megértem a problémáját, hogy miért szeretne valamit másképp. Lehet, hogy valami teljesen mással van baja, és amiatt nem érzi jól magát egy jelenetben, de nem biztos, hogy az a megoldás, amit akkor érez. Ez egy könnyed pszichológiai kirakósjáték. Csak az utolsó hét a stresszes, amikor mindennek össze kell állnia. A többi rész akkor jó, ha gördülékenyen, lazán, játékosan történik.

Azt észrevetted, hogy A Pál utcai fiúkban, a Legyek urában és az Iskola a határonban csak fiúk szerepeltek, most a Babettben meg összesen egy fiú van, és még a címe is egy női név? Lehet, hogy most már szabad a lányok problémáiról is szólni, és kiderülhet, hogy a lányok sem szentek?

Vidovszky György: Ezen még nem gondolkodtam, de tényleg így van, és örülök neki. Sokkal több a férfi író, több férfi dolgozik döntő pozícióban, továbbra is férfiterror van: mintha csak a magunk problémái lennének érdekesek, közben pedig már rég nem itt tart a világ. Ennek ellentmondani látszik, hogy a régi bárkás csapattal a nyáron összehozunk egy új produkciót az Ördögkatlan Fesztiválon, és rájöttünk, hogy nincsenek lányok, mert azokban a kezdeti előadásokban csak fiúk szerepeltek. Fogalmunk sincs, hogy mit fogunk csinálni. De egyelőre ebből főzünk, úgyhogy megint lesz egy fiúdarab.

Szerző: Rick Zsófi