„Sosem lehet hátradőlni” – Interjú Cseke Péterrel POSZT-ról, tanításról, Kecskemétről

A POSZT Szakmai Tanácsadó Testületének tagja, társulata az idei fesztiválon két előadással is szerepel a versenyprogramban – a kecskeméti színigazgatót, Cseke Pétert kérdeztük. 

Miért vállalta, hogy a tagja lesz a POSZT újonnan alakult Szakmai Tanácsadó Testületének? 

Őszintén szólva, sokat gondolkodtam azon, hogy vállaljam-e a megbízatást. Nagyon szeretem az alapítót, Jordán Tamást, mindig is egyetértettem vele abban, hogy szükség van szakmai találkozókra, klassz együttlétekre, amelyek módot teremtenek a párbeszédre és arra, hogy megismerjük egymás munkásságát, feloldjuk az esetleges feszültségeket. De a POSZT az elmúlt években erre nem adott módot, a szakma polarizálódásával mélypontra jutott, nem voltam benne biztos, hogy érdemben hozzá tudok szólni a kialakult helyzethez. Hosszú tusakodás után végül azért mondtam igent, mert az új vezetőség elgondolása szerint a testület tagjai közül mindenki egy-egy színházi terület képviselője és engem kértek fel, hogy a Kaposvári Egyetem Művészeti Karát reprezentáljam. Arra jutottam, ha tanácsadói minőségemben is dolgozhatok a fiatalok ügyeiért, akkor nincs helye a visszakozásnak. 

 Korábban már dolgozott tanársegédként Szinetár Miklós mellett, idén azonban saját osztályt indít. 

Kedves emlékeket őrzök a Szinetár Miklós mellett töltött időszakból, de valószínűleg csak most értem meg arra, hogy osztályvezetőként is felelősséggel tudjam kísérni a diákok útját. Régóta követem, hogy milyen nehézségekkel küzd a felnövekvő színházi generáció, a kecskeméti Szín-Tár találkozókon figyelem, miként tudnak kibontakozni a tehetségek, és magam is több pályakezdőt szerződtettem, akik a kecskeméti színház vezető színészeivé nőtték ki magukat. A fiatalok támogatásán túl azt is missziónak tartom, hogy a lehető legtöbbet adjak tovább abból, amit az előttem járóktól kaptam, ezért jeleztem a Kaposvári Egyetem művészeti rektorhelyettese, Vidnyánszky Attila felé, hogy szívesen állnék egy csapat élére és a színházunkban teret is tudnék biztosítani számukra. 

Ez mit jelent? Hogy fog zajlani a képzés? 

Megfelezzük a féléveket, 13 hétből hetet Kaposváron, az elméleti órákon és 6 hetet Kecskeméten, gyakorlati foglalkozásokon - színész és zenés mesterség, hangképzés illetve mozgásórákon - töltenek majd. Az első két évben még csak vizsgákkal lépnek fel, de azt remélem, ez idő alatt elsajátítják ennek a gyönyörű hivatásnak az alapjait és bepillantást nyernek egy színház működésébe. Székesfehérváron indult egy kezdeményezés, ami megismerteti a fiatalokat azokkal a háttérmunkákkal és -munkásokkal, akik majd egyszer őket fogják segíteni a világot jelentő deszkákon. Szeretnénk Kecskeméten is meghonosítani ezt az ötletet, hogy azok, akik nálunk végeznek minél komplexebb képet kapjanak a színházról és arról az áldozatos munkáról, amit minden részlete megkövetel.

Elsődleges célul tűzzük ki azt is, hogy a hallgatók komoly színháztörténeti műveltségre tegyenek szert. Nemrég, az egyik Hamlet előadásunkat megnézte egy nagyon kedves, neves színész barátom és akadtak olyan ifjú kollegák, aki megkérdezték tőlem, hogy ő kicsoda. Összeszorult a szívem, mert arra gondoltam, ha a kortársak ismeretlenek számukra, vajon tudják-e, ki volt Sulyok Mária vagy Sinkovits Imre. Tehát rettentő fontosnak tartom, hogy a képzésben szó essen a színházi héroszokról, akik nélkül nincs magyar színháztörténet, akik méltó például szolgálhatnak. 

Egy interjúban azt nyilatkozta: nyitott és befogadó, erős, művészi színházat szeretne megteremteni, amely mint szellemi központ létezhet. A fiatalok mennyiben járulnak hozzá ennek a gondolatnak a megvalósításához? És hogy látja, hol tartanak ebben a folyamatban? 

Útközben vagyunk, minden évad egy-egy állomás és gyakran csak utólag derül ki, hogy a részeredmények mire elegendőek. Egyvalamit jelenthetek ki teljes bátorsággal: a kecskeméti színház műhellyé vált. Gyümölcsöző az a közösségi összefogás, amire képesek vagyunk, és ez a fiataloknak is köszönhető, akik nagyban meghatározzák az irányt, amelybe tartunk. Jó hatással bírnak az idősebbekre, az idősebb színészek pedig odaadó gondoskodással közelítenek a fiatalokhoz. Meggyőződésem, hogy az ő pozitív kölcsönhatásuk a társulati létezés fundamentuma. Enélkül kiveszne belőlük a munka öröme, és azt a nézők is megéreznék. Szerintem a sikeres működés záloga a töretlen lelkesedés, amit azzal is próbálunk fenntartani, hogy színészekben gondolkodunk, számukra keresünk darabot és olyan rendezőket hívunk meg, akik a társulatot és a nézőket is kihívások elé állítják. Szerencsére értő közönségre találunk és még a kritika is kíváncsi ránk. 

Korábban úgy fogalmazott, sokan emlegetik, hogy a vidéki színjátszás egyik zászlóshajója Kecskemét, a társulatnak viszont mindig azt mondja, „jó úton haladunk, de még ne higgyük el”… 

Ennek az az oka, hogy sosem lehet hátradőlni. Nagyon érzékeny az egyensúly, amit meg kell tartanunk. Szüntelenül keressük a módját annak, hogy tudunk egyszerre újat mutatni, magas színvonalon játszani és tetszést aratni. Jó lenne, ha erre volna valamilyen recept, például az, hogy vedd a legjobb színészeket, adj hozzá egy jó rendezőt, egy jó darabot és akkor minden fronton hozsannázni fognak. De ez sem feltétlenül működik, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy mikor öleli át a kegyelem az előadást. Mindig marad némi titok, némi kiszámíthatatlanság – de persze ez is a színház szépsége. 

Most két előadással szerepelnek a POSZT versenyprogramjában. Mekkora jelentőséggel bír a társulat számára ez a visszajelzés? 

Legutóbb 2012-ben, a Bánk bánnal jutottunk be, akkor Szabó Borbála kapott egy dramaturgi díjat a produkcióért. Többször éreztem úgy, hogy van olyan darabunk – tavaly például a Zsótér Sándor rendezte Hosszú út az éjszakába -, ami joggal szerepelhetne Pécsett. De sosem sértődtem meg, ha a véleményem nem egyezett a válogatókéval, mert tudom, hogy rengeteg objektív és szubjektív tényező alakítja az ő listájukat. Mindenki arra törekszik, hogy innovatív, szakmai értelemben előremutató, rendezői megfogalmazásában, szövegkörnyezetében, színészi alakításait tekintve különleges produkciókat delegáljon a versenyprogramba és természetes, hogy az ízlésbeli különbségek okán ezeket az erényeket mindenki más és más alkotásokban véli felfedezni. Ezért nem értékeljük túl a POSZT-szereplést, ugyanakkor nagyon örülünk, hogy idén bejutott a Tóték, amit Rusznyák Gábor jegyez és a Macska a forró bádogtetőn, amit Zsótér Sándor rendezett. 

Zsótér Sándor visszatérő vendég Kecskeméten. Miért tartja fontosnak a vele való együttműködést? 

Amikor beugrok a próbákra és hallom, ahogy Sándor elemez és vezeti a színészeket, elámulok. Példaértékű, hogy mekkora koncentrációval, lendülettel dolgozik. A színészi lehetőségek mélyére ás és olyasmit hoz ki a társulatból, amit senki más. Arról nem beszélve, hogy az előadásainak hatalmas sikere van. A Tennessee Williams drámára alig lehet jegyet kapni, tovább kell vinnünk a következő évadra. A Hosszú út az éjszakába Eugene O'Neill-től egészen revelatív volt. A darab egy család hétköznapjaiba enged bepillantást, azt vizsgálja milyen összetett kérdés, hogy mit jelent a boldogság. Sándor ebben az előadásban is mesterien beszélt a belső küzdelmeinkről és az élet ellentmondásairól. Úgy érzem, hogy a művészete az utóbbi időkben teljesen letisztult és ezt nálunk is bizonyítja. 

Főrendezőként nemrég csatlakozott a társulathoz Rusznyák Gábor. Őt miért hívta a színház kötelékébe? 

Gábort régóta ismerem, az egyetemen együtt jártunk DLA képzésre és már akkor felfigyeltem arra, hogy milyen pontosan fogalmaz a színházról. Azt, hogy kiváló művész, kecskeméti rendezései is igazolták. Sokat tanulok általa, és bár nem mindenben értünk egyet, benne látom a jövőt. 

Mit gondol a szakma jövőjéről? 2011-ben azt mondta, még mindig van egy kis hely lefelé, de nem sok, „ha lejutunk, már felfelé lehet indulni”… 

Eljött az indulás ideje. Mindenképpen el kell kezdenünk lényeges kérdésekben kooperálni – a POSZT kapcsán ez meg is történik. Nyilvánvalóan vannak személyes és művészi ellentétek a szakmában, de ezt nem tartom problémának. Gondot az jelent, hogy belezuhantunk az árokba. Biztosra veszem, hogy ki tudunk belőle mászni, mert van bennünk annyi felelősségérzet a színház iránt. 

Tóth Berta / Színház.hu